Magyarság, 1929. október (10. évfolyam, 222-248. szám)
1929-10-26 / 244. szám
FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐ» MILOTAY ISTVÁN ELŐFIZETÉSI ARAK* SZERKESZTŐSÉG» BUDAPEST, VI. ARADI UTCA 10. TELEFON» AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ* HIVATAL» BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK UTCA 7. TELEFON» AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 BUDAPEST, 1929 OKTÓBER 26.SZOMBAT X. ÉVFOLYAM, 244. (2607.) SZÁM A francia-olasz viszony megjavítása elszigetelné a Balkánon Szériát és sorsára hagyná Páris, október hó A francia—olasz viszony minden eddigi kísérlet ellenére sem javult meg: a két fél megmaradt a maga eredeti álláspontján és a másiktól várta az engedékenységet, a kezdeményezést, az első lépéseket. A Chigi-palota és a Quai d'Orsay között több mint egy éve húzódnak a tárgyalások. A francia—olasz viszonynak sajátságos kiugrásai vannak. Ugyanaz a férfi, aki ma Olaszország sorsát intézi, egykor a francia barátok vezetője volt. Senki nála lelkesebben nem énekelte Carducinak, a nagy olasz nacionalista költőnek ódáját Franciaországhoz: „Mi, akik szeretünk Téged, óh Franciaország...!“— és belevitte Itáliát a háborúba Franciaország oldala mellett. A latin testvér! — milyen hangos volt ettől egész Olaszország, de a háború után az osztozkodásnál az olasz nép úgy érezte, hogy a szövetségesek kijátszottál őt és minden gyűlöletét, haragját és bosszúvágyát Krajkiaiország ellen irányította. És ma a Balillák Firenzében, Pisában vagy Siennában Szent Ferenc árnyékában ilyen nótákat énekelnek : Contro Parigi női marceremo E Vittoriosi ritorneremo Al nostro Duce riporteremo Come trofeo della battaglia La mezza testa della Marianna. „Páris ellen fogunk vonulni és győztesen visszatérni, és a mi Ducenknak diadaljelként a csatából elhozzuk Marianne kettészelt fejét.“ Az ilyen hangok az Alpeseken könnyen átkelnek és Franciaországban erős, talán túl erős visszhangot keltenek, ami természetesen nem alkalmas arra, hogy a tárgyalásokhoz szükséges atmoszférát megteremtse. A többé-kevésbé éles sajtópolémia ellenére az utóbbi időben az atmoszféra érezhetően megjavult. Végül a legutóbbi események a francia—olasz megegyezésnek különös aktualitást adnak. Olaszország hajlandó lemondani a tengeri paritás elvéről Franciaországgal szemben Az történt ugyanis, hogy a múlt héten a párisi olasz nagykövetség első tanácsosa jegyzéket adott át a francia külügyminisztériumnak, amelyben javaslatot tett arra, hogy a januári londoni tengeri leszerelési konferencia előtt Franciaország és Olaszország képviselői egymás közt létesítsenek megegyezést. Ennek a lépésnek az a jelentősége, hogy az olasz kezdeményezéssel egyszerre kilátáso, nyílik nemcsak a szoros értelemben vett tengerészeti, hanem az összes politikai kérdésekben a megegyezésre. Ennek a legnagyobb akadálya mindeddig az volt, hogy a Chigi-palota és a Quai d'Orsay közti üzengetéseket bizonyos egyoldalúság jellemezte. Állandóan olasz részről szövegezték meg a kívánságokat tartalmazó pontokat, de az ellenszolgáltatást jelentő engedményeket illetőleg, annál zárkózottabbaknak mutatkoztak. A valóságban Olaszországnak nem volt mit felajánlania a franciáknak. Jelenleg azonban a helyzet már megváltozott: Olaszország már adhat valamit a franciáknak: ez a valami a tengeri leszerelés kérdésében hozott áldozat. Arról van szó, várjon Olaszország hajlandó-e a francia tengerészettel való paritás követeléséről lemondani és ezzel a többi kérdések megvizsgálására is utat nyitni. Az időpont a francia—olasz tárgyalásokra, az általános külpolitikai helyzetet illetőleg is, kedvezőbb, mint valaha. Amíg az antant fennállott, érvényben volt a híres francia—angol tengeri egyezmény, amelynek oly döntő befolyása volt a háború előtti helyzet kialakulására. Igaz, hogy ez az egyezmény a német flotta ellen irányult, de Franciaországra maradandó értéket jelentett az, hogy Anglia kötelezte magát atlantióceáni flottájával Franciaország partvédelmének biztosítására, így a francia hajóhadnak módjában volt az Atlantióceánon felszabadult erejét a Földközitengerre vetni, ahol túlsúlyban lévén, biztosította az anyaország és az afrikai gyarmatok közt a tengeri összeköttetést, ami Franciaországra döntő fontosságú, mert 330.000 gyarmati katona átszállítását teszi lehetővé. Ugyanezen a gondolaton épült fel a múlt évi titkos angolfrancia megegyezés a tengeri és szárazföldi leszerelés ügyében. Ez utóbbinak értelmében a legnagyobb angol flottacsoport, amelynek bázisa jelenleg Máltaszigete, kivonult volna a Földközi-tengerről, ahol a főszerepet a francia flotta játszotta volna. Ez a megegyezés az amerikai Hearst-sajtó leleplezése folytán megbukott. De megbukott azóta maga az antant-cordiale is. Az új angol külpolitika és Macdonald amerikai tárgyalásai után Franciaországban senki sem kételkedik abban, hogy vele bukott az óceán fenekére a francia-angol tengeri megegyezés ügye is. De ha Franciaország ezentúl nem számíthat az angol flottára és saját magának kell ellátnia az óceán felől a partvédelmet, akkor a földközitengeri pozíciója is magától érthetőleg meggyengül. Annál is inkább, mert Franciaországban attól tartanak, hogy a pár év előtt Mussolini és Primo di Rivera közt kötött egyezményben oly titkos megállapodások foglaltatnak, amelyek súlyosan megzavarhatják a franciaországi-afrikai tengeri út biztonságát. A megváltozott helyzetben Franciaország hajlamosabb egy oly megegyezésre, amely a Földközi-tengerben a francia érdekek megóvása mellett nyugvó állapotot teremt és így az óceánokon nagyobb mozgási szabadságot biztosít a francia flottának. szerelés kérdésében a két ország álláspontja majdnem teljesen azonos és ahol szintén együttesen szálltak szembe a Cecil lord-féle angol javaslattal. Végül Macdonald amerikai útja óta mindinkább nyilvánvaló, hogy Franciaországnak új szövetségesek után kell néznie, ha az izoláltság veszedelmét el akarja kerülni. Mindez azonban korántsem jelenti azt, mintha a megegyezés már készen is volna. A valóságban sok nehéz és kényes kérdést kell megoldani a tárgyaló feleknek. A legnagyobb baj az, hogy az angol tengerészet bizonyára maga érdekében, túlságosan leegyszerűsítette és ugyanakkor megnehezítette a kérdés megoldását azzal, hogy a megegyezést a paritás fogalmára építette fel. Washingtonban a nagy hajóhadakra a capital shipekre megállapítottak egy kulcsot: 15—15 Angliáé és az Egyesült Államoké, 9 Japáné, 5—5 Franciaországé és Olaszországé. Az angolszász felfogás, miután ezt a paritást megállapította a két utóbbi országra, egyúttal megnehezítette Olaszország számára azt, hogy erről az alapról letérjen. A hivatalos olasz álláspont az, hogy ő hajlandó a capital shipeken túleső könnyebb, védelmi haderejét addig a fokig leszerelni, mint bármelyik az érdekelt öt nagyhatalom közül. Ez más szóval a francia—olasz paritáshoz való ragaszkodást jelenti, amit pedig Paris sohasem fog elfogadni elsősorban technikai, de kissé talán presztízspolitikai okokból se. Valóban Franciaország jogosan hivatkozik arra, hogy ő a világ második legnagyobb tengeri hatalma, hogy az anyaország védelmét három, gyarmatbirodalmájáét pedig a földgömb összes tengerein kell biztosítania, holott Olaszország védelmét egyetlen tenger, a Földközi-tenger, biztonságával megvalósíthatja. A franciáknak kétségtelenül igazuk van, noha ők nem számítják külön tengernek sem az Adriai-, sem a Vörös-tengert, amelyeknek partjain Olaszország a fasiszta rendszer óta növekvő érdekeltségeket szerzett. De erre az olaszok azt felelik, hogy viszont az ő helyzetük a franciákénál súlyosabb, mert a Földközi-tenger zárt terület, amelyet Gibraltárnál és Szueznél tökéletesen blokálni lehet. Ebben viszont az olaszoknak van igazuk. A franciák most azt ajánlják: állapodjunk meg abban, hogy a két hajóhad egyforma mértékig szerel le a Földközi-tengeren. Franciaországnak a többi tengeren levő védelmi haderejének leszerelése más alapon történnék, amivel szemben Olaszországnak esetleges kedvezményekre lehet joga. A megegyezés ezen az alapon létrejöhet, de meg is bukhat. Tudjuk, hogy a feltörekvő olasz fasizmus az egész Földközi-tengert sajátjának, mare nostrumnak tekinti és igen sokat tett fejlesztésére. Viszont a franciák az 1922-i washingtoni konferencián szenvedett kudarc óta főleg Leygues, a mostani tengerészeti miniszter vezetése mellett, jelentékeny és eredményes erőfeszítést tettek védelmi haderejük kiépítésére és semmiesetre sem hajlandók erre a hadnemre is elfogadni az Olaszországgal való paritást. Hiszen a háború előtt Franciaország flottája még háromszorosa volt az olaszokénak. A francia—olasz együttműködés lehetőségei és akadályai Ehhez járul, hogy a francia—olasz együttműködés más téren, igaz csak alkalomszerűen, de bevált. Ez az együttműködés Hágában kezdődött, amikor Snowden pörölycsapásaira Briand megalkotta az ellencsoportot, amelynek üllőjét a francia-olasz együttes tette. Folytatódott Genfben, ahol a szárazföldi le »A tengerek viperái« Ezekkel a nehézségekkel szemben áll az, hogy a megegyezésre mindkét országnak nagy szüksége van. Tény az, hogy Macdonald amerikai útja szakítást jelent az angol admirális századokon át féltékenyen fentartott hagyományaival. A Rule Britanniának vége. Vége a „two powers standard" elvének, amely szerint Angliának legalább is oly tengeri haderőt kell fentartani, amely egyenlő az utána jövő két leghatalmasabb állam flottájával. Az Union Jack lobogója már nem csinál törvényt a nagy vizen. Anglia tengeri egyeduralma megszűnt. Ehelyett megszületett az angolszász tengeri hegemónia. Félelmetesebb és legyőzhetetlenebb, mint az előbbi. Ezzel az új hegemóniával szemben Franciaország és Olaszország érdekei azonosak. Egyik sem gondolhat támadó háborúra, mindketten védelmi flottájuk kiépítésére kell, hogy törekedjenek. De az angolszászok a védelmi haderő leghathatósabb eszközét, a tengeralattjárót akarják végleg betiltani. Megértjük az angolokat, akiket most is borzongás fog el, ha azokra az apró periszkópokra gondolnak, amelyek mint valami tengeri szörnyeteg szeme, föl-fölbukkant a felszínre zsákmányt lesni. Még ma is gyűlölettel beszélnek a tengerek viperáiról, a vipers of the seasról, mint, például, az a vipera, amelyik mindjárt a háború elején egymásután három büszke hajójukat küldte a tenger fenekére a belga partok mentén. Vagy, arról a két viperáról, amelyek Wilhelms haveni fészkükből elszabadulva, látatlanul átcsúsztak Gibraltárnál és csúsztak tovább aknaövek és védelmi zónák mögött egész a Dardanellák bejáratáig, ahol két brit admirális hajót, a Majestic-et és a Triumph-ot, fojtottak meg. A háború alatt a franciák is gyűlölték ezeket a viperákat és leütötték ott, ahol tudták. De most dédelgetik őket az olaszokkal együtt, mert a tengeri védelemnek ezek a leghathatósabb eszközei. Ha megegyeznek, akkor egységesen és erőteljesen szállhatnak majd szembe a januári londoni konferencián az angol-szász nyomásnak. " Ha az olaszok a franciákkal a tengeren megállapodnak, akkor sor kerülhet a francia balkáni politika revíziójára is Ezeknek a mostani francia—olasz tárgyalásoknak a sikere tehát attól függ, várjon Olaszország nyújt-e valamit, azaz hajlandó-e áldozatot hozni a tengeri leszerelés kérdésében Franciaországnak. Ha a megegyezés ebben a kérdésben létrejön, akkor kilátás van arra, hogy a francia—olasz viszony teljesen új állomáshoz jut. Nemcsak az eddig függő és kényes kérdések kerülhetnek rövidesen megoldásra, amint amilyenek a tuniszi olasz származású francia alattvalók jogi helyzetének tisztázása, határkiegészítés az olaszok javára a líbiai vonalon, hanem egy francia—olasz barátsági szerződés megkötésére is sor kerülhet. Ha a politikai atmoszféra lehetővé teszi, ez utóbbi szerződésnek a tartalma kiterjedhet Franciaország balkáni (szerbiai) politikájának revíziójára az olasz befolyás megerősödésével, sőt Franciaország támogatásának biztosítására Olaszország gyarmati igényeivel szemben. A francia jobboldali sajtó, amely a megegyezés érdekében dolgozik, nevezetesen Gustave Hervé lapjában a Victoire-ban máris fölajánlotta Olaszországnak Szíriát, amely különben is csak fölösleges vér- és emberáldozatba kerül Franciaországnak és elismeri, hogy a lateráni szerződés megkötése óta Olaszországnak külön Ara 1© fillér.