Magyarság, 1925. június (6. évfolyam, 123-143. szám)

1925-06-07 / 126. szám

2 után, szinte még fel se ocsúdva a szörnyű vereségből. Ha saját hibáink miatt sújtott reánk a végzet, a bűnhődés és megváltás örök változása szerint nekünk is hinnünk kellene sorsunk jobbra­­fordulásában. De várjon hi­szünk-e?­­Vagy akarunk-e hinni? Beteljesül-e valaha a magyar Hiszekegy hite, eléri-e valah­a az ígéret földjét az a nemzedék, amely nem látta az ősök bűnei­nek tobzódását, amelyet a szén­­t pusztákon való remény­telen vándorlás s vétkeinek ve­­zeklése megtisztított s a Gond­viselés akarata méltónak talált, hogy visszatérjen atyai földjére? — Öt évvel a katasztrófa után még semmi jel sem mutatja, hogy ez a visszatérés ennek a nemze­déknek ígértetett meg. Szomorú mérlege a magyar irredentának. Ha valaki a múlt századi s a háború előtti magyar irodalomban lapoz, mindenütt megtalálja a nemzeti lét súlyos problémáit, de sajnos — a Trianon utáni iro­dalomban hiába keressük a magyar jövő utat mutató szövet­­nökeit. Ebben az irodalomban sehol sem találjuk meg azt a fel­támadásban való erős hitet, amellyel a Szózat költője a sza­badságharc kitörése előtt fanati­zálni tudta elcsüggedt nemzetét. »Az utóbbi évek költői — állapí­totta meg Zlinszky Aladár egyik bíráló jelentésében —­ míg saját lelkü­k­ rezdüléseit szinte beteges gonddal figyelik, mereven utasít­ják el maguktól a nemzeti lét kö­rülöttük viharzó nagy megráz­kódtatásait ...« Sehol semmi mozgás vagy indító akarat. Pedig a feltámadás­nak innen kell kiindulnia, a nem­zeti gondolatnak a fajmagyarság közé visszahúzódott hősei közül. Mert a Márfay Gáborok, akik magukrahagyottan s az ezeréves Őrködésben kimerülve odahagyták a Vágvidékét és Erdély bérceit, nem esnek kétségbe. Ők megtalál­ták a talajt, ahol megvessék a lá­bukat abban a kisszámú, de egész­séges népben, amelynek — ha nem is nemzeti öntudata, —­ de az élethez való ragaszkodása volt ezer év óta mindig a határgerin­cek felé terjeszkedő nemzeti aspi­rációk erőtartaléka s ez a jövőben sem lehet másként. A régi határok után való vágy­nak s hódító erőnek a nemzet tömegeinek lelkében kell előbb összegyűlnie. Ezért kell az alföldi magyar nép életakaratának — hála„Isten igen erős — kielégülési törekvéseit okos gazdasági, kultu­rális és egészségügyi politikával támogatni, mert ha egyszer — ezek híján — népünknek még az élethez való akarata is meg­roppanna, akkor igazán nem lesz honnan várni a nemzeti feltáma­dást! Öt évvel a trianoni béke után legalább annyit megtehetnénk az integer Magyarországért, hogy ezt a csendesen munkáló irredenta politikát elhatározzuk. kérte az anyját, hogy itthonlétekor csukott ajtó mögött a harmadik szobában aludhasson. Mindezek a dolgok akarata elle­nére kissé elidegenítették a szülei­től és a nagy vakációban minden időt fölhasznált, hogy csak távol lehessen a háztól. De éppen ebben az időben történt egy olyan ese­mény, amely föltárta előtte szü­leinek kétségbeesett vágyódását a régi otthon után és ezzel magyará­zatot kapott apja ideges viselke­désére i­s. Valamelyik ünnep reggelén ép­pen a templomba készülődtek mind a hárman. De amikor a kapuhoz értek, döbbenten állottak meg. A kövezeten egy rózsaszínvirágos se­lyemruhába öltözött nő térdelt és buzgón imádkozott. Rőtes haja át­csillogott a fekete csipkekendőn, amely a fejét borította. Kezében rózsafüzért tartott, mellette pedig otromba doboz hever, amelyet nagy­­ügyetlenül kötött volt át különböző ,vastagságú spárgákkal. Egy pillanatig szinte ijedten néz­ték a szokatlan jelenséget. Az­tán Pista arcát szégyenkező pir futotta be, míg anyja szokatlanul hevesen, majdnem haragosan kiál­tott a nőre: — De Molnárnál Az Istenért, hát mi jutott az eszébe! Vanay még nyersebben támadt S3 asszonyra: — Egy, kettő! Kelljen fel és be a házba! Molnárné azonban áhitatosan meredt föl Vanaynéra és könyör­­gőn emelte hozzá összekulcsolt kezét: — Ó, Boldogságos Szűz Anyám, hát mégis kegyelmükre érdemesí­tettek! Hiszen azért könyörgök itt már hajnal óta . . . hogy kijöjje­nek és jóságos, szent tekintetükre méltassanak . . . — Ne bolondozzon már, hanem kelljen fel! — dühöngött Van­ay. — Ó, jóságos, Úristenem, — for­dult most feléje Molnárné. De Vanay, akit a furcsán néze­lődő járókelők már a végletekig izgattak, nem ,sokat teketóriázott, hanem karon fogta Molnárnét és nem valami gyöngéden fölemelte a földről, hogy betuszkolja a kapu alá. Ám a jó asszony fölemelkedés közben még hirtelen elkapta Pista kezét és egy csókot lehelt rá, majd azt susogta a hirtelen a házba futó út után: • •. .­­— Édes kis Jézuskám ! Fönt a lakásban aztán, a szoká­sos szemrehányások után, meg­nyugodtak valahogy. Hiszen Mol­nárnénak ez a bolondériája, hogy a Vanay-családot a Szent­ Család­ként tisztelte és imádta, már év­tizedes volt és abból az időből szár­mazott, amikor Vanay egy igen komoly perben, amely Molnárné férjének nemcsak a jövőjét, de a szabadságát is fenyegette, fel­mentő ítéletet hozott, amelyet ké­sőbb a többi fórumok is jóváhagy­tak. Ekkor zavarodott meg a sze­gény asszony, aki folyton a temp­lomokat bújta és az ítélet után úgy érezte, hogy a Mindenható nemcsak hogy meghallgatta az ő szünet nélküli könyörgéseit, hanem egyenesen a földre szállott alá csa­ládjával együtt és Vanayék emberi formáját öltötte magára. Ebben a hitében se harag, se fenyegetések, semmi a világon nem tudta meg­ingatni. Minden logikával szemben, amely az ő tévedését akarta be­bizonyítani, süket maradt, vagy bibliai idézetekkel, krisztusi példá­zatokkal felelt. Egyebekben telje­sen normális volt és kevesen vol­tak például, akik a piacon jobban tudtak bevásárolni és alkudozni, mint a bolondos Molnárné. Most aztán, szent foházkodások közben nagy szakadozottan el­mondta, hogy ez az út, az ő részé­ről tulajdonképpen búcsujárás, amelyre fogadalmat tett, amikor Vanayék elköltöztek a régi alföldi városkából. De a szavai mögött ott leselkedett a kíváncsiság is: meg akart győződni arról, vajjon Vanayék elköltözése valóságos volt-e, vagy csupán annak leple­zése az emberek előtt, hogy vissza­térnek az égbe. Határtalan elra­gadtatással nézte tehát mindhár­mójukat és a lebomlásoknak, ke­resztvetéseknek nem akart végük szakadni. A templomba most már csak Pista ment el egy­edül, mert Vanayék nem igen merték meg­kockáztatni, hogy Molnárnéval végigmenjenek a vasárnapi töm­kelegen. Mikor Pista délben hazajött, szü­leit — nagy csodálkozásra — öröm­teli felindulásban találta. Föl­váltva és egymás szavába vágva, minduntalan újabb kérdéseket rö­pítettek Molnárné felé. Kikérdezték mindenről, ami a régi kisvárosban az elköltözésük óta történt. És Mol­­nárné hűségesen válaszolt a rája záporozó kérdésekre, bár többször ki akart térni a felelet elöl,­­­hiszen a jóságos Úristennek amúgy is tudnia kell mindent! De Vanayék rá se hallgattak ilyenkor és neki el kellett mon­dania, hogy ki költözött utánuk a házba, tart-e lovakat? Járnak-e még a fiatalemberek a szép szom­szédasszony ablaka alá, ha uton van a férje? Ki ment férjhez, ki halt meg, hol született gyerek, ki beteg,­ ki lumpol az új tisztek kö­zül, kinek van most a legtöbb adóssága és így vég nélkül. Az ebéd is ’ igy telt el és Vanay csillogó szemekkel gondolt vissza régi barátaira, a kis város meg­hittségére. Az arca redői kisimul­tak, mintha megfiatalodott volna. Molnárné bolondériájára rá se he­­derített, sőt igen jóizült, egészsé­geset kacagott, mikor az ebéd vé­geztével a jó asszony azt mondta hogy ilyen jót csak a Mennyország­ban lehet enni és ő nem tudja, hogy szegény bűnös létére, mivel szolgált arra a kimondhatatlan is­teni kegyelemre, hogy őt a Menny­országban így megtraktálják . . . Végül Pista is, akit voltaképpen mély szégyennel zavart a szegény asszony rögeszméje, fölbuzdult szü­lei örömén és szintén kérdezősködni kezdett. A pajtásaira gondolt, a szomszéd gyerekekre, iskolatársaira és legfőképpen a szolgabíró kis­lányára, Dórára. De csak halkan, félszóval, merte a nevét kiejteni. Pedig Molnárné most már szívesen válaszolt és elmondta, hogy Dórát a tavasszal bérmálták és hogy mi­lyen gyönyörű, ezüsttel átszőtt, fe­hér ruha volt rajta. — Ezüsttel? — tűnődött Pista és az Ezüst-utca jutott valahogy az MAGYARSÁG 1925 junius 7. vasárnap 2 Andrássn Gála gróf a Beniczkis-ügy­ teljes tisztázását tartja szükségesnek — A Magyarság tudósítójától — A magyar közvélemény már tisztán látja a legitimista politikusoknak ál­lásfoglalását a Beniczky-ügyben. A ve­zető legitimisták kellő értékre szállí­tották le azokat a kísérleteket, amelyek az egész kínos ügyet a legitimizmus kérdésévé akarták átjátszani. A Be­­niczky-ügy azonban annyira át van szőve politikai vonatkozásokkal, hogy sürgősnek tartottuk megkérdezni An­­drássy Gyula grófot, miképpen ítéli meg Beniczky Ödön eljárásának és a kor­mány ellenintézkedésének jelentőségét. An­drássy Gyula gróf a következőket mondotta munkatársunknak: —■ A Beniczky-ügyből kifolyólag, mint rendesen, a legitimistákat két oldalról támadták. A kormánypárti sajtó azt veti szemünkre, hogy mi rendeztük az egész ügyet és ugrasz­tották Beniczkyt. — Ez a beállítás azonban nem felel meg a valóságnak. A legiti­mistáknak semmi közük a Beniczky­­akcióhoz és csak az létesít kapcso­latot közöttük és Beniczky között, hogy Beniczky erős meggyőződésű legitimista. — Engem személyesen is, mint rendesen, a titkos felbujtó szerepé­vel gyanúsítanák. De ez is nélkü­lözi a tárgyi alapot. Én soha sem adtam Beniczkynek azt a tanácsot, hogy a Somogyi-gyilkosságból ki­folyólag támadást intézzen bárki ellen is. Sem a múltban, sem a je­lenben ilyet nem tettem. Ha tettem volna, most ott volnék mellette, mint egyik elsősorban vádló és har­coló. Egész életemben soha sem ke­rültem a küzdelmet és soha­­sem vo­nultam a háttérbe, amikor általam helyeselt akcióról volt szó. Benicz­kyt most nem is befolyásolhattam, mert már hetek óta enm láttam őt, nem beszéltem vele és így éppen olyan kevéssé biztathattam a táma­dásra, mint ahog­yan nem volt mó­domban őt arról lebeszélni. — Az Ujszig-hó ! olvastam először Beniczky vallomását. Lépését saj­nálom, mert attól félek, hogy aka­rata ellenére többet árthat vele az országnak, mint amennyit használ­hat. Sajnálom, hogy egy hajszállal is tovább ment, mint amennyivel azt a törvény kötelességévé teszi, hogy nem szorítkozott pusztán arra, hogy a bíróságnak elmondja azt, amit a szerencsétlen bűnügyről tudni vél és aminek elmondását a hivatalos titoktartás alól való fel­mentés elkerülhetetlenné tette. — A másik oldalról azzal támad­tak, hogy cserben hagytam Benicz­kyt. Ez sem felel meg a valóság­nak. Természetes, hogy mivel Be­­niczky tudtomon kívül lépett vád­jával a nyilvánosság elé, nem ve­szek részt az ő akciójában, de egy­részt mindig kész, leszek illetékes fórum előtt tanúskodni, másrészt Beniczky egyéniségének védelmé­ben mindig helyt fogok állani. Ha eljárását politikailag nem is tar­tom helyesnek, teljes tisztelettel hajlok meg bátorsága és férfiassága előtt. Tudom, hogy csak azt mondja, amit szent igaznak tart. Tudora, hogy akciójával használni vélt a nemzetnek. Ezen meggyőződésem következményeit minden eshetőség­gel szemben le fogom vonni.­­ A kérdés többi következmé­nyeiről csak két megjegyzést kívá­nok tenni. Először azt, hogy hitem szerint a történtek után csak a nyilvánosság mellett folytatott bí­rói eljárás vezethet a végleges meg­oldáshoz. A tekintélyeket csak is­mert tényállás alapján álló verdikt szilárdíthatja meg és emelheti minden kritika fölé. A félhomály­ból csak féltekintélyek, büntetéstől védett tekintélyek fognak kibonta­kozni. A nyilvánosság előtt emelt­ vádakat csak a nyilvánosság előtt ismert cáfolattal lehet valóban semmivé tenni. Zárt falak között hozott bírói ítélet inkább arra al­kalmas, hogy magának a bíróság­nak ártson, mint arra, hogy a mér­get a nemzet testéből eltávolítsa. — A másik megjegyzésem, hogy Az Újság­nak bizonytalan időre való eltiltása a közszabadságot ve­szélyeztető hatalmi tény, amely meg fogja magát bosszulni, mint minden túlzás és fegyverbe fogja azokat az elemeket is szólítani, amelyek nem akarnak a harcban résztvenni. Épp úgy, mint a kísér­let Beniczky személyén bosszút állana PIAGYARSÁG TELEFONSZÁMAI: JÓZSEF­­ 68-90,68-90,08.91

Next