Magyarság, 1925. június (6. évfolyam, 123-143. szám)
1925-06-07 / 126. szám
2 után, szinte még fel se ocsúdva a szörnyű vereségből. Ha saját hibáink miatt sújtott reánk a végzet, a bűnhődés és megváltás örök változása szerint nekünk is hinnünk kellene sorsunk jobbrafordulásában. De várjon hiszünk-e?Vagy akarunk-e hinni? Beteljesül-e valaha a magyar Hiszekegy hite, eléri-e valaha az ígéret földjét az a nemzedék, amely nem látta az ősök bűneinek tobzódását, amelyet a szént pusztákon való reménytelen vándorlás s vétkeinek vezeklése megtisztított s a Gondviselés akarata méltónak talált, hogy visszatérjen atyai földjére? — Öt évvel a katasztrófa után még semmi jel sem mutatja, hogy ez a visszatérés ennek a nemzedéknek ígértetett meg. Szomorú mérlege a magyar irredentának. Ha valaki a múlt századi s a háború előtti magyar irodalomban lapoz, mindenütt megtalálja a nemzeti lét súlyos problémáit, de sajnos — a Trianon utáni irodalomban hiába keressük a magyar jövő utat mutató szövetnökeit. Ebben az irodalomban sehol sem találjuk meg azt a feltámadásban való erős hitet, amellyel a Szózat költője a szabadságharc kitörése előtt fanatizálni tudta elcsüggedt nemzetét. »Az utóbbi évek költői — állapította meg Zlinszky Aladár egyik bíráló jelentésében — míg saját lelkük rezdüléseit szinte beteges gonddal figyelik, mereven utasítják el maguktól a nemzeti lét körülöttük viharzó nagy megrázkódtatásait ...« Sehol semmi mozgás vagy indító akarat. Pedig a feltámadásnak innen kell kiindulnia, a nemzeti gondolatnak a fajmagyarság közé visszahúzódott hősei közül. Mert a Márfay Gáborok, akik magukrahagyottan s az ezeréves Őrködésben kimerülve odahagyták a Vágvidékét és Erdély bérceit, nem esnek kétségbe. Ők megtalálták a talajt, ahol megvessék a lábukat abban a kisszámú, de egészséges népben, amelynek — ha nem is nemzeti öntudata, — de az élethez való ragaszkodása volt ezer év óta mindig a határgerincek felé terjeszkedő nemzeti aspirációk erőtartaléka s ez a jövőben sem lehet másként. A régi határok után való vágynak s hódító erőnek a nemzet tömegeinek lelkében kell előbb összegyűlnie. Ezért kell az alföldi magyar nép életakaratának — hála„Isten igen erős — kielégülési törekvéseit okos gazdasági, kulturális és egészségügyi politikával támogatni, mert ha egyszer — ezek híján — népünknek még az élethez való akarata is megroppanna, akkor igazán nem lesz honnan várni a nemzeti feltámadást! Öt évvel a trianoni béke után legalább annyit megtehetnénk az integer Magyarországért, hogy ezt a csendesen munkáló irredenta politikát elhatározzuk. kérte az anyját, hogy itthonlétekor csukott ajtó mögött a harmadik szobában aludhasson. Mindezek a dolgok akarata ellenére kissé elidegenítették a szüleitől és a nagy vakációban minden időt fölhasznált, hogy csak távol lehessen a háztól. De éppen ebben az időben történt egy olyan esemény, amely föltárta előtte szüleinek kétségbeesett vágyódását a régi otthon után és ezzel magyarázatot kapott apja ideges viselkedésére is. Valamelyik ünnep reggelén éppen a templomba készülődtek mind a hárman. De amikor a kapuhoz értek, döbbenten állottak meg. A kövezeten egy rózsaszínvirágos selyemruhába öltözött nő térdelt és buzgón imádkozott. Rőtes haja átcsillogott a fekete csipkekendőn, amely a fejét borította. Kezében rózsafüzért tartott, mellette pedig otromba doboz hever, amelyet nagyügyetlenül kötött volt át különböző ,vastagságú spárgákkal. Egy pillanatig szinte ijedten nézték a szokatlan jelenséget. Aztán Pista arcát szégyenkező pir futotta be, míg anyja szokatlanul hevesen, majdnem haragosan kiáltott a nőre: — De Molnárnál Az Istenért, hát mi jutott az eszébe! Vanay még nyersebben támadt S3 asszonyra: — Egy, kettő! Kelljen fel és be a házba! Molnárné azonban áhitatosan meredt föl Vanaynéra és könyörgőn emelte hozzá összekulcsolt kezét: — Ó, Boldogságos Szűz Anyám, hát mégis kegyelmükre érdemesítettek! Hiszen azért könyörgök itt már hajnal óta . . . hogy kijöjjenek és jóságos, szent tekintetükre méltassanak . . . — Ne bolondozzon már, hanem kelljen fel! — dühöngött Vanay. — Ó, jóságos, Úristenem, — fordult most feléje Molnárné. De Vanay, akit a furcsán nézelődő járókelők már a végletekig izgattak, nem ,sokat teketóriázott, hanem karon fogta Molnárnét és nem valami gyöngéden fölemelte a földről, hogy betuszkolja a kapu alá. Ám a jó asszony fölemelkedés közben még hirtelen elkapta Pista kezét és egy csókot lehelt rá, majd azt susogta a hirtelen a házba futó út után: • •. .— Édes kis Jézuskám ! Fönt a lakásban aztán, a szokásos szemrehányások után, megnyugodtak valahogy. Hiszen Molnárnénak ez a bolondériája, hogy a Vanay-családot a Szent Családként tisztelte és imádta, már évtizedes volt és abból az időből származott, amikor Vanay egy igen komoly perben, amely Molnárné férjének nemcsak a jövőjét, de a szabadságát is fenyegette, felmentő ítéletet hozott, amelyet később a többi fórumok is jóváhagytak. Ekkor zavarodott meg a szegény asszony, aki folyton a templomokat bújta és az ítélet után úgy érezte, hogy a Mindenható nemcsak hogy meghallgatta az ő szünet nélküli könyörgéseit, hanem egyenesen a földre szállott alá családjával együtt és Vanayék emberi formáját öltötte magára. Ebben a hitében se harag, se fenyegetések, semmi a világon nem tudta megingatni. Minden logikával szemben, amely az ő tévedését akarta bebizonyítani, süket maradt, vagy bibliai idézetekkel, krisztusi példázatokkal felelt. Egyebekben teljesen normális volt és kevesen voltak például, akik a piacon jobban tudtak bevásárolni és alkudozni, mint a bolondos Molnárné. Most aztán, szent foházkodások közben nagy szakadozottan elmondta, hogy ez az út, az ő részéről tulajdonképpen búcsujárás, amelyre fogadalmat tett, amikor Vanayék elköltöztek a régi alföldi városkából. De a szavai mögött ott leselkedett a kíváncsiság is: meg akart győződni arról, vajjon Vanayék elköltözése valóságos volt-e, vagy csupán annak leplezése az emberek előtt, hogy visszatérnek az égbe. Határtalan elragadtatással nézte tehát mindhármójukat és a lebomlásoknak, keresztvetéseknek nem akart végük szakadni. A templomba most már csak Pista ment el egyedül, mert Vanayék nem igen merték megkockáztatni, hogy Molnárnéval végigmenjenek a vasárnapi tömkelegen. Mikor Pista délben hazajött, szüleit — nagy csodálkozásra — örömteli felindulásban találta. Fölváltva és egymás szavába vágva, minduntalan újabb kérdéseket röpítettek Molnárné felé. Kikérdezték mindenről, ami a régi kisvárosban az elköltözésük óta történt. És Molnárné hűségesen válaszolt a rája záporozó kérdésekre, bár többször ki akart térni a felelet elöl,hiszen a jóságos Úristennek amúgy is tudnia kell mindent! De Vanayék rá se hallgattak ilyenkor és neki el kellett mondania, hogy ki költözött utánuk a házba, tart-e lovakat? Járnak-e még a fiatalemberek a szép szomszédasszony ablaka alá, ha uton van a férje? Ki ment férjhez, ki halt meg, hol született gyerek, ki beteg, ki lumpol az új tisztek közül, kinek van most a legtöbb adóssága és így vég nélkül. Az ebéd is ’ igy telt el és Vanay csillogó szemekkel gondolt vissza régi barátaira, a kis város meghittségére. Az arca redői kisimultak, mintha megfiatalodott volna. Molnárné bolondériájára rá se hederített, sőt igen jóizült, egészségeset kacagott, mikor az ebéd végeztével a jó asszony azt mondta hogy ilyen jót csak a Mennyországban lehet enni és ő nem tudja, hogy szegény bűnös létére, mivel szolgált arra a kimondhatatlan isteni kegyelemre, hogy őt a Mennyországban így megtraktálják . . . Végül Pista is, akit voltaképpen mély szégyennel zavart a szegény asszony rögeszméje, fölbuzdult szülei örömén és szintén kérdezősködni kezdett. A pajtásaira gondolt, a szomszéd gyerekekre, iskolatársaira és legfőképpen a szolgabíró kislányára, Dórára. De csak halkan, félszóval, merte a nevét kiejteni. Pedig Molnárné most már szívesen válaszolt és elmondta, hogy Dórát a tavasszal bérmálták és hogy milyen gyönyörű, ezüsttel átszőtt, fehér ruha volt rajta. — Ezüsttel? — tűnődött Pista és az Ezüst-utca jutott valahogy az MAGYARSÁG 1925 junius 7. vasárnap 2 Andrássn Gála gróf a Beniczkis-ügy teljes tisztázását tartja szükségesnek — A Magyarság tudósítójától — A magyar közvélemény már tisztán látja a legitimista politikusoknak állásfoglalását a Beniczky-ügyben. A vezető legitimisták kellő értékre szállították le azokat a kísérleteket, amelyek az egész kínos ügyet a legitimizmus kérdésévé akarták átjátszani. A Beniczky-ügy azonban annyira át van szőve politikai vonatkozásokkal, hogy sürgősnek tartottuk megkérdezni Andrássy Gyula grófot, miképpen ítéli meg Beniczky Ödön eljárásának és a kormány ellenintézkedésének jelentőségét. Andrássy Gyula gróf a következőket mondotta munkatársunknak: —■ A Beniczky-ügyből kifolyólag, mint rendesen, a legitimistákat két oldalról támadták. A kormánypárti sajtó azt veti szemünkre, hogy mi rendeztük az egész ügyet és ugrasztották Beniczkyt. — Ez a beállítás azonban nem felel meg a valóságnak. A legitimistáknak semmi közük a Beniczkyakcióhoz és csak az létesít kapcsolatot közöttük és Beniczky között, hogy Beniczky erős meggyőződésű legitimista. — Engem személyesen is, mint rendesen, a titkos felbujtó szerepével gyanúsítanák. De ez is nélkülözi a tárgyi alapot. Én soha sem adtam Beniczkynek azt a tanácsot, hogy a Somogyi-gyilkosságból kifolyólag támadást intézzen bárki ellen is. Sem a múltban, sem a jelenben ilyet nem tettem. Ha tettem volna, most ott volnék mellette, mint egyik elsősorban vádló és harcoló. Egész életemben soha sem kerültem a küzdelmet és sohasem vonultam a háttérbe, amikor általam helyeselt akcióról volt szó. Beniczkyt most nem is befolyásolhattam, mert már hetek óta enm láttam őt, nem beszéltem vele és így éppen olyan kevéssé biztathattam a támadásra, mint ahogyan nem volt módomban őt arról lebeszélni. — Az Ujszig-hó ! olvastam először Beniczky vallomását. Lépését sajnálom, mert attól félek, hogy akarata ellenére többet árthat vele az országnak, mint amennyit használhat. Sajnálom, hogy egy hajszállal is tovább ment, mint amennyivel azt a törvény kötelességévé teszi, hogy nem szorítkozott pusztán arra, hogy a bíróságnak elmondja azt, amit a szerencsétlen bűnügyről tudni vél és aminek elmondását a hivatalos titoktartás alól való felmentés elkerülhetetlenné tette. — A másik oldalról azzal támadtak, hogy cserben hagytam Beniczkyt. Ez sem felel meg a valóságnak. Természetes, hogy mivel Beniczky tudtomon kívül lépett vádjával a nyilvánosság elé, nem veszek részt az ő akciójában, de egyrészt mindig kész, leszek illetékes fórum előtt tanúskodni, másrészt Beniczky egyéniségének védelmében mindig helyt fogok állani. Ha eljárását politikailag nem is tartom helyesnek, teljes tisztelettel hajlok meg bátorsága és férfiassága előtt. Tudom, hogy csak azt mondja, amit szent igaznak tart. Tudora, hogy akciójával használni vélt a nemzetnek. Ezen meggyőződésem következményeit minden eshetőséggel szemben le fogom vonni. A kérdés többi következményeiről csak két megjegyzést kívánok tenni. Először azt, hogy hitem szerint a történtek után csak a nyilvánosság mellett folytatott bírói eljárás vezethet a végleges megoldáshoz. A tekintélyeket csak ismert tényállás alapján álló verdikt szilárdíthatja meg és emelheti minden kritika fölé. A félhomályból csak féltekintélyek, büntetéstől védett tekintélyek fognak kibontakozni. A nyilvánosság előtt emelt vádakat csak a nyilvánosság előtt ismert cáfolattal lehet valóban semmivé tenni. Zárt falak között hozott bírói ítélet inkább arra alkalmas, hogy magának a bíróságnak ártson, mint arra, hogy a mérget a nemzet testéből eltávolítsa. — A másik megjegyzésem, hogy Az Újságnak bizonytalan időre való eltiltása a közszabadságot veszélyeztető hatalmi tény, amely meg fogja magát bosszulni, mint minden túlzás és fegyverbe fogja azokat az elemeket is szólítani, amelyek nem akarnak a harcban résztvenni. Épp úgy, mint a kísérlet Beniczky személyén bosszút állana PIAGYARSÁG TELEFONSZÁMAI: JÓZSEF 68-90,68-90,08.91