Magyarság, 1931. március (12. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-01 / 49. szám
beszélek itt, holott csak azt szeretted volna megírni Neked és a többieknek hogy egy ilyen kis beszélgetésre gondoltam ott, Veled és a többiekkel együtt akik oly régen nem láttuk egymást holott annyi mondanivalónk lenne egymás számára. Szerettem volna elbeszélgetni a régi Nyíregyházáról, mely akko még hamupipőke módjára a porban é homokban tollászkodott, ott, a sóstó erdő alatt s mely azóta a tiszántúli Magyarország egyik empóriuma lett és még mivé lett volna, ha Szabolcs megyét határmegyévé nem teszi a trianoni béke És beszélgettünk volna a nyíregyház népről, amelyet tót nemzetiségűnél mondtak valamikor és amely a maga zsinóros ruháját s a cifraszűrt talán az egész Tiszántúlon legtovább őrizte meg népi viseletéül. Beszélgettünk volna en anok a népnek halhatatlan erényeiről szorgalmáról, takarékosságáról, vallásosságáról, munkaerejéről, amellyel a kisgazdakultúra mintatelepévé tette a nyíregyházi határt. És, Istenem, menny mondanivalónk lett volna Nyíregyházi jogi embereiről, édesapádról, az öregpolgármester úrról, aki sudár termetével é,szép fehér bajuszával ma is előttem áll ahogy az iskolai ünnepségeken kiosztja nekünk a jutalmakat s megdorgál, vagy lelkesít bennünket, aszerint, ahogy megérdemeltük, aztán Bartholomaidesz bácsiról, az öreg nagytiszteletű úrról, a szürke-piros házislafrokjában ott járkál korán reggel mindig a kerekre nyirot akácfák alatt, a parókia előtt, aztál Kállay Andrásról, arról a főispánról, ak mindig a szabadelvű kormányokat támogatta, holott lelkére, temperamentumán nézve függetlenségibb ember volt Mezőssy Lászlónál vagy Beniczky Miksáná is. És ki nem fogytunk volna a szóból ha a Martinyi József igazgató arra kerül a sor, akitől a történelmet tanultuk, az úgy tudta a szabadsághősöket magasztalni és aki egyszer, mikor nem tudtán a leckét, azt mondta nekem szemrehányóan: — Tudom, hogy óraközben h vigy a legnagyobb legény, te vered a fokost a mestergerendához, most meg ott szolid lettél egyszerre, mintha kettőig sem tudnál számolni. — Ilát, bizony már en se verem úgy a fokost a mesteri gerendához, mint akkor... És felemlegettük volna Mészáros tanár urat, aki áldott lelkével mindenáron matematikust akart csinálni belőlem és Porubszkitanár urat, aki ugy tudott szavain Arany-balladákat, hogy mindnyájan sirvalakadtunk tőle és Vietorisz Józsefet akiért mint költőért és tanárért, egyaránt rajongtunk ... És a többieket, akik tovább élnek bennük, ezer és ezer tanítványukban, mig el nem múlunk, mert a lelküket adták nekünk, akik mind nemcsak tanárok, de példaképek voltak, nemcsak tanítottak, de neveltek s arra figyelmeztettek és azt adták nekünk, ami mindennél több a világon, a lelki és erkölcsi karakter szilárdságát és tisztaságát. Pedig mily nehéz volt velünk bánni, annyi szilaj szabolcsi, szatmári fiúval, vad, verekedő nyírségi sihederekkel... És elbusultunk volna kicsit a régi diákmajálisokat emlegetve, mikor felbokrétázva vonultunk végig a városon, friss tavaszi hajnalon, s odakünn a Sóstón a Benczi Gyula vagy a Sáray Elemér muzsikája mellett táncoltunk hajnalig az édessel, akit magunknak kiválasztottunk ... Bárd Miklósnak van egy gyönyörű verse, bizonyára ismered, úgy kezdődik: Virítanak-e még a harsányt hársak, Jaj, de messze estünk, jó kilenc bajtársak... Milyen jó lett volna ezt most Veletek egy kicsit elsóhajtani, legmélyebbet sóhajtva azok után, akik a legmesszebb estek a galíciai vagy wolhiniai mezőkön, a Doberdón vagy a Kárpátokban, nyíregyházi diákok, akik vérüket és életüket adták az ideálokért, melyekre az iskola nevelt bennünet és akik soha semmiféle találkozóra el nem jönnek többé. Hát ezekről, minderről szerettem volna beszélgetni veletek egy kicsit, s ha már ott élőszóval meg nem tehetem, engedd meg, hogy leültem közétek egy negyedórára, legalább így, képzeletben, mint a szarajevói török ott, a katonában, egy kis csendes beszélgetésre. 1 Választás küszöbén Írta: Pethő Sándor Hogy valami különösebb izgalmat és riadalmat keltenének a választásokról szállongó hírek, azt éppenséggel nem lehet állítani. Az érdekelt mandátumbirtokosok és a talán még érdekeltebb professzionátus lesipuskások kis seregén kívül tulajdonképpen senki se izgul. Senkit sem nyugtalanítanak ezek a híresztelések, legyenek azok kísérleti léggömbök csupán, amelyeket a légköri viszonyok kikémlelésére eregetnek fel, vagy legyenek azok komoly, megfontolt , kormánytervek, kellő hatással kiszámí- lőtt és kibocsátott vészjelek, amelyekkel , — ki tudja -e— mi szándéka van a parla- menti és politikai taktika nagymesterének, Bethlen István grófnak. A kormány e pillanatban aligha gyanúsítható meg azzal a vakmerőséggel, hogy rajtaütésszerű hajrával akarná összezsákmánnyolni a mandátumokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy újabb öt esztöndidőre biztosítsa líraiménak alkotmányos föltételeit, vagy inkább látszatait. Túlságosan nagy árpolitikai lehangoltság: • a kijózanodás,' semhogy ,a közönség fejét elcsavar!;' lehetne le Vegelep! II hitegetésekkel i nem állott! lekkel. A gazdasági romlás tuli is felbillentette a szociális egyensúlyt, ami különben minálunk sose volt ideális állapotban. A függő egzisztenciák száma éppoly fenyegető arányokban növekedett, mint azoknak tömege, akiknek nincs már se remélni, se veszítenivalójuk. S ha a társadalom meg is van félemlítve és ha egy-egy kerületben fölöslegessé is vált már minden durvább hatósági beavatkozás, mert sokszor az erőszak árnyéka is elég, hogy a megrökönyödött emberek parancsra szavazzanak, ilyen felfordult világban azért sok helyen támadhatnak veszélyes tűzgócok, amelyek a gyenge szélre is lángra kaphatnak. Az okos erőszak különben is mindig gondoskodik róla, hogy valami erkölcsi hátteret kerítsen magának. Sikert, vagy legalább is sikertől vemhes illúziókat, amelyeknek nevében, vagy reményében fölmentve érezheti magát kényesebb erkölcsi és hatalmi skrupulusok alól. Olyan siker, vagy olyan illúzió, amivel fel lehetne szítani a kormánypárti kedélyek elszontyolodását, ma még nincs. Viszont néhány hónap múlva nincs egészen kizárva, hogy kedvezőbb, barátságosabb politikai légkör fejlődhetik ki a választási esélyek körül. Lehet, hogy a magyar búza kérdése szerencsés megoldást lel az osztrák és a sz éipot tárgyalásoknál. Az is lehet, hog* • a keleteurópai agráron* fomni az európai • .-‚■ - ‘ga biztosított: › is befcikkelve . ›véket —* épp a tizennvenedis. v.*,Jan, amikor már a Young-terv revíziójáról tárgyalnak sutytyomban — s ezzel elhárulnak a politikai műakadályok a magyar kormány nagy külföldi kölcsönszerző vállalkozása elől. Bizonyára az a mentőakció is nyom valamit a latban, a földbirtokos közvélemény előtt, amelyet Wekerle Sándor pénzügyminiszter ismertetett a kormánypárt szerdai értekezletén. A kartel-ellenes házi forradalom is lecsitulhat, főképp, ha a vállalati kartelek nem sajnálják a politikai karteltól az életbelixirt. Egyszóval, van remény a kedélyek felhangolására és egy jobb atmoszféra teremtésére, ha nem is olyanra, mint aminőben az 1926-os választások lezajlottak a frankügy után. Magyarországon az elszegényedés a szolgaság szellemét erősíti, nem a hatalommal való szembefordulás hajlamát. Az ellenzéki hangulatot minálunk sokszor egy kiadós májusi eső realizálta: a jó termés és a bőség. Hányszor dörmögött a haza bölcse, hogy az 1863-iki nagy aszály mennyire kisorvasztotta a velejét a nemzeti ellenállás gerincoszlopának s mennyi bajt okozott neki az opportunizmus és a mindenáron való békülő készség. Igaz, ma a gabona világkrízise Magyarországon is megfosztotta a jó termést ellenzék stimuláló hatalmától. De végtére még az olcsóbb búzából is jobb, ha több van, mintha kevés. Ezek a szempontok mind politikai meggondolást jelentő momentumok egy választás kiírása előtt kivált olyan óvatos államférfinál, mint Bethlen István gróf. Amikor az egységes párt 1926-ban lehengerelte az ellenzéket, s amikor Bethlen tekintélye és népszerűsége a tetőpontra emelkedett, még a párt beavatottabb, úgynevezett mérvadó személyiségei is hogy a nagy nemzeti bizalom forró égövi atmoszférája-már algak súly- i ! nincs más! — mondom a kölyöknek. .Most már érted? — Tökéletesen — mondta a bajtárs és karonfogta Hellint, aki veszedelmesen megdőlt magyarázás közben. John Brown a tengerész ne-e-e-je, r rumot tesz a teába be-e-e-je... "énekelte Ildivis felemás lábával, megindult a fedélzeten a matróztanya felé. Még sokáig kihallatszott, onnan is rekedt hangja, amint cifrázta: «... a teába be-c e-le ... Később mindig álmosabb lett a hangja s végül egészen elhallgatott, mintha józan lenne. Mert tudniillik Ildimtől józan állapotban ritkán lehetett egy szót is hallani, csak mikor részeg volt, oldódott meg a nyelve beszédre, nótára. Nemsokára azután, hogy ITeilin elcsendesedett, indultunk. Érdekes hajózás volt, állítólagos aknamezőkön keresztül, melyek a szovjetpartokat körülveszik, aztán a valódi aknamezőn keresztül, mikor már elértük a hajózási könyvünkben megjelölt „gyémántalakú hegy“ meghatározott iránylatát és a szovjet pilot vette kezébe a hajóvezetést. Igen kedélyes vörös volt. Emily szórakoztatott bennünket: — Látják, itt ebben az öbölben fürdik tizenötezer fehér muszka. Felfelé lógnak. Vicces dolog nemde? Látni mind a tizenötezret, mikor tiszta a víz. Kötél van a derekukon, a kötél végén pedig kő! Le vannak horgonyozva. Fel nem jöhetnek, mert nem engedi a kötél, le nem mehetnek, mert a halottak könnyebbek a víznél, el nem pusztulnak, mert a só konzervál. Hát csak lebegnek, inognakbinognak, táncolnak, amint az áramlás hajtja őket. — Lehajtott egy vizespohár whiskyt. Krákogott, felkacagott és legyintett a kezével. — Ellenforradalmatok voltak! „é vizen árnyékok nyilallottak keresztül. A gyémántalaku hegy ráhajlott az árnyékos lila mélységekre s mintha tizenötezer lábon álló halott mozdult volna, amint a hajó felkavarta a vizet. Ezek után az élmények után szépen, rendbe, minden baj nélkül megérkezünk a vörös Oroszországba, Novorossijskba. Hellin szótlanul, szomorúan húzta a hajó orrán a köteleket, a kikötésnél. Megvolt minden oka, hogy szomorú legyen. Először is józan volt, másodszor pedig megtudta a pilottól, hogy itt alkoholtilalom van. Reggel volt, mikor kikötöttünk és vasárnap. Délután mi, tisztelt kiránduláson vettünk részt, tehát nem voltunk a hajón. Este beérkezett a kikötőbe egy másik magyar hajó, az Oceana. Nagyon örültünk egymásnak, együtt vacsoráztunk, aztán lefeküdtünk aludni. Reggel a matrózok nem mentek ki a munkához. Bementem hozzájuk. — Mi az? — Sztrájk ! — Aztán miért? — Dupla fizetés. Angol koszt. Dupla élelemadag. A napi sajt, cukor, jam, kenyér, tea, kávé természetben kiadandó. A fizetés előre az egész útra egyszerre kifizetendő ... — Elég! Szóval sztrájk? — Az! — Aki azonnal nem megy dolgozni, tíz shilling büntetés! — mondtam és ott hagytam őket. — Majd megmutatom én ezeknek! — gondoltam magamban. Mikor a fedélzetre értem, láttam, hogy az Oceána legénysége elhagyja a hajót s tömött sorokban jön a mienk felé. A mi matrózaink már gálában voltak, mire azok odaértek. Hellinen fekete posztócipő volt. Mind a két lábán egyformán fekete. Most már kezdtem érteni a dolgot. Szovjet-Oroszországban vagyunk. A matrózok ünnepélyes komolysággal vonultak le a hajóról s engem, aki a lépcsőnél álltam, dacára annak, hogy most kenyértörésre került a dolog, szép sorjában , még köszöntöttek is, amint egyenként elhaladtak előttem. Dollin, aki utolsónak ment le a hajóról, még meg is szólított, ámbár szinjózan volt: — Átkozott eset, sir! Nagyon szégyelem, sir! — Két ujjal szalutált és tovább ment. Lent, a parton a két hajó legénysége egy falkába verődött. Néhány piszkosingű muszka a csapat élére állt, aztán megindultak a város felé. Megkezdődött tehát a bérharc, hatósági, sőt állami támogatással. Igen egyenlőtlen küzdelem volt. Az egyik oldalon mi hatan, a két hajó magáramaradt tisztjei, a másikon vagy háromszázmillió muszka, az egész vörös szovjet hatalom, egy titokzatos rém, az ő Moszkvájával, terrorcsapataival s a lábunk alatt úszkáló tizenötezer lehorgonyzó halottjával. Nem is tartott sokáig, mindössze egy hétig. De ez a hét nagyon érdekes volt. Mi mindennap a legkülönbözőbb halálos fenyegetésekben részesültünk, szóban és írásban. Magunk főztük az ebédünket, abból, ami a hajón volt, mert a földről semmit sem adtak nekünk, semmi pénzért. A matrózainknak még érdekesebb volt ez a hét. Ők Novorossijsk hősei voltak. Paplanos ágyban aludtak, fehér abrosszal leterített asztalról ették a félcsirkét reggelire. Szesztilalom ide, vagy oda, megkapták a mindennapi pálinkaadagjukat és mivel, a szovjet mennyországban, a szerelem is kommunizálva volt, hát ebben a tekintetben sem láttak hiányt. Mindezekkel szemben csak az volt a kötelességük, hogy mindennap déltájban a vörös katonabandával és néhány száz cirkuszt kedvelő léhűtő kíséretében felvonultak a hajók elé s botokra tűzött táblákat vittek maguk előtt, melyekre oroszul, magyarul és németül, az volt ráírva: rx Le a kapitalisták ügynökeivel! Ezek az ügynökök tudniillik, mi voltunk.* Egy félóráig kiabálniok kellett a hajók előtt. A vörös zenekar eljátszotta az internacionálét, a csőcselék egy pár követ hajított a fedélzetre, aztán vége volt a napi munkának. Hát ez igazán nem valami nagy megerőltetést igénylő munka volt s ez alatt az egy hét alatt szívesen felcseréltem volna az én irigyelt tiszti munkámat, a szegény, nehezen robotoló matrózpárcák ügykörével. Azonban úgy vettem észre, hogy Hellin, még ezt a kevés munkát is restelte, s ügyesen elkerülte, mert egyetlen egyszer sem láttam a „dolgozó proletárok“ között. Egyheti harc után aztán megkötöttük a békét. Aláírtuk a szégyenteljes novorossijski békediktátumot. Minden pontban kapitulálnunk kellett. A matrózoknak kiadtuk készpénzben a dupla fizetést, kimértük a vajat, sajtot, cukrot, kávét, kakaót, stb. A szovjet megbízott ezekkel szemben garanciát vállalt arra nézve, hogy másnap reggel a munkaidőben minden ember a hajón lesz és dolgozni fog. Matrózaink siettek elkölteni a megkapott duplafizetésüket az éjszaka folyamán, mert ki tudhatja, mit hoz a jövendő s amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Másnap reggel azonban valóban a hajón voltak mindnyájan, kivéve Hellint. Kérdeztem a többiektől, nem látták-e? Nem, senki sem látta már napok óta, csak a pénzosztáshoz került elő valahonnan, aztán ismét nyomtalanul eltűnt. Aggódtam Delfinért. Tudtam, hogy az alkoholtilalom éjfél óta már az ő részükre is életbe lépett s igy nem találtam semmi magyarázatát távolmaradásának. Valami baja történt bizonyára, gondoltam magamban és bejelentettem az ügyet a szovjet ügynöknek, aki a békekötés óta a hajón tanyázott, hogy a rendre, melyért garanciát vállalt, felügyeljen. Azonnal rendőröket Mi Ibi jímna mar ősziénél? I Okvetlen próbálja meg! 5—6 nap eleit ősz hajának, amik visszaadja eredeti természetes szinét, ha az „IBIS* . iíjifó regenerátort használja. Nem festék, nem ártalmas. Egy üveggel P 1.20. 1.60 Postai csomagokat utánvét mellett áronni küldünk. I Voliner Herkules Drogéria. Budapest, Calvin tér 5. Ne kiadjon el mást.1 I 1931 márciusa, vasárnap