Magyarság, 1929. október (10. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-26 / 244. szám

A vasárnapi felvidéki választáson a magyar és ném­­et pártok közös fronton vonulnak fel a csehek ellen Hlinka pártja Tuka nevével indul a harcba Pozsony, október hó Már csak néhány nap van hátra a válasz­tásokig, most vasárnap áll a választási urnák elé „Csehszlovákia“ népe, hogy ítéletet mond­jon a Tuka-ítélet miatt Lemondani kénysze­rült polgári koalíciós kormányzat fölött és mi sem természetesebb, mint hogy a válasz­tásokig hátralévő rövid időt mindegyik párt a legalaposabban igyekszik kihasználni a maga győzelme biztosítására. Nap-nap után egymást érik a választásokra fölvonult 19 párt népgyűlései és se vége, se hossza a lélek­­vásárló és szavazatfmjhászó agitációnak. Föl­tűnő, hogy a kormánypártok a mostani vá­lasztásokon különösen nagy súllyal és az ál­lami gépezet teljes apparátusával feküdtek rá Szlovenszkóra, a magyar Felvidékre és a Hodzsa-féle agrárpárt után főképpen Benes nemzeti szocialista pártja igyekszik most ma­gának vesztegetésekkel, terrorral és ígéretek­kel, a kisebbségi kérdés rendezésének délibá­bos falrafestésével a felvidéki kisebbségek szavazatait megnyerni. Benes ugyanis célul tűzte ki magának, hogy a diktatúrára tört Hodzsa parlamenti kivégzése után most párt­jának szlovénszkói kádereit is tönkreteszi, mert ezzel is jobban tudja magának biztosí­tani az utat az államfői székbe. Prágai poli­tikai körökben ugyanis nyíltan beszélik, hogy Masaryk elnök nyolcvanadik születési napján visszavonul az elnöki méltóságtól és addig is egyengeti régi kedvencének, Benesnek a lehe­tőségeket a maga helijére. Erre mutat külön­ben múltheti tábori programbeszéde is, mely­ben már mint a jövő diktátora beszélt és ha burkoltan is, de beharangozta a jövő parla­mentjében a vörös-zöld koalíció tervét. A kormányelnöki szék után ugyanis már csak egy ugrás az államfői szék — legalább így gondolja ezt Benes »Magyar« bandérium felvonulása (lodzsáéti gyűlésén Waldmann Ábrahám vezetésével De­ hasonló eréllyel feküdt neki a válasz­tási agitációnak most Szlovenszkón a „cseh­szlovák kereskedő- és iparospárt“ is, mely szintén fűt-fát ígér a kisebbségi kereskedő- és iparososztálynak, ha szavazataival biztosítani igyekszik a párt választási győzelmét. Ezért lettek most újból kedvesek a három kor­mánypárt előtt a felvidéki kisebbségek és ezért a tengernyi ígérgetés és biztatás most ismét a bajok orvoslására. És ez az oka an­nak is, hogy a választási kampány során valóságos népvándorlás volt most a minisz­terek és a kormánypártok vezető emberei ré­széről Szlovenszkón. Azt gondolták ugyanis, hogy a népgyűléseken a miniszterek szájából közvetlenül elhangzó ígéretek és biztatások és egyéni „varázsuk“ meg fogja téveszteni a kisebbségi választókat és el fogja őket tán­torítani a magyar pártok listájától. És ezért történt most az is, hogy a kormánypárti lis­tákra, természetesen, nem komolyan számba­­vehető helyekre, tömegesen vettek föl magyar nevű választókat és hogy a miniszterek a kormánypénzzel támogatott magyar lapok­ban, úgyszólván, nap-nap után magyar nyel­ven írt cikkekben csalogatják minden jó és szép megadásának ígérgetésével a kormány­párti táborba a magyarságot. Az egész Felvidéken hangos derültséget keltenek azok az erőlködések és trükkök, más hatásuk alig van , amelyekkel a kor­mánypártok most mindent elkövetnek, hogy ­ A bugyelláris írta: Péczely József Péter beballagott a hetipiacra. Szét­nézni. Minek, mi az ára? Jó az, ha tá­jékozódik az emberi A piacon Péter egész délebédig tájé­kozódott. Amikor a delet konditották, letelepedett a nagytemplom kőlépcső­jére. Na, gondolta, ebbe is sok jó ke­mény téglát beleraktak a kőmivesek. Talán az egész faluba nincs annyi tégla! Igaz, hogy rettenetes nagy alkotmányi Ebbe ugyan kinyithattya a száját a kán­tori Előre vetette a tarisznyát. Belenyúlt. Kivette a jó rozs-búza kenyeret s aztán falatozott. Igen jóízűen rágta erős fogai­val a belét is, meg a héját is. A dúcát utoljára hagyta. Nyomtatóknak. No-no! Abba van a legtöbb erő. A dúcában. Tudnivaló, hogy ott akarja magát ki­forrni a kenyér ereje. A kemence forró­ságában megmozdul a jól kidagasztott kenyér. Emelkedik, emelkedik . .. Egy­szer csak az erő szabadulna. Utat keres. Nincs. "Csinál magának. Repeszti a bur­kot. Úgy, de a forróság megfogja. Ki­dudorodik, kipirosodik... De minek azt magyarázni? .. Tudja azt minden kenyérrel élő ember. Hús, tarhonya, lebbencs, paszuly . .. Hm. Voltaképpen, ha jól utána gondol az ember, semmi se ér odáig, ahova a kenyér. Főként a dúca. Hát ez az. Mikor a nyomtaték is lecsúszott a többi után Péter becsattantotta a bicsa­kot. Na, most már egy ital viz az ártézi kutnáit... —, s aztán akár meg se áll­jon hazáig. A lépcsőre eresztette az egyik tenye­rét, hogy a fölállásnál könnyítsen ma­gán. Visszakapta a kezét. Valami puhára tenyerelt. — A fene beléd! ... — dörmögött, mert a puhaság ellapult. Odavillantotta a szemét... Hát ezer szerencse, hogy ült, mert aligha állt volna meg a lábán. így is beleremegett az ina. Egy bőrbugyelláris volt Hát ez már aztán nagy szerencse. Azaz, hogy voltaképpen ez csak akkor világlik ki, amikor belepislanthat a bel­sejébe. Az is meglehet, hogy üres. El­dobta a gazdája, mert viseltes. Azonban, ni! — az üres bugyellárisnak nincs semmi puhasága. Ez ellenben puha. Ami azt mutatja, hogy ki van bélelve. Csak az a kérdés, hogy mivel? Nem úri em­beré, az bizonyos. Gazdáé, kupecé. De az is lehet, hogy valami kövér kofa, aki piac után bekivánkozott a templomba egy kis hálaadásra. Bizonyosan jól el­adta a portékáját... Péter körülnézett. Látja-e valaki? Úgy szórványosan szállingóztak a népek. Ki előre, ki hátra. Még majd ha itt sokat vesztegel, valamelyik fölkérdi: „Nem ta­lált kend egy bugyellárist? ...“ Aló neki egyenesen a Kövesnek ... A város végénél megállt. Körülnézte magát. A tarisznya megvan. A botja is A zsebére tapintott. A bugyelláris is. Azonban az a kis dudorodás hátha nem is a bugyelláris? .. Bedugta a kezét Megfogta. Az. Érezte a vasát, a zárját, a bőre puhaságát. Azonban hát csak az a bizonyos, amit az ember a két szemével lát. Úgy, de hol egy ember, hol egy ko­csi.. . Hogy nem tudtak ezek hamarabb vagy később ... Csak az hiányzik, hogy most valami ismerős rákiáltson: „Haza­felé?“ „Haza“. „Hát akkor gyerünk!“ Hm. Amint hátranézett hát szinte meg­­borsódzott a háta. A Kevi sógor töhte­tett utána. Hiszen máskor, más esetben még örülne. Beszélgető cimbora hazáig... De most? ... A kíváncsiság megölné ha­záig. Mi van benne? Azaz, hogy meny­nyi? Megszaporázta a lépteit. A sógor, ha megszakad, akkor se éri utol! A gyalogosok egymásután maradoztak el mellette, de még a lépésben baktató kocsik is ... — Sietős a Péter útja! — gondolták az emberek. Egyik jó komája rá is szólt: — Téged tán a tatár kerget? — Egy is ügyem van még mámmal — vetettem vissza. Kerekesné utána kiáltott: — Lassan is odaér az ember, ahova a Kari Péter úgy váll mögül visszadobta: — Csakhogy később! S aztán megint csak neki az útnak. De hiába. Előtte is emberek, utána is. Csak nem veheti elő. Meglátnák. Mert az is lehet, hogy sok pénz van benne. Százak, ezrek ... Valamelyik kupec lovakat adott el. Ökröket. Azoknak az ára ... Talán már keresik is. Dobolja a kisbiró a városban: „Tudtára adatik . . . egy kis bőrbugyelláris ... ezer, kettőezer pen­gőkkel ... aki nyomra vezet. ..“ Majd bolond, hogy észrevegyék! Amilyen iri­gyek a népek ... így is ki tudja, nem-e látta valaki? Nem. Nem látta. Ez az egy, bizonyos! Csakhogy, ütődött az eszébe, ha sok pénz van benne, annak amúgyse veheti hasznát... Házat, földet venne?, „Honnan vette kend a pénzt?“ Fölkéri denék. S nem tudná urát adni. Vallat­nák. „Találtatul“ „Hol? Mikor?“ Csak vissza kellene adni a gazdájának. Úgy, ám, ha bolond volnál Eldugja úgy, hogy nincs az a finánc! Kémény mögé, ászok alá. S aztán csak rátánként. Előbb egy hasas kocát... összeraktam a rávalót. Aztán a malacok árából egy kis toldás­sal egy rúgott borjut... A kémény mögé? ... Óda ugyan­ okos ember nem dugná a pénzét! Egy bolond szikra . Akkor már inkább egy célszerű kis falá­dikába s be a föld alá ... A földnél amúgy sincs páratlanabb titoktartás Onnan aztán egy-egy sötét éjszaka ... S egyszer aztán valami holdkóros, aki éppen arra csámpáskodik... Csak a testi gúnya a legbiztosabb. Hát elsőben is egy hasas koca, aztán egy formás rúgott borjú. A koca újfent vetne hat malacot... A borjú üszősödne. Hasas üsző ... Mire tartja kend? ... Három, négy hizó ... Ezek árán némi pótlással, kocsi, ló ... A fuvar meg már olyan portéka, hogy azt már senki se tarthatja számon! A lovakat is cserébe-­ vélné. A Sárgán ennyit nyertem, a Pej­­ken ennyit. Tudatná az emberekkel. Idők jártával aztán egy kis ház egy kis tag ... Kinek, mi köze hozzál? ... A véres verejtékemen! Csakhogy hát meny­nyi lehet benne? Hátha hiába tervezget? Egész más, ha a summát tudná! Na, megtudja. Itt a kis akácos az út mentén. Belevádol. Ha meglátják, abból ugyan ­ jogcíme van a szent helyek és környéké­nek védelmére. Minderről azonban csak akkor lehet egyáltalán szó, ha a mostani francia— olasz tárgyalások sikerre vezetnek. El­lenkező esetben a két ország még mesz­­szebb fog egymástól eltávolodni, mint eddig. De ha a megegyezésre kevés kilá­tás van, lehetséges-e viszont egy többé­­kevésbé feszült helyzetet a két ország­­ közt állandósítani? Lehetséges-e tartósan­­ folytatni a „chiens de fayence“ politi­káját? Ezt a politikát olyan kínai por­­cellánkutyához hasonlítják, amelyek ál­landóan egymásra vicsorognak és mind­egyik a másiktól várja, hogy végre mo­solyogni kezdjen. Úgy látszik, hogy ez a mosoly végre megvonaglott az egyik arcán és miután a mostani tárgyalásokra a kezdeményezés Olaszországból indult ki, ez Franciaországban igen jó benyo­mást tett. " AWSAC m­­i I—Élni !■>! II III I'll mir I'I —Mil 1929 október 26, szombat minél több kisebbségi szavazatot elkaparint­sanak, így legutóbb Hodzsáék nagykaposi gyűlésére agrárpárti pénzen díszes lovasban­dériumot vezettettek föl, minden egyes lo­vast földosztás ígéretével és napidíjjal kábí­tottak el, vezérüknek pedig megtették Wald­­mann Ábrahám nagykaposi zsidó kocsmá­­rost, aki fehér lovon lobogós, magyarruhás pruszlikban és hetyke, árvalányhajas magyar kalapban lovagolt a diszbandérium élén — Hodzsa legnagyobb dicsőségére. A falvakból bicsődített és kivezényelt hallgatóságnak pe­dig minden egyes tagja szintén napidíjat ka­pott és a gyűlés után nagy eszem-iszomban részesítették mindnyájukat. így dolgoznak végig az egész Felvidéken a kormánypárti kortesek és pénzen megvett ágenseik. A török is össze akarnak fogni a többi kisebbségi párttal Az ellenzéki pártok közül talán első helyen a Tuka elítélése miatt ellenzékbe ment Hlin­­ka-párt fejti ki a legnagyobb tevékenységet a mostani választási kampány során Most akarja ugyanis Hlinka helyreütni a csorbát, amit a legutolsó községi választásokon a kor­­mánybalépés és az autonómia feladása miatt az elégedetlen és a Felvidéket tönkretevő csehekkel szemben mindig ellenséges érzüle­tet tanúsító szlovákság részéről szenvedett. Ebben kétségtelenül jelentős agitációs segít­séget jelent Hlinka számára Tuka elítélése és az, hogy őt jelölte a párt első helyen a kassai kerületben. A magyar pártok fölényes nyugalommal vezetik a választási kampányt. Általában jó benyomást tett, bár mindkét oldalon vannak jóhiszemű ellenvélemények, hogy a két párt, a Szüllő Géza vezetése alatt álló keresztényszocialista párt és a Szent- Ivány József Magyar Nemzeti Pártja közös listával vesz részt a választásokon és hogy ezzel is dokumentálták az elvi egységet a kisebbségek jogaiért vívott harcban. Ehhez a közös listához csatlakozott a szepesi néme­tek pártja is és a három párt erősen bízik abban, hogy a közös lista meg fogja hozni a kívánt eredményt, a mandátumok megsza­porodását. Mert azzal ma már általában tisztában van mindenki, még azok a megtévesztett elemek is, akiket ideig-óráig sikerült a kormány­pártoknak különböző ígéretekkel félrevezet­niük, hogy egy helyük van csak: a magyar táborban. Mert a kormánypártok minden ígérgetése csak humbug és csak arra jó, hogy a magyarság sorait megbontsa.­ Jellemző és nagyon érdekes tünet, hogy ma már a szlo­vákság soraiban is nagyon jól tudják, hogy számukra is csak egy segítség van: összefogás a felvidéki magyarsággal és a németekkel, mert csak így tudják jogaikat, jogos kíván­ságaikat, az autonómiát és megélhetésüket is saját hazájukban a betolakodott csehek el­l­­en biztosítani. Klasszikus példa rá az alábbi eset: »Együtt kell harcolni tótnak és magyar­­nak, mint 1848-ban« A magyar pártok jelölőülésén megjelent valahol messze Sárosból egy falusi tót pa­raszt. Senki sem tudta, ki küldte, hogyan jött el és miért, de azért szívesen fogadták. A jö­vevényről kiderült, hogy egy szót sem tud magyarul, csak tótul. Az ülés után közebéd volt, amelyen több fölszólalás hangzott el, magyarul, németül és tót nyelven is. Egy­szerre csak az asztal végén szólásra emelke­dett a sárosi ismeretlen szlovák paraszt is. Minden szem a szónok felé fordult, aki szo­katlanul szép, értelmes, kerek beszédet vá­gott ki, mely mindenkit mélyen meghatott. Ezeket mondotta: — A messze Sárosból jövök közétek, ma­gyar és német testvéreim és elhoztam nek­tek a szlovák testvérek szives üdvözletét. Amerre jöttem, végig egész Sároson és Eper­jesen át ide a Tátra alá, mit láttam: véges­végig mindenfelé sírokat, régi síremlékeket, amelyek alatt együtt alusszák az én szlovák testvéreim s a magyar és német testvérek az igazak álmát. Ezek a szlovák, magyar és német testvérek már 1818-ban testvériesen együtt harcoltak Kossuth zászlaja alatt a mi szabadságunkért a bécsi elnyomók ellen. És együtt estek el a közös szabadságért vívott harcban és a tót, magyar és német testvérek vére szentelte meg ezt a földet. A mi ősi földünket, amelyet most szintén ki akarnak a lábunk alól húzni. De mi ezt nem enged­jük! És ha együtt harcoltunk 48-ban is ve­letek magyarokkal és németekkel ezért a földért, hát miért ne harcolhatnánk most is! És ha ezer éven át együtt éltünk barátság­ban jóban és rosszban veletek, hát miért ne élhetnénk most is így?! Én erre az ezeréves szlovák—magyar és német barátságra ürítem a poharam és az Isten áldását kérem a mi mostani közös harcunk győzelmére! A Tátra alján már pirkad! És egészen bi­zonyos, hogy a tót, magyar, német és rutén testvérek a végén egymásra fognak találni és ha szükséges lesz, a tót vezérek akarata ellenére is. Mert így rendeli ezt a közös sors.

Next