Magyarság, 1928. október (9. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-28 / 246. szám

1928 október 28. vasárnap . ishbwp A MAGYARSÁG MELLÉKLETE­I A Dardanellák ostroma Írta: Julier Ferenc ny. vk. alezredes ! A Dardanelláknak tengeri haderőkkel megkísérelt és meghiúsult elfoglalását a múltkori közlemény ismertette. Ezzel az antant vállakozása korántsem ért véget. A nehezebb és véresebb rész, az ostrom csak ezután következett. Az 1915 március 18-iki kudarc idejé­ben a Dardenellák ostromára szánt angol és francia szárazföldi haderők jelenté­keny részei még a Földközi tengeren úsz­tak. Hamilton tábornok, az expedíció ve­zére a megtörtént események után már nem tartotta célszerűnek, hogy e csapa­tokat a Dardenellák bejárata közelében fekvő, a görögöktől kéz alatt megszer­zett szigetekre (Lemnos, Imbros és Tenc­­hos) szállítsa és ezért azokat a nehéz hadműveletre való előkészítés végett Egyptomban rakatta partra. Ebben az időben az egész vállalkozás legfelsőbb irányítását az angol admirali­­tás helyett már Kitchener tábornagy vette át és azt ettől az időponttól kezdve kétségtelenül erélyesen intézte. Lekicsi­nyelte azonban a várható nehézségeket. Kitchener úgy számított, hogy a teljes erővel, tervszerűen végrehajtott partra­szállásnak mintegy 5000 főnyi veszteség­gel sikerülni kell és hogy aztán rövide­sen az erődítések ostromához lehet kez­deni. Nem is sejtette, hogy már az első csapatkihajózás alkalmával az erre ki­rendelt harcoló csapat állományának mintegy 30%-ka elpusztul. Még kevésbé számított arra, hogy e szerencsétlen ki­menetelű kalandba fokrokfokra az án­­tántnak 550.000 (470.000 angol és 80.000 francia) katonája belekeveredik és hogy ezekből 300.000 ember tönkre megy. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ántánthad­­erők legnagyobb létszáma sohasem ha­ladta túl a 150.000 főnyi harcos állo­mányt, ami annyit jelent, hogy az os­tromló hadsereg állományát a folytonos veszteségek következtében négy ízben kellett megújítani. A hosszú ostrom alatt a törökök kere­ken 1­4 millió embert vesztettek. Létszá­muk sohasem érte el az ellenségét. Ez az óriási emberpazarlás adja meg a szűk téren lejátszódott hadiesemény különleges jellegét. A támadó és a védő Az angol-francia hadsereg késedelmes­­kedéses Liman tábornagynak elegendő időt engedett arra, hogy a védelemre jól felkészüljön. A kis hadszíntér általában meredek partvidékének alakulása szerint a védő az ellenség nagyobb arányú part­raszállásánál az ázsiai oldalon (a tenger­­szoros bejárata közelében), aztán a galli­­polii félsziget déli harmadában és a fél­sziget északi legkeskenyeb részén, Bula­­irnál számolhatott. Liman ennek megfe­lelően 50.000 emberét három egyenlő erejű csoportban említett helyeken állí­totta készenlétbe. A gallipolii félsziget déli részén véde­kező, két hadosztályerejű csoport egyik hadosztályát vezényelte Kanal pasa, ak­kor ezredes. Hamilton tábornoknak Kitchener meg­tiltotta, hogy az ázsiai parton nagyobb vállalatot hajtson végre. Bulairnál a partraszállás technikai okokból bizonyos nehézségekkel járt volna (bár itt lett volna a legcélszerűbb, maradt tehát a gallipolii félsziget déli része, honnan si­ker esetén hamarosan lehetett volna a ten­gerszoros belső erődei ellen a rendszeres ostromra indulni, illetve ezek elfoglalása után a tengerszorost megnyitni. Az egész vállalat, a hatalmas angol flotta támoga­tása mellett, ekkor egyáltalában nem lát­szott nehéznek. Hamiltonnak az első tá­madásra 60.000 embere (5 hadosztály) volt. Gyors partraszállás esetén tehát Li­man 3 csoportjának bármelyikét három­szoros túlerővel megtámadhatta és meg­verhette, mielőtt a másik kettő (az adott esetben az egyik Bulai­nál 3 napi távolságra, a másik az ázsiai oldalon) se­gítségre siethetett volna. Ez az elméleti­leg helyes számvetés Liman elszánt veze­tésén és a török csapatok váratlan erejű kitartásán megdőlt Az első partraszállás Az angol vezérnek az volt a terve, hogy legelőbb a francia hadszíntérről hozott, kipróbált 29. hadosztályt a félsziget déli csúcsán és az ausztráliai hadtestet a fél­sziget délnyugati sarkán szállítja partra, míg a francia hadosztály az ázsiai par­ton és 1 angol tengerész hadosztály a flottával Bulairnál tüntet. Aztán jönnek sorra a partraszállásban ezek a tüntető hadosztályok (az ausztráliai hadtest mö­gött). A csapatok április 25-én hajnalban kezdték meg a partraszállást. Ez a mű­velet az elkeseredetten védekező törökök ellen óriási veszteségekkel, de mégis si­került annyiban, hogy az angolok a part­vidék keskeny sávján lábukat szilárdan megvetették, a szemben fekvő magasla­tokat azonban elfoglalni nem tudták. A 29. hadosztály ez alkalommal állomá­nyának is­át vesztette el. A tovább, északra harcba lépő ausztráliai hadtest ellen Musztafa Kemal ezredes, a tünteté­sek által kissé megzavart Liman paran­csa ellenére egész hadosztályát latba ve­tette és azt személyesen vezette ellentá­madásra. Ebből elkeseredett, nagy csata keletkezett. Mindkét fél fokozatosan erő­sítéseket dobott a harcba. A veszteség április 25-én éjjel mindkét oldalon már 50%-kot is felülmúlta. Az ausztráliai hadtest tábornokai már a vi­sszahajózást is javasolták. A helyzetet itt Hamilton tá­bornok erélye mentette meg, midőn el­rendelte: „Beásni és kitartani.“ A csata a következő napokon tovább folyt. Hamilton lassan kint minden csa­patát kihajózta, míg a törökök a főváros­ból és az ázsiai oldalról kaptak három hadosztályt. Eredménytelen támadások és ellentámadások követték egymást, így támadtak az angolok április 28-án, a tö­rökök május 1., 2. és 3-án, az angolok május 6., 7. és 8-án. Ekkor már mindkét fél összvesztesége közel 90.000 főre rú­gott. Ezután a harcok hevessége annyi­ban csökkent, hogy a csatanapok csak nagyobb időközökben követték egymást. Ily csatanapok voltak május 19., június 4., 21., 28., július 5., 12. és 13. A gyors döntésre való kölcsönös törekvés az adott hadászati helyzetben teljesen érthető volt. Az antant oldalán néhány ezer mé­ternyi térnyerés elegendő lett volna, hogy az uralgó magaslatok a kezébe jus­sanak, ami a tengerszoros sorsát megpe­csételi. A törököt a főváros közvetlen fe­nyegetése, valamint az a lehetőség, hogy a partokig való előretörés az angolokat a tengerbe fullasztja, sarkalta a folytonos ellentámadásra. Ebben a kiélezett hely­zetben pár kilométer előre vagy hátra, egyet jelentett a katasztrófával. A partraszállás kezdetleges sikere az ántaninak mégis politikai eredményeket hozott. A bolgár nem mert még a köz­ponti hatalmak oldalára állani és Olasz­ország április 26-án aláírta a londoni­­ szerződést, mely őt ellenünk fordította. Július végéig az angol-francia hadse­reg ereje 14 hadosztályra (150.000 főre), a törököké 16 hadosztályra (140.000 főre) emelkedett. Említést érdemel még, hogy május folyamán német tengeralat­járók érkeztek az égei tengerre és ezek támadásainak hamarosan két angol csa­tahajó esett áldozatul. A nagy csata Az utolsó erősítések beérkezte után Hamilton tábornok döntő támadást ter­vezett. Terve az volt, hogy minden vona­ton frontális támadásba megy át és egy­idejűleg arcvonalának balszárnyán túl, a suvlai öbölben kihajózandó IX. angol hadtesttel a törökök északi szárnyát megkerüli s ekként a török hadsereget a gallipoli-i félsziget déli végén bekeríti. A török sereg főereje a félsziget déli végében állt, egy hadtest volt az­ ázsiai oldalon és egy hadtest általános tartalék Gallipolinál. A terv megértésére szolgáljon az alábbi vázlat. A h­aditerv alapján kifejlődött csatát egy angol író ekként jellemzi: „A brit hadsereg vaskos és változatos tartalmú évkönyveiben nincs annál szivettépőbb lap, mint amelyik az anafortai csatát tár­gyalja. A megnyerhető díj nagysága, me­lyet hajszálnyira vesztettünk el, az a leg­vakmerőbb elszántság és súlyos ügyefo­­gyottság, az a legnagyob teljesítmény és sajnálatos határozatlanság, amelyet itt észlelhettünk, mindehhez még a balsze­rencse, mely e csatatér felett lebegett, oly dolgok, melyekhez hasonló történel­münkben nem egyhamar akad.“ Az angol tervnek augusztus 6-án meg­kezdett végrehajtásából az egész vonalon öldöklő csata fejlődött ki. Ennek leghe­vesebb szakasza váltakozó angol roha­mokkal s török ellentámadásokkal augusztus 10-ig tartott. A török arcvonal átkarolása nem sikerült, mert a suvlai öbölben kihajózott angol hadtest az elő­­nyomulással felesleges módon annyira késlekedett, hogy Liman tábornagynak elegendő ideje volt Balair és Ázsia felől egy török hadtestet a csatatérre irányí­tani. Ezt Kemalnak rendelte alá, ki aztán már az anafortai magaslatokra is előtört angolokat a tenger felé visszadobta. „Musztafa Kemal az augusztus 10-ére hajló éjjel a legvégső erőfeszítéssel felké­szült, hogy ezt a felbecsülhetlen értékű magaslatot visszahódítsa. Az egész 8. tö­rök hadosztályt, melyet az ázsiai oldalról hoztak át, azonkívül még három zászló­aljat, hatalmas tüzérség támogatása mel­lett, Musztafa Kemal személyesen vezette rohamra. Az 1000 főnyi brit csapatot — mert a csekély kiterjedésű csúcson csak ennyi fért el — a büszke hatalmi erőben ellenük viharzó áradat leseperte és a mélységbe döntötte. A törökök győzelmi mámorukban a csúcson túlhaladtak és sűrű hullámokban özönlöttek le a mere­dek lejtőn, hogy a betolakodókat a ten­gerbe dobják. Itt azonban a flotta meg­­semisítő tüze sepert a szemükbe. Ez a romboló tüzelés az előnyomuló török tö­megeket szó szerint széttépte. A 3—4000 emberből csak párszáz ember érte el me­gint a gerincet. Ezek azonban ott marad-­­tak, odatapadtak véges-végig.“ A csata csak augusztus 16-án ült el, hogy augusztus 21., 22. és 27-én még né­hányszor fellángoljon, anélkül, hogy a£ ántántnak sikerült volna a török ellenál­lást megtörni. A rettenetes veszteségek végre is szünetet parancsoltak. A török alig vesztett kevesebbet az ántántcsapa­­toknál, mert ellentámadásait csekély számú ágyúval támogatva, az ellenséges hajóhad tüzérségi tüzében volt kénytelen végrehajtani. Az antantkudarcnak csakhamar meg volt az eredménye. Bulgária a központi hatalmak oldalára állt. Az ősz folyamán megindult a központi hatalmak táma­dása Szerbia ellen. Ennek sikere azt is je­lentette, hogy a Dardenálláknál álló tö-ö­rök hadsereg a központi hatalmaktól ha­marosan nehéz tüzérséget és elegendő lő­szert kap. Azonkívül felmerült annak szükségessége, hogy az antant balkáni pozícióját legalább Szaloniki vidékén tartsa meg. Ehhez csapatokat csak a Dardenellák mellől lehetett venni, ha ezt az expedíciót felszámolják. Az antant azonban sokáig ingadozott, hogy a galli­polii félszigetet kiürítse. Nemcsak presz­­tizsokok miatt ragaszkodott az annyi vérrel megszerzett állásokhoz, hanem azért is, mert félt, hogy a kiürítés csak óriási ember- és anyagveszteség mellett lesz végrehajtható. A kiürítés azonban jobban sikerült, mint a megszállás. December közepén hagyták el az an­­tantcsapatok a félsziget délnyugati part­jait és január 8-án a félsziget déli csú­csát. Az első mozdulatot a törökök nem vették észre, a másiknál is elkésve nyo­multak a visszavonulók után. Itt foglyo­kat ejtettek és néhány ágyút zsákmá­nyoltak, nagy volt azonban a hadizsák­mány egyéb anyagban, például az itt szerzett konzervből a török hadseregek és Konstantinápoly lakossága több hóna­pon át éltek. Ezzel lezárult a Dardenellák meghiú­sult ostroma. Minden dicséretet felülmúl úgy az an­gol, mint a török katona magatartása.. A német-török vezetés azonban az angol­franciánál jobb volt. Különösen hibáztat­ható az anafortai csatában az angol IX. hadtest vezetése okozta idővesztegetés, ami alkalmat adott Liman tábornagynak és Kemalnak, hogy a fenyegető katasz­trófát, az egyik fővezéri, a másik alve­­zéri erélyes működésével elhárítsák. Ez a két vezér a Dardenellák hőse. fpiÜÜ-Sia! IE*I Pilisül (Bríiy­ii. re. MATTEI* E V Púzsaszőnyeg magyar perzsa S rsisketi sezECKtaitara alsmünsiet' I Atisjetü Butüé ! füt&szik­iüsg KitiLtő minőség­ reENäbtüä! olcsó sz­ah Somogyi Lajos 22.

Next