Magyarság, 1926. június (7. évfolyam, 121-144. szám)
1926-06-27 / 143. szám
IMfl Június 27, vasárnap mcansir. Melyik hát a legszebb gyermek ? ■— A Magyarság tudósítójától. — Hát bizony elég fogas kérdés. És kiválasztani a többezer szépből a legszebbet: igenigen keserű vállalkozás. Hiszen alig ment hire, hogy az embervédelmi kiállítás keretében díjjal fogják kitüntetni a legszebb és legegészségesebb apróságokat, máris egész légió mama ostromolt meg bennünket, túlnyomórészt levélben, hogy az ő aranyos bébije érdekében ejtsünk egy-két szót a döntőbiróság tagjai előtt s csatoltan mellékelték az orvos urak pontos névsorét és lakáscímét is, akik majd dönteni fognak. Sajnos, őszinte fájdalmunkra, nem állt módunkban pártolólag közbelépni, mert tudtuk, hogy az orvos urakat lehetetlen gondolat megkörnyékezni, másfelől meg nem is értünk rá. A gyerekek versenye voltaképpen a szülők nagy erőmérkőzése volt. Ők drukkoltak az izzadásig, a kicsikék legfeljbb belecsodálkoztak ebbe a nagy-nagy világba s a legtöbben sehogy sem tudták megérteni, mit forgatják őket annyit azok a fehérkabátos, pápaszemes bácsik ! A két éven aluli apróságoknál már délelőtt megvolt a verseny. Mintegy kétezer gyerekből százan kaptak diplomát s legszebb volt Borcsa Gitti, Hódossy Mária és Fischer Marianne. Az ezerpengős biztosítási dijat sorshúzás utján a pöttömnyi Hódossy Mária kapta meg. Délután már a két és hat esztendő közti kicsinyek vonultak föl az Iparcsarnok elé. Öt orvosprofesszor és tanársegéd napok óta válogatott már a mintegy négyezer kisfiú és kisleány közül s ma már csak azok vonultak föl, akik diplomát kaptak. Mert ezek között még egy szelekció következik odabent a csarnok s az igy kiválogatott szerencsések közül kerül ki majd a legboldogabb legszebb. Öt óra körül olyan az Iparcsarnok előtti tér, mint a virágos mező, egészen kicsi , valamivel nagyobbacska versenyzők mindenfelé pirinyó sálakban, matrózruhácskákban, bubifrizurásak, bagolyszemüek, szőkék és barnák minden árnyalatban. Őket nem igen érdekli a dolog, de annál többet szoronganak helyettük a kísérők. Mialatt a kis pufókok a diplomára várakoznak idekint, egy rendező odaszól a szomszédomnak : — Senki sincs itt megelégedve, kérem! Ha ötezer első díjat osztanánk ki, akkor talán igen... Odabent azalatt tizes csoportokban állnak ki a főorvos úr elé az aspiráns diplomások. Bólay professzor is jelen van s mosolyogva gyönyörködik a kicsinyekben. Minden fiúcska és kisleány mögött a mama, vagy apa. A doktor bácsi kijelöl kettőt vagy hármat, ezek oldalt állnak, a többi mehet haza... Ez, persze, nem megy simán. Ebben a pillanatban egy úriasszony a doktorhoz hajlik és súg valamit a fülébe. A verítékező orvos „nem“-et int a kezével: — őszinte sajnálkozásomra nincs protekció. Mi kizáróan az anyagra lehetünk tekintettel. Itt nem létezik közbenjárás, nagyságos asszonyom. Újabb tizes csapatot ereszt be a rendőr. A kicsikék csinosan kiöltözve, szigorúan megszappanozva, bamba kis szájjal néznek föl a doktor bácsira. Akad, aki a doktor kezére üt, mikor meg akarja vizsgálni, sok apróság elsírja magát ijedtében. Annál idegesebbek a kísérők. Az „untauglich“-ok szülei vállvonogatva, csipő megjegyzésekkel indulnak kifelé a másik ajtón, de gyakran még onnét is visszafordulnak, egy utolsó mentőkísérletre. — Doktor úr, ha nem nyer díjat a kislányom, megver az uram! Nem merek hazamenni. . Az orvos páratlan előzékenységgel hajtja meg magát: — Sajnos, asszonyom, itt álmodni se lehet protekcióról. Egy szempontunk van: az anyag... Egy rendőr vinné kifelé a fiacskáját, de itt meg a kis katona dacoskodik: — Nem mehet! A pöttöm katonának hátul kifityeg a zsebkendője. Az orvos elmondja egy rövid szünet alatt, hogy minden képzelhető fogással megkörnyékezték már őket. Ma például képeslapot kapott, a lapon egy baba fényképe s alatta a mamának e megvesztegető sorai: „Remélem, megjegyzi jól, kedves Doktor Úr, kit ábrázol ez a kép... Az én reménységem ő! Pályázni fog!* Egy nagymama nagy szomorúsággal viszikifelé a két hüvelykmatyi unokáját s aközben szünetlenül fejet csóvál, annak jeléül, hogy beszélhetnek akármit, nincs igazság ebben az országban Mátyás király óta... Egy másik igen csinos asszony összeharapja az ajkát, mikor a gyerekét nem sorozták be azok közé, akik a finisbe fognak bejutni. Jól végignézi az egyik fiatal doktort, aztán felkapja a fejét s visszacsattan: — Nahiszen...! Bucsuzásul kezet nyújt a főorvos s enyhe Magnációval ennyit mond: — Uram, uram, hány fenyegető levelet kapok én holnap! A mayerlingi vadászkastélyban zsírozni, faggyúzni, puhítani kezdték a vadászatokhoz való szijjakat, az összeráncosodott bőrtaripznyákat, a padlásra költözött vadászcsizmákat, amelyek valaha oly nagy kedvvel járták a Bécs környékén elterülő erdőket, __ amelyeket a koronauradalom lakatosai sűrű drótkerítésekkel vontak körül: __ tavaszi nedvességben ama erdővágások felett füittyentő szalonka után, mig máskor szarvasfejedelmekre leselkedtek, amikor az erdészek kiókumlálták azt a tisztavizü forrást, amelyhez hajnalonkint inni járnak vala a királyi vadak. A vadászkastély udvarán ruhaszárítóköteleket feszítettek ki, amelyeken különböző vadászruhákat, köpenyegeket, bundákat, sapkákat szellőztettek, ócskákat is, mert hisz a vadászatnál fontos dolog, hogy az ember a megszokott ruházatában legyen. Szellőzött ott legalább is annyi ruha, mint akár a miragorodi orosz nemesember udvarán, amelyről egyszer Gogoly írt.__Mindezek az előkészületek azt jelentették, hogy a vadászkastély ura, az osztrák-magyar birodalom trónörököse, ismét megkezdi hoszszadalmas vadászatait, hogy távol legyen Bécstől, a bécsi veszedelmektől, észbontó szenvedélyektől és távollétével megnyugtassa atyai szigorral, férfias méltatlankodással dörmögő atyját, Ferenc Józsefet, valamint anyját, Erzsébet királynét, akinek lelkén amúgy is bánat borongott, mint köd a bajor tavak felett. A királyfi folytatja a régi életmódot, a dáridóval végződő vadászatokat, a vadászcimborákkal való meghitt pajtáskodásokat, szarvaslest, amikor a gyertyák már csonkig égtek és a bor megkeseredett a szájban, mert ezzel az életmóddal nagyobb örömet okozana felséges szüleinek, mint bécsi tartózkodásával. Apró gombostűkben hullott a hó, karácsony után járt az idő, talán a vaddisznók is előjönnek az erdők mélységeiből.* Nem tudom, hogy áll-e még a rangerlingi vadászkastély, ez a mélabús lak, amely talán legszomorúbb hely volt mindama kastélyok között, amelyekre császári koronákat és régi és új uralkodók névbetűit alkalmazták az építészek? De ha még áll és benne is katonanadrágos és ingujjas osztrák rendőrök, vagy villamoskalauzok pipázgatnak a folyosókon, mint Laxenburgban, amelynek zöldzsalugáteres, világossárga falai, elnéptelenedett kertjei örökre felejteni látszanak a kastély építőit,__vagy ha áll még, mint a lainzi kastély, amelyben véletlenül ott felejtett, régi császárságbeli erdészek mutogatják a császárné szobáit a vasárnapi látogatónak és egykedvűségükön az sem változtat, ha a császárné számos sétapálcái közül egyet köpenyege alá csúsztat a turista (annyi minden elveszett a régi világból, hogy egy sétapálca azt amúgy sem pótolhatja), s ha még áll is Mayerling, ott már aligha emlékeztet valami ama vidám vadászatokra, amelyek lejátszódtak e helyen. Csaknem negyvenesztendősek az események, akkor volt itt az utolsó vadászat, azután már csak babonás erdészek nevelgették itt a szakállukat, akik ijedten kapták félre a fejüket, ha a hátuk megött a félhold világított vagy egerek dörömböztek a bezárt szobákban. Szövevényes legendák lengték körül a lakot a pókhálókkal együtt, ponyvaregények terjesztették a mesemondásokat és a magyar falvakban, kisvárosokban bizony nagyon várták az ügynököt, amikor a Mártonfiféle új füzetet hozta a hóna alatt. Tulajdonképpen senki sem tudja, hogyan halt meg az osztrák-magyar birodalom trónörököse, mert hiszen ketten, voltak abban a földszintes szobában és mind a ketten meghaltak. __ Vecsera Mária bárókisasszony és Rudolf, akit a magyarok anynyira a magukénak tekintettek, hogy valamely névmagyarosítási szenvedély folytán Rudolfot Rezsőnek nevezték, holott, véleményem szerint, mindenkinek az a valódi keresztneve, amelyre a pap megkeresztelte.* Rudolf kékszemű, szőke, kerekképű, pofaszakállas fiatalember volt, amilyen bőségesen akadt a régi császári Bécsben. A tréfakedvelő magyar utazók azt mondják róla, hogy a bécsi fiatalemberek azért kezdenek hízni idő előtt, mert a császárzsemlye, a bécsi virsli és főleg a sör nagyon tápláló eledel. (Igaz, ami igaz, hogy a Sacher-szálló kertjében, ahol mindig több volt a főherceg, mint a pincér, magam is láttam néha a császári ház egyikmásik tagját a zaftos girstlibe mártogatni; még az öreg Ferenc József délelőttönkint, amikor a kihallgatásokban szünetet tartott, bizalmas lakásával szalvéta alá rejtett, habzó söröskriglit hozatott fel abból a kis sorházból, amely az Burg kapujának Józsefről elnevezett szárnyával szemközt volt. Hogyne járt volna tehát Rudolf a környékbeli zöldvendéglőkbe mulatni még télen is, amikor amúgy is hajlamos volt a polgári kedélyessségre? A mulatós királyfi bizony ellárogatott a Zöld-hordóhoz, a Dominikánusokhoz, A vig grincingihez címzett kis csárdákba, mert a Jockey Clubban vagy a Sacherben nem vigadhatott kedve szerint. Itt csattogtatta tenyerével a combjait az egykori wallesi herceg is, aki később király lett hazájában, amikor a bolondját és a világot járta Esterházy gárdaezredes úr felügyelete alatt.) A régebbről fennmaradt magyar polgáriotthonokban, de a nemesi udvarházakban is, ahol a gazda már engedett a negyvennyolcból, feltalálható volt az az olajnyomat, amely az uralkodó családot ábrázolta. Rudolf ezen a képen olyanforma volt, mint egy kész gyalogsági hadnagy, aki az imént érkezett vakációra a szüleihez. Pedig nem igen volt benne semmi katonás, mert inkább hajlott a civil, sőt bohémes erkölcsök felé, mint a lábszorító reglamokhoz. Az öreg úri ismerőseim, akik szerettek a császárvárosban sütkérezni, azt mondták, hogy Rudolf, ha Girardi-kalapot tett a fejére, feszes, szürke pantallót húzott, amely lovassági szilacskával volt a talpon megerősítve, színes övet kötött a derekára, a tarka ingére, mint a korabeli fiatalemberek, bízvást nyugodtan sétálhatott a Práterben, nem ismerték fel még a fiatalabb rendőrök sem, __ hiszen a Práterben ezidőtájt azok voltak az érdekes emberek, akik nyitott fiákeren robogtak. Nem volt ezen a szőke fiatalemberen semmi sem feltűnő, amely előre megjövendölte volna sorsát. Balgaság azt hinni, hogy valamely jelt viselnek a homlokukon azok, akik erőszakos halállal múlnak el az életből. A tenyérjóslók tudnak valamely keresztecskékről, amelyek, az ő véleményük szerint, szerencsét vagy szerencsétlenséget jeleznek az elhelyezkedésükkel, de Rudolf soha sem engedett a tenyerébe nézni. __még özvegy Vecsera báróné által sem, pedig a délszaki származású hölgy értett a tenyérből való olvasáshoz, jóslásból is megélt volna, ha erre szüksége van. Szemere Miklós, aki akkoriban fiatalember volt, de már csendes terveket szövögetett a jövőjére, azt mondta egyszer, hogy neki jobban tetszett a kreol-arculatú özvegy báróné, mint a leánya. Pezsgett az az aszszony, kár, hogy nem felejtette el a kapitányt. Szenvedélyes tekintetében az állatszelidítőnők ereje világított, az ifjú Szemere úr, aki egész életében szeretett lehetőleg jóismeretségben lenni azokkal a hölgyekkel, akik fejedelmek bizalmasai voltak, azonban hiába küldözgette csokrait, ritka gyümölcsökkel bélelt kosárkáit, apró figyelmességeit, nem jutott a trónörökös közelébe. Annak barátságát a Baltazzi-fivérek foglalták le, valamint unokatestvérük, Vecsera Mária bárónő. __Szívesen otthagytam volna a követségi pályát, ha ez az asszony csak egyetlen pillantással is elárulja, hogy szeretné, ha Bécsben maradnék! __sóhajtott fel a jó úr a kályha mellett, amikor már harminc tél is elmúlott vala azóta, mióta özvegy Vecseráné szépasszony volt. * Hamleti lélek lakozott-e a királyfiban? Nem merném hinni, mert az én egykori bécsi ismerőseim, akiktől közelebbi dolgokat hallottam a „Koronahercegről“, olyan úriemberek voltak, akik falstafi étvággyal szerették a véres marhahúsokat, a fanyar mustárokat és Sacherné (az akkori Fürgéné) fogadójában elvesztett lóverseny-tiketteket dobáltak ki a zsebükből, mint ezt már Shakespeare is megírta. Nem, ezek az úriemberek, akik csak annyiban különböztek a Shakespeare „Jankótól“, hogy az angolok fekete sere helyett a francia dombvidékek pezsgőborát itták ugyancsak csizmából: sohasem tettek célzást arra, hogy Rudolfot különösebben szenvedni látták volna olthatatlan szerelme miatt... Meglehet az is hogy ők csak a marhagerinc minőségéhez és a „Feri pincér“ használhatóságához értettek, — az úgynevezett lelki harisnyakötést rábízták a mindenfelé található öregasszonyokra. Ám ma, amikor felelevenítem emlékeimet, vallomásaimat Rudolfról és az ő koráról, úgy vélem, hogy Rudolf szerelmi halálának és kettős öngyilkosságának ott a mayerlingi parkban a nagy vadászat után, nagy része volt a grinzingi borházaknak, ahol azokat az érzelmes dalocskákat énekelgették, amelyeknek a szerzőit senki sem ismerte, talán részegen megfagytak valahol az árokban és dalaik mégis királyfiakat mulattattak. Ezekből az érzelmes, ma már levendulásan hangzó dalocskákból lehet megtanulni, hogy az életre fütyülni kell és a szerelemért legalább is meg kell halni. Egy muladozó századnak, a XIX-iknek emlékkönyve, szerenádos, strinilis romantikája adta Rudolf kezébe a fegyvert, hogy a mayerlingi lakban egy téli éjszakán végezzen szerelmével, Mária báró kisasszonnyal, valamint önmagával is, mialatt a szarvasaggancsokkal ékesített ebédlőben az úriemberek duhajkodtak. Ehez az öngyilkossághoz nem kellett a sírásóval beszélgetni, a lét és nemlét felett gyötrődni, véres árnyakat látni éjszakában. Csak egy vércseppecskének kellett útrakelni valahol az erek hálózatában, amely vércseppecske rokonságban volt például őrült Johannáéval vagy a bradsini Rudolféval, őseiével,_ vagy akár ama wittelsbachi családnak egy fantasztikus álomszemélye rebbent fel az eddig ismeretlen kárpitok mögött, __és az ismétlőfegyver munkába lépett az éjjeli szekrény fiókjából. A császár itt maradt a Burgban a maga törhetetlen apai szigorával; a szegény édesanya futhatott világgá, tengerekre; a Jockey Clubban a legmegátalkodottabb szivarozók is elfelejtettek darab ideig karikákat eregetni a flandriai tapéták felé; a mindentudó szalonokban elámult, elnémult, meglepetéstől, fájdalomtól zokogó hölgyeken próbálgatják vala a gyászruháikat a varrónők, Bratfischt, az éneklő fiákerést nyomban hűvösre teszi a bécsi polkcát. Stefánia, a feleség... Csaknem negyven esztendő múlva, amikor már annyi minden történt a világon, amennyi a Hattyú drámáiban sem, még mindig értelmetlenül lapozgatunk a történelmi könyvekben, amelyek nemzetünk, szegény magyarok egyik legjobb barátjának ily kiismerhetetlen végét jelentették. Királyfinak nem szabad szerelmesnek lenni, mert Ilik Lajos királyunk óta mindig fiatalon meghalnak azok, akik a szívükkel gondolkoztak. A XIX-ik század vizitkártyái Írta: Krúdy Gyula REZSŐ KIRÁLYF.k 11