Magyarság, 1925. június (6. évfolyam, 123-143. szám)
1925-06-07 / 126. szám
1925 junius 7, vasárnapi Ara 3000 korona nTHtil/HarfrVtvért. 120. (1304.)szt . 1 1 — 1 ........ ■ " Előfizetési érakt Félévre 340*000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona* Egyes szám ára hétköznap 2000 korona* Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrák. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal , Budapest, VII. kerület* Miksa utca 8. szám* Telefonszámok : József 08-00, József 08-91, József 08—92. Levélcím : Budapest 741, Postafiók 19. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Fuimus... Irta: Áfra Nagy János Békés megyében, pusztaszentetornyai magános sírjában, szinte mindenkitől elfelejtve nyugszik a Fuimus prófétalelkű írója, Justh Zsiga s a pusztuló ősi parkban egyetlen szó hirdeti csak az arravetődőnek, hogy: Volt. Most, Trianon ötödik évfordulóján, meg kell állani egy percre , mint az elfeledett sírnál, mert ebben a »Full«-ban annyi szemrehányás, annyi keserű vád hirdeti az utókornak, hogy voltak itt ebben az országban messzirelátó, mélylelkű váteszek, akik a 67 utáni »roppant fejlődés« megtévesztő méretei között sem veszítették el aggódó magyar lelkük józan ítéletét, mert a látszatok mögül megdöbbentő reménytelenséggel bontakozott ki előttük az elkerülhetetlen tragédia minden körvonala ,— és mégis hiába voltak! Mikor 1895-ben a Kiválás genezise című ciklus első köteteként megjelent a Furmus, még senkisem értette meg, vagy nem akarta megérteni az akkor már halott poétának kétségbeesetten félrevert harangját. Pedig akkor már mindennek vége volt, mint egykor a pusztuló Trója fellegvárából menekülő főpap Aeneasnak, akképp hirdette e regény rémült szava az egész magyarságnak: »Fuimus Troes, fuit Ilium et ingens gloria Teucrorum...« — csak voltunk magyarok, csak volt Magyarország, elmúlt már a magyarok roppant dicsősége! Most 30 éve, éppen negyedszázaddal Trianon előtt, jelent meg ez a messzelátó regény és a benne megrajzolt túlnnomult társadalmi kör csupán izgalmakat kereső, akaratra képtelen alakjainak tragikus sorsában a hanyatló nemzet képe tükröződött. Justh meglátta a pusztuló felsőmagyarországi oligarcha-világban már akkor, hogy elvesztettük a csatát, mert minden látszat dacára csak voltunk az uralkodó faj a tót vidéken. Trianon már akkor ott nyugtalankodott a lelkében, tudta, hogy így lesz, mert így kell hogy legyen. Egyik hőse, Czobor Ádám, azt is megmondja, miért: a nemzetségek, a családok állandó egymásba házasodása, az »Innzuckt«, a téves irányba indult ambíciók s az elszlávosodás miatt, azért, mert »férfiaink gyöngék, nincs akaraterejük, szőrszálhasogatók«, a nagyok »udvarai« miatt, s hogy a gazdasági rendszer mindenütt ósdi volt, csak úgy, mint az életmód, a gondolkodásmód, mint minden, s aki reformokat kezd is, a legmellékesebb dolgok építésével kezdi meg... — ... hiúság, visszavonás, hivalkodás dúlt mindenfelé, mintha végképp életképességét veszítette volna a faj. S ebben a kilátástalan vegetálásban —amennyire igaza volt! — úgy látta Justh Zsiga, egyetlen remény van csak, — azóta, sajnos, egyetlen mód is — a magyar Alföld népe, úgy hitte és úgy hirdette, hogy azoké a jövő, mert magyar a világnézetük, magyar az érzésük. És Márfay Gábor, mint a magyar nemzeti állameszme hőse, az egyetemes és mély vereség után — odahagyja a Vágvidéket, meg sem kísérli már a reménytelen harcot az ősi bűnök következményeivel szemben s visszahúzódik a Duna—Tiszaközére, mert úgy érzi, hogy »ez a darab föld, ez a végtelen síkság, ez az otthona, ez az igazi hazája, ebben bízik, erre épit«. — »Hazatérve amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint oltalmazó jött; ide más érzések hozták... itt védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj, ideiért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a szive, vigasztalásért...« Talán egy sincs a 67 utáni, de a XX. századi íróink között sem, akinek lelki szemei előtt oly tisztán merült volna fel majd egy emberöltővel a trianoni szerződés előtt az elkövetkező pusztulás árnya, — de már a kibontakozás útja is — mint Justh Zsigmond előtt. Ma — Trianon után — oly tragikusan egyszerűnek találjuk megdöbbentő igazságait, de akkor, a végenyészet küszöbén, senki sem hitte Kassandra jóslatait. S ha hitte volna is, ma már meddő dolog lenne azon vitázni, hogy útját lehetett volna-e még állani a közeledő katasztrófának. Hiszen maga Justh Zsigmond is úgy látta, hogy »ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja igy...« s a végzet ellen küzdeni nem tartotta ő sem tanácsosnak. Hősének, mint egykor Aeneasnak, menekülnie kellett arról a földről, melyért annyit tettek, annyit véreztek ősei, de — s ebben van Justh elgondolásának is magasztos célkitűzése — magával kellett vinnie ősi isteneit, ezeréves eszményeit, hogy ezeknek odalenn a Duna—Tisza-közén uj oltárt emeljen s nehéz küzdelmek, hányattatások után régi dicsőségében ragyogtassa fel a magyar nevet. Lehet-e hibáztatni, vagy felelősségre vonni hát azt a 67 utáni nemzedéket, amely erőtlen volt az elhatalmasodott bajokkal megküzdeni? Abban talán hibás ez a — Szabó Dezső szerint — »infámis generáció«, hogy jóhiszeműen, talán félrevezetve, elkápráztatva, nem látta meg a földalatti aknamunkát s ha próbált is, oly erőtlenül próbált az asszimilációs teória hitével ellene küzdeni, hogy sikere semmi esetre sem lehetett. Hiszen ha meghallgatja a Justh Zsigmondok vészharangjait, úgy láthatta volna, hogy a helyzet már nem támadó, de védekező eljárásokat kíván a nemzetiségi aspirációkkal s hódításokkal mindenfelől ostromolt magyar állameszme védelmében. Az eredmény- úgy lehet - - igy sem változott volna sokat. Ír harc azóta eldőlt s most itt állunk öt évvel sorsunk megpecsételése Az örök szőnyeg A világ ésfás, dtis szőnyegén Örök egykedvűn dolgozik az Úr. Zöld réteket sző barna alapon S fölöttük végtelen derűs azúr. Fehér mezőket is hagy, csillogó Fehér mezőket, majd sző csillagot És napokat aranyból, holdakat Ezüstből, hogy az éjsímn is ragyog. Virágokat sző, sárgát, violát. Égő virágot és bús haloványt, Tenger virágot s dudvát, mérgeset, Tavaszmezőben kígyót s ifjú lányt. És szürke, sárga vhercet térit a magyar mezőkön szőke vizeket És néha, száz vagy ezer év után Nyugodt kezében a szál megremeg És vöröset sző, véres vöröset És feketét, halálos feketét És maga is borzadva nézi, nézi, Csak nézi, nézi szörnyű szőnyegét ! Juhász Gyula — — i - • • n A bolondos Molnárné Iria: Majthényi György ■(Utánnyomás tilos) Mikor Vanayt, mint a járásbíróság vezetőjét, a nagy Alföld legdélibb csücskéből Véghalomba helyezték át, a Garam-völgyének ebbe a bájos, elhagyatott zugába, zöld bóbitás fenyvesek, a borókás hegyoldalak, amelyeket gyerekkora óta nem látott, valami mélységesen jóleső nosztalgiával édesítették meg az Alföldtől való elválását. A családja azonban csak nehezen törődött bele a megváltozhatatlanba és az új és idegen környezet nehéz atmoszféráját alig tudta megszokni. De végre is Pista, a fia, csak tizennégyéves volt és rövidesen átkerült a szomszédos megyeszékhelyre, ahol az iskolát folytatta és az ifjúság minden áttörő hajlékonyságával simult ut életébe, Zsenka pedig már néhány hónappal az ideköltözésük után, férjhez ment. A két öreg igy egyedül maradt s a rájuk szakadt egyedüllét, a körülöttük terpeszkedő némaság, egymásra préselte az ajkukat s arcukra valami kínos merevség körült. Vanay, akit hivatala minduntalan eltérített a fájdalmas tűnődésektől, hazaérkezve, ugyan jókedvet erőszakolt magára és harsogó nevetéssel mondott el jelentéktelen apróságokat, hogy vidámságra biztassa a feleségét. De amikor az asszony szemébe nézett, kihunyt ez a csöppnyi hangosság is . No, csak ne busulj, lelkem — mondta aztán — és ne emlegesd mindig azt a régi »otthont«. Elég bajunk volt ott is. Én nagyon jól érzem magam itt és te is meg fogod szokni. Majd meglátod. Persze, kicsit hirtelen szakadtunk el a gyerekektől. De hiszen jól vannak azok is... azt írják, no. És csak nem maradhattak itt, velünk, örökké, ez előrelátható volt. És szó, ami szó, most legalább rokon is van a közelben. Itt van mindjárt János is. De még ha kedved kerekedik, hát átmehetsz Körmöcre, vagy akár föl Túróéba is... De a sok beszéd, az erőltetett könnyűség, mind nem használt semmit. Belül ő is másként érzett. És a honvágy már őt is épp úgy nyomta, mint a feleségét. Az új környezet, a lakásmizériák, az idegen ajkú és idegen szokású emberekkel való szokatlan érintkezés megriasztotta őket és a tiszta alföldi kisvárosból kitépett gyökereikkel most már nehezen tudtak Véghalomban új életet kezdeni. Ott jó barátaik, régi jó ismerőseik voltak, évtizedes kapcsolatok, benső meghittségek. Itt csak nyájas arcok néztekfeléjük, de ezek mögött vájjon mikor és milyen szívet fognak találni? Hiszen elég hamar vették észre, hogy az embereket itt valami kölcsönös bizalmatlanság tartotta távol egymástól és néhányan épp a viszonyok sajátságos egészségtelensége folytán klikkekbe tömörültek, a kisvárosok e különleges véd- és dacszövetségébe, hogy önmagukat, vagy tán a becsülésüket, a társadalmi pozíciójukat, tekintélyüket, vagy mijüket védhesék és szolgálhassák. A társadalmi érintkezést az aszszony tapintata irányította. Vary, a maga becsületes őszinteségében mindenkit őszintének tartott és mindig teliszájjal harsogta az igazságot s mindenütt ajtóstul vonott a házba. A felesége hiába fgyelmeztette: — Te, vigyázz, kérlek. Ezek, vagy amazok nem őszinte emberek. Válogasd meg, hogy kivel mit beszélsz. Itt nincs egy barátunk sem és könnyen lehet mindenki az ellenségünk. — Nevetséges! — válaszolta az öreg és a maga igazát igyekezett bizonyítani, holott tudta, azaz csak most és máris későn tudta, hogy a feleségének van igaza. És eddig figyelmen kívül hagyott apró jelenségek jutottak hirtelen az eszébe, zavart lett és dühös, mint a tetten ért gyerek és mindjárt szemrehányásokkal illette a feleségét, amiért nem előbb figyelmeztette már. Pistát legtöbbször csak az ünnepek, a hosszabb vakációk hozták haza. Ő is észrevett valami változást az öregeken, amit az ilyenkor túláradó szülői szeretet se tudott sokáig titkolni. A hirtelenül rájuk tört öregség azelőtt eltitkolt panaszokat, bajokat terített eléje. Nyugtalanul nézte meghervadt arcukat és félelem töltötte el, amikor látta, hogy apja néha órákig jár föl-alá a szobában és érthetetlen dolgokat mormog magában, minden jelentéktelen apróságokon boszszankodik. Észrevette, ha a reggeli kávéja mellől hiányzott a pohár víz, vagy ha a pipáját nem jól tömte meg, ideges türelmetlenség fogta el. Ha valahol egy elszórt papírdarabot talált, már azon panaszkodott, hogy neki kell takarítania! És közben elfutotta a vér az arcát s ha valaki ellentmondani próbált, éktelen düh sistergett ki belőle. A legszörnyűbbek azonban azok az éjszakák voltak, amikor arra ébredt, hogy a szomszéd szobában alvó apja kísértetiesen vicsorgatja a fogait álmában. Ilyenkor hosszú ideig nem tudott elaludni. Fantáziája rettentő képeket lobogtatott feléje, míg fogvacogva gyűrte a párnáját. Később meg is