Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám (74. szám)
az új uraság majmoló ösztönéből megpróbálták ezt is, begyúrni az uj süveg tetejét, bekiáltani a nyárfák alatt hallgató tanyába. De, tudja Isten, furcsán ütött ki. A saját hangjukról, gesztusukról, kényszerű kedvükről rájöttek, hogy ez csak műfordítás, utánzat, idegen szamárság, aminek semmi értelme nincs s amiben semmi rezon nincsen. Holott ők mindenben ezt az értelmet, a hasznot, a rezont keresték. A cigány pedig, amint a régi gazdák, egyre jobban elmaradoztak mellőle, valami ürességet kezdett érezni maga körül. Állt a sarokban, álla alatt a szárazfával és várta, hogy az újak intsenek neki, hogy átvegyék, hogy használják az országgal, az új vagyonnal, a hatalommal és befolyással együtt, melyet a régiektől átvettek. A cigány azt hitte, ez a legtermészetesebb dolog a világon, hogy ez neki úgy kijár az idők végzetéig s hogy háromszázéves együttdusulás, együttvigadás után ezt senki többet abba nem hagyhatja, tőle meg nem tagadhatja. Pedig az uj urakkal uj zenék jöttek, uj ízlés, uj kultúra, uj hangok és uj cigányok, olyanok, akikben az uj idők lelke él, a maga minden szörnyű zűrzavarával, állati dekadenciájával, röhögő érzékiségével és gépies élvezetvágyával. A cigány eleinte dermedve állt meg a dzsesz előtt, nem értette, nem hitte, hogy ez zene lehet. Mikor se elborulni, se ujjongani, se ellágyulni, se lelkesedni, se haragudni, se engesztelődni, se hízelegni, se fenyegetni, se szemrehányni, se emlékezni, se ígérni, se szemérmeskedni, se adni, se megtagadni nem tud. A cigány nem értette és nem akarta elhinni, hogy az új embernek iveni érzelmek kellenek, hogy azoktól fut, fél, menekül, hogy üres tőlük lelke mélyéig, hogy csak érzékei vannak, melyeket nem kell dédelgetni, elringatni, meghatni, vagy megsimogatni, csak elhódítani s a hangok erejével és a monoton ismétlésével legalacsonyabb önmagára emlékeztetni. A cigány nem hitte mindezt, körülnézett, hogy igaz-e ez? Egy darabig ellentállt, passzív rezisztenciába fogott, aztán, mikor az ár egyre nőtt s ő egyre jobban kiszorult az utolsó kuckóból is, meggondolta magát, szégyenkezve megpróbálta, hátha tudná ő is ugyanezt. De ugyanúgy nem sikerült neki, mint ahogy az új urak nem tudták őt megtanulni, ahogy abból csupa gixer lett, úgy lett csupa gixer a cigány vállalkozásából, mellyel átorientálódni akart s amellyel cigányból négerré, a hegedűből szaxofonná és üstdobbá akar átalakulni. Nem megy a dolog s a cigány körül egyre szűkebb lesz a kör. Már-már úgy érzi magát, mint a Kuthy Lajos pusztai farkasa a Hortobágy szigetén a tiszai áradásban, ahonnan nincs menekülés a két halál: az éhség vagy a vízbefulladás elől. Így áll a cigány is éhesen, rongyosan, borzolt sörénnyel a maga puszta szigetén, egy elsülyedt társadalom szennyes árvizében, álla alatt a hegedű, húrjaiban és vonójában háromszáz év keserve, emléke és dicsősége s már-már senki se akar rá felfigyelni. Senkinek se fáj se a múlt, se a tradíció, se az elhunyt nemzedékek lelke és semmi se fáj senkinek abból a magyarságból, amely oly sokszor és oly nehéz időkben szinte egyedül ezekben a hurokban élt. Az urak, az újak és a régiek egyaránt, a négert hallgatják, a paraszt a falun a maga dzseszbendjét, a rezesbandát rotyogtatja, ott ez a divat szorítja ki, űzi és teszi kenyértelenné a malacbandák nemzeti önérzetét. A megszállt területeken betiltják, üldözik őket, mert irredenta él és magyarság lázit és lázong minden megszólalásukból. Fejükhöz verik a hegedűt, hátukon törik el a vonót s a cigány menekülne a nagyvilágba, ha passzust kapna s menekül ide Csonkamagyarországra, az utolsó szigetre s itt kopott szmokingjában, ebben a nemzeti viseletben, gyűrött plasztronjában a dzsesz bódulata és harsogó imperializmusa fogadja. Nincs hová futnia és a cigány pucéran, koldusán, éhhalállal küzdve a magyarságot, a nemzeti érzést kiáltja és kitart mellette a maga módja szerint és szenved valami groteszk heroizmussal egy érzésért, egy lélekért, amelyet lassanként mindenki megtagad s amelynek megtagadásáért, elfelejtéséért immár helyettünk is csak a cigány szégyenkezik érthetetlen egyedüliségében .. . Szegény fekete rigók hiába kopogtatnak az ablakon. szól nékem is. Te mért nem készülődül? Hová? — kérdeztem. — A kikötőbe, feleli. Próbáltam lebeszélni, de nem birtam vele. Olyan volt a természete, uram. S minden este el kellett mennem a kikötőbe kocsmázni, mert szeretet a matrózokkal, hordárokkal együtt inni, danolni. Csend lett. Vártam a többit. — Azután újra hívott a tenger, megint négy hét oda. S egyre csak az aszszonyra vágytam. S elfogott a düh, ha esténként, mikor a csillagokat néztem, arra gondoltam, most újra másokkal mulat. Meg aztán mégis csak asszony, gondoltam s a tűz belekap a száraz fába. Mit meséljek ma, féltékeny lettem. Alig vártam, hogy mehessek haza. Mindjárt a kocsmába mentem s csakugyan ott volt az asszony. A szeme közé néztem . Te, te, te asszony, te, — kérdeztem — tiszta vagy te? Kate meg csak nézett rám riadtan, sértetten. Megbolondultál? — kérdezte. — De én nem bírtam magammal. Felelj? — ordítottam rá. — Az asszony meg csak rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy tiszta, ártatlan, de azért azt felelte dacosan, kihívóan. — Nem vagyok tiszta, érti! — Nem igaz! — hörögtem. — De igaz ! —Érti? Mert nekem különb ember kell, mint maga. Nem hittem, hát akkor annyiba maradt. De most már közibénk furakodott a gondolat s az asszony gőgösen elutasított minden magyarázkodást. Én meg csak elébe borultam, átöleltem a térdét s úgy rimánkodtam . Mondd, hogy tiszta vagy, csak az léngem vagy. Káté pedig csak elfordult és hallgatott. Csak a tenger tud úgy hallgatni vihar előtt. Egy hétig volt így. Azért minden este elmentünk a korcsmába, az asszony kedvéért. Egy hét múlva, mikor már megint indultunk, elébe álltam. Maradjunk itthon, — kértem. — Káté csak a fejét, rázta, hogy nem. Ha szeretsz, ha tiszta vagy, itthon maradok és soha többet nem korcsmázunk. Az asszony, csak a fejét rázta. Na, vedd a kalapod, mondta s gyerünk. Nem megyek, — feleltem. — Akkor egyedül megyak ! Ha elmegysz, soha többet haza ne gyere, — mondtam keményen. — Hát akkor nem jövök haza, — felette az asszony is dacosan. — De érzett a hangján, uram, hogy fáj neki, mert szeretett, csak engem szeretett. De a büszkesége semmi gyanút nem tűrt. Bennem pedig dolgozott a féltékenység. Ivott, maga elé merengett. — Elment, — folytatta aztán. — Egyedül. Aznap nem is jött vissza. Se másnap, se azután. Nem bírtam tovább Negyedik nap utána mentem. Ott tanultam a korcsmában, a matrózok közt Mikor beléptem s meglátott, dacosan villant meg a szeme s hirtelen az egyik matróz elébe vetette magát s elkezdte csókolni. Elborult velem a világ, a szemem vérrel futott. Magam se tudtam, hogy, csak vitt az indulat, felkaptam egy sörösüveget. Te céda te, te bitang te ! — kiáltottam — s fejbe vágtam. Csak akkor tértem magamhoz, mikor éreztem a kezemen át a koponya beszakadását. Lehajtotta a fejét. Ivott. — Megbünhődtem érte, uram, bölönben ültem. De az semmi, a börtön. Hanem hogy nincs az asszony. Néha pedig úgy vágyom rá. Mert a többi ,csak árnyék se lehetne a füle mellett. Rámnézett, deliriumos, eszelős tekintettel. — Azért néha jön. De fehéren, sápadtan s rám mered s mintfra mondaná : Gyilkos ! Gyilkos ! Egyre üvegesebb, töröttel,b. rémültebb lett a tekintete, végül cz ,ak a rémület ült benne s az ajtóra meredt. — Látja, uram, ott jön, du jön. Nézze, hogy mered rám a tekirde'/e ! Eltakarta a szemét s c?,nk vonaglott. — Na, mi van köte'/el? Mikor jön már? — kiáltott át a / egyik asztaltól egy részeg, durva hun//. S a matrózok kacagtak . * WICHESIn 1928 április 1, vasárnap Az utolsó országbíró írta: Pethő Sándor Nyolcvankétéves korában meghalt egy magyar úr, származásánál, tradícióinál és elveinél fogva talán legutolsó és legmarkánsabb képviselője a közéletben szerepelt mágnások ama választékos kis csoportjának, amelyet az angolok high torynak, a magyarok konzervatív nagyimnak neveztek. Dessewffy Aurél gróf egész politikai és magánélete szerint valóban előkelő stílusban személyesítette meg az országbírói méltóság történelmi dekórumát. Szinte az utolsó lángja lobbant el benne annak a diszkrét és tiszta fénynek, amely valamikor a magyar konzervatív mágnás közéleti etikájából és erkölcsi gravitásából áradt jobb és fenköltebb korok lelki és szellemi világára. Ez a fényesség talán nem ontott maga körül annyi melegséget, amennyiben pártok és rendszerek egész rejtelmes vegetációja szokott kicsirázni és felsarjadzani az emberi gyarlóságok és erények hatásainak kimeríthetetlen viszonyosságaiban. Ez a fényesség nem gyújtott olyan tüzeket, amelyekben nagy tömegek szenvedélyei lángolnak és amelyekben nagy érdekek pecsenyéi sülnek. Ez a fényesség mindazonáltal a maga hideg és holdvilágos tisztaságával, megközelíthetetlen és elhomályosíthatatlan ragyogásával maradandóbb, tömörebb és viharállóbb volt némely demokráciák vakító meteorfényeinél s némely népszerűségek és alkalmi fétisek tündökléseinél, amelyek gyakran csupán kósza lidércei a demagógia és a csőcselékuralom posványainak. Dessewffy Aurél gróf személy szerint is kiváló férfiú volt. Művelt és fogékony szellem, képzett és jeles közgazdász volt; igazi grand seigneur, aki átérez’tC osztályának nagy nemzeti kötelezettséé geit és akiben teljesen öntudatosutak rendjének szebb és értékesebb fgyományai. A magyar konzervativizívus jó sokáig két örökség súlya alatt zsibbadozott. Ezek a konzervativizmus elvéhez vagy taktikájához semmiképp nem tartozó ballasztok feszélyezték a ’ konzervatív gondolat méltóságos röpítő és hódító erejét még azokban a társas lakai rétegekben is, amelyek egyélő,tó,t teljesen magukévá tették a hely és fegyelem nagy konstruktív tanait . Az végzetes gátló erők egyike az aulikus politika volt, mint a konzervatív eszme kiteljesedése. A másik, ami szinte frigyszekrény gyanánt őrizte: a magyar konzervativizmus gót szentélyeiben, a társadalompolitikai maradiság, vagy reakció, a szociális és gazdasági statusquo mozdíthatatlanságának gondolata, a mumizálódás, amely f feudalizmus boltozatának mélyén őrzze történelmi és társadalmi kiváltságainak hervadt kincseit. Ez az arisztokrata-konzervatív szemlélet szinte a történelmi Magyarország bukásáig fenntartotta e tradíciók jámbor kegyszereit és jelképeit, azt hívén, hogy a nemzet és az uralkodóház összeütközéseiben elsősorban a monarchista elvet kell szolgálnia mindenekfelett, második sorban pedig arra kell gondolnia, hogy támogatni tartozik a maga osztályérdekei írtak azt a rokkant várőrséget, amely■V életre-halálra védte a gazdasági, tárayfutalmi és politikai előjogok Bas- We-ját, amelyet pedig már nemcsak úgynevezett „szubverzív“ elemek ostronoltak, hanem éppen okos és messzelelátó konzervatívok is, rendjüknek valódi díszei. Ezek az aulikus hurok, a régi spinetnek ezek az antik hangzatai Dessewffy Aurél egyéniségéből és politikai szerepléséből teljesen hiányoztak. Nem szakadtak meg, mert nem is tartoztak soha a nagy Dessewffyek hagyatékának leltárához. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mikor az élet útjára elindult, nem kellett viaskodnia az ősök árnyaival, midőn a nemzeti mozgalmakban azonosította magát fajának természetes és jogos aspirációival s amikor az első sorában állott azoknak, akik, éppen a történelmi osztályok érdekében is, hangsúlyozták a haladásnak és a korszerű újításoknak szükségességét. Az a három Dessewffy, akik egy-két generációval a most elhunyt Aurél gróf előtt irányító szerepet vittek a magyar politikai, művelődési és gazdasági közéletben „fontolva“ haladók voltak, ha talán egy lépéssel hátrább is jártak Széchenyinél. Emellett mind a három nagy Dessewffy, József, Aurél és Emil, izzig-vérig magyar emberek voltak. Talán nem vetet-tték magukat hanyatt-homlok a népszerű áramlatokba, nem kovácsoltak politikai tőkét fajszeretetükből és mély tüzű hazafiságukból, de a vármegyébe a felső táblán vagy a követek házábban az első szempillantásra meg felvetett különböztetni ezeket a nemes és bfiszke tiszavidéki nagyurakat azoktól a külföldieskedő és aulikus mágnásoktól, akik vakon szavazták meg Metternich utasításait vagy Pálffy Fidélelőterjesztéseit. József gróf Kazinczy barátja volt és a Hitel kérlelhetetlen bibliája. Aurél a nagy nemzedék egyik ír „^tüneményesebb alakja, méltó partner ^-e azoknak a titáni gladiátoroknak, ak'^ a porondon mérkőztek az elsőségért , Emil pedig az ötvenes és hatvanas ''években fővezére annak a hazafias ökozervativ csoportnak, amely csaknem két évtizeden át bombázta felterjesztéseivel, emlékirataival és javaslataival . a császári kancelláriát és amelytőlBachék és Schmerlingék valójában jobban reszkettek, mint Deák Ferenc szenvedőleges ellenállásától vagy a' kossuthi emigrációtól. A Dessewffyek royalisták voltak és csakugyan nehéz időkben bizonyították be hűségüket a fejedelmi ház iránt, mint azok a vidéki francia főnemesek, akik 1792 augusztus 10-én elestek a lufiénak lépcsőin. Ez a nagy etikai felsőbbségük és politikai függetlenségük azonban nmcsak az úgynevezet népszerű vagy népies áramlatok sodraival szemben érvényesült, de kardjuk markolatán tartották kezüket az alkotmány-retlenes uralkodóval szemközt is. Dessewffy Aurél gróf tehát nem jutott ellentétbe a nagy Dessewffyek politikai örökségével, amikor a Tiszák rendszerével és uralmával szemben az Apponyi- és az Andrássy-féle ellenzéki mozgalomhoz csatlakozott. Ez a lépése történelmileg másképp el nem bírálható, mint a „fontolva“ haladás egy korszerű mozdulatának, nyílt szembeszállás a két Tisza közjogi és társadalompolitikai merevségével. A történetírás majd igazolni fogja, hogy a helyes és az okos konzervatív irányt azok képviselték a Tiszák vaskalaposságával és hajthatatlanságával szemben, akik a mocsoktalan közéletért és a kényes erkölcsű kormányzásért harcoltak, akik bővíteni akarták a nemzet alkotmányjogi birtokállományát s akik a történelmi pártok csatornáin akarták átömleszteni a nemzet alkotmányos szervezetébe a társadalompolitikai reformok véredényeit. A történetírás majd dokumentálni fogja ennek a nemes puritán magyar torynak bajtársait és vezéreit, akik a király hűséges jobbágyai voltak ugyan, de sose vállalkoztak volna a császári-királyi politika aggálytalan szolgálatára. A történetírás bizonyságot fog tenni az utolsó magyar országbíró politikai barátai mellett, akik inkább vállalták egy tartalmas életnek látszólagos kopárságait, mint azt, hogy a gyakorlati politika érdekében korrumpáljanak és korrumpáltassanak. A történetírás majd tanúskodni fog ama konzervatívok mellett, akik rendet és fegyelmet akartak, de szabadságban és független társadalomban. A történetírás majd jóváteszi a jelenkor gyalázatos hálátlanságát a magyar politika ama magányos és előkelő vándoraival szemben, akik egyformán távol állottak a korhadt régi uralomtól és a züllött forradalomtól s akik a nemzet iránt való hűségüket Fejedelmi kegyvesztettséggel fizették meg s a száműzött király iránti alattvalói hódolatukért népszerűségükkel fizettek. Dessewffy Aurél gróffal ezeknek a nemes és jellemes férfiaknak egyik legkiválóbbika hagyott el bennünket s elvitte magával egy olyan korszaknak előkelőségét, ízlését, morálját, amelyet a trianoni mocsárgőzön keresztül meg sem értünk már többé. A finom vékony Kashmir mellény nélkülözhetetlen a könnyű tavaszi kabát alatt Dul vállsstékban raktárba .VA JR.GA Kossuth Lajos utca 11. és Petőfi Sándor utca .