Magyarság, 1931. augusztus (12. évfolyam, 173-196. szám)
1931-08-06 / 177. szám
Egy magyar artista kalandos szökése a jeges orosz pokolból — Arhangelszkből A szovjet legfanatizáltabb katonái — a nők Szórakozás a fűrészporral a zsebkendő nélküli városban II (A Magyarság tudósítójától.) Az óceánjáró „Magyar“ sokat bolyongott a tengeren, pontosan betartotta a hajózási törvényeket, — amelyek magyar részről, sajnos, még Mária Terézia idejéből valók — tehát avultak,avasizűek és sok-sok keserűség születik paragrafusaik végrehajtásánál. Sokat és sokan harcoltak már azért, hogy a porrá lett hatalmas és okos császárnő által szentesített hajózási paragrafusok ugyancsak váljanak porrá és múlttá, de még eddig nem született új törvény, amely alkalmazkodna a modern időkhöz. Külön fejezet kereteibe tartoznak azok a kisebb-nagyobb tragédiák, amelyek a megújhodott magyar tengerhajózás idusán játszódtak le a tengeren a Mária Terézia-korabeli törvénykezés nevében. A „Magyar“ óceángőzös lelkiismeretét mégis terheli egy „bűn“. Egy olyan bűn azonban, amelyről sem kapitánya, sem tisztjei, sem legénysége nem tehetnek s amely minden bűn ize ellenére örök dicsősége marad a magyar színek alatt bolyongó hajónak. Arhangelszkből, az orosz jégpokolból „kiszöktek" egy raboskodó magyar embert, Uródy Gyula artistát... „Ha Istent ismernek, mentsenek meg!“ Bródy Gyula tragédiája hasonlatos, helyesebben azonos a sok-sok ezer hadifogoly tragédiájával. Az orosz fronton harcolt 1910-ben, egy éjszaka bekerítették a kozákok a járőrt, amelyet vezetett és aztán kezdődött a borzalmas vándorlás a végtelenbe vesző orosz mezőkön. Elkerült Szibériába, betegségek gyötörték s amikor a bolsevizmus vérengzésétől megriadt — beállt Wrangel tábornok fehér seregébe. Újra rajvonalba került, nem volt szerencséje, megint csak elfogták. És deportálták a jégpokolba, Archangelszbe. Dolgozott, fűrészelt, tűrt, szenvedett és reménykedett. — Lehetetlen a szökés Archangelszkből? — kérdezzük Boci Lászlótól, aki szemtanúja volt Bródy Gyula különös esetének. — Ottartózkodásunk alatt — meséli a „Magyar“ volt matróza — az volt a benyomásom, hogy lehetetlen. Beszéltem sínylődő magyarokkal, de egy ízben sem említették, hogy valakinek sikerült volna megszöknie És hova szökjön? Mint legutóbb is említettem, majdnem mindig befagyott tóvidék az északi határ, ahol egykedvű vadász szamojédék laknak. A befelé vezető utakat kozákjárőrök tartják szemmel állandóan, a tenger felé pedig kockázatos a menekülés. Idegen hajóra nem tud felrejtőzni senki, mert a hajók mélyen benn horgonyoznak, a partot és a mólókat vörös, fanatizált női őrség ellenőrzi s az idegen hajók, amelyek mind rakománnyal távoznak és jönnek, szigorúan ügyelnek arra kormányaik utasításához híven, hogy ne sértsék meg kalandos mentőakciókkal a kikötő parancsnokságát. A hajók üzletet bonyolítanak le s az üzlet nem ismer szivet. — Természetesen fegyveres a női „katonaság"? — Igen. A női járőrszakaszok — meséli a matróz — fura öltözetük ellenére is színre félelmetesek. Egy-egy cirkáló szakasz 25—30 elvtársnőből áll. Hosszú, szinte földig érő köpenyt viselnek, rendes katonaköpenyt. Derekukat szíj övezi, a szíjon a megtömött tölténytáskák. „Gyenge“ vállukon villog a felszuronyozott, jellegzetes, hatalmas orosz puska, legnagyobbrészt régi típusú, állandóan töltve és leeresztett tavasszal. Csak a sapkájuk ezerféle. Az egyik katonahölgy szabályos katonasapkát, a másik kis divatjamúlt kalapot, a harmadik fejkeszkenőt, a negyedik amolyan apacssapka-félét visel, de sokan vannak, akik „levett kalappal járnak“ és barna kontyukat, vagy bubifrizurájukat szabadon hagyják. Komolyak, mosolynélküliek, mintha valamennyien egy ideált hordanának megkeményedett szívükben: Marx szakállas képét. — Sokszor elnéztem őket. Hihetetlenül fanatizáltak. Kis lábukon a nehéz csizma kongva veri az utcaköveket, csak arcuk szép vonásai emlékeztetnek arra, hogy a durva köpeny alatt női szív dobog. Szinte akaratlanul elgondolkodik az ember azon, hogy a régi, bűbájos, táncos, olyannyira szerelemre és dalra született „édes anyuskák“ a „szovjetatyuskák“ komor zsoldosai lettek, akik megszokták a vért, borzalmat, fegyverropogást , ha kell, nem kímélik kezükben a kancsuka szíjait s tölténytásájukból a golyót. — Az artista Bródy mégis túljárt éberségükön. Egy délután, már bizony nem emlékszem melyik utcában, hozzánk csatlakozott. Remegő ajakkal beszélt s pár mondatából megértettük, hogy a fűrészporos táborhoz tartozik és menekülni szeretne. „Uraim, — mondta kétségbeesett könyörgéssel — ha Istent ismernek, mentsenek meg! Rejtsenek el a hajón! Magyar árlista vagyok, ide deportált rab, közel a megőrüléshez! Haza szeretnék menni, haza, haza, haza!“ — Leírhatatlan izgalom ragyogott ki a szeméből. Úgy mondta ezt a szót, hogy „haza!“, annyi gyötrő vággyal, annyi forró hittel és ihitattal, hogy sohasem felejtem el. Döbbenten álltuk körül, vittük volna akár a köpenyünk alá rejtve, de hogyan? Ropant kockázatos dolog az ilyen, elképzelhetetlenül szigorú az ellenőrzés, orosz szovjet város nem ismer kíméletet, itt az ur s nehéz, talán véres kalandba sodródunk, ha „mentünk“. Tehetetlenségünkben ökölbe szorult a kezünk, de hiába, el kellett búcsúzni a kétségbeesett artistától. Ott hagytuk az utcán, mert már figyelni kezdtek bennünket. Ott maradt meggyörnyedten, sápadtan, mint egy gnómszobor, ott maradt kétségbeesésével és néma fájdalmával, majd egyszerre eltűnt. — Nem csuda. Az utca túlsó sarkán feltűntek a „hölgyek“, szuronyuk hegyén hidegen villogott a hideg nyári napfény. Uj utas a nyílt tengeren — Bródyval való találkozásunkat követő napon a Magyar felszedte horgonyait s propellere habos örvényt vert a viz húsába. Meg volt rakva a hajó dumpingdeszkával, indultunk Anglia felé. Lassan enyhült a tengerszél hideg csípése, minden óra közelebb hozott bennünket az európai nyárhoz. — Harmadik napon dolgom akadt a hajó orrában heverő ponyvahalmaznál. Emelgetem és hajtom a sárga tengerlepedőket, egyszerre csak előbukkan egy ijedt, sápadt arc, beesett szem sugározza ki a könyörgés-esdést, magam is, mit tagadjam, ijedten néztem s egyszerre csak felismerem Bródyt! Régen hullámzótt át a szivemen akkora öröm! No, hála Isten, mégis csak megmenekült! Ne féljen, bátorítottam, emiatt nem fordulunk vissza! De ember, maga éhenhalt volna, ha meg nem lelem véletlenül! — Természetes, hogy a Magyar megállás nélkül folytatta útját. Mi magyarok mind örültünk, hogy az orosz büntető garnizonból akaratunkon kívül, de kimentettünk egy élőhalottat !Persze, a tenger örök törvényei szerint, a mi „potyautasunk“ se nézte tétlenül az óramutatót, hanem keményen dolgozott, mint ilyenkor szokás. Mosott, mosogatott, súrolt, lapátolt, de elképzelhető, hogy milyen boldogan! Esténként aztán „elővette“ régi foglalkozását, pompás artistamutatványokkal szórakoztatott bennünket, a szabad tenger gyógyító és friss sóslevegője leolvasztotta arcáról a börtönváros ólomsápadtságát, felerősödött s azt hiszem, évek óta sem volt tengeri tehergőzösnek olyan boldog utasa, mint Bródy. — Londonban már a magyar követség vette kezébe a sorsát. „Fényűt“ a proporcsik — Mint említettem már, — mondja Bodi László, — e hó 19-én újra a „Magyar" fedélzetére szállok. Nem tudom, eljutok-e még egyszer Archangelszbe, de lehet, hogy hamarosan. Hisz összevissza bolyongunk a világ kikötői között. Legutóbb nem tudtam megtenni, de ma már programszerűen kiérlelődött bennem az elhatározás, hogy meg-szerzem az ott sínylődő magyarok névsorát. Ha hatalmam lenne hozzá, kiszöktetném valamennyit, hisz képzelhető, mit szenvednek ott Stalin rabjai. — Sohasem felejtem el, hogy milyen odakünn a „fenyítés“. A „legenyhébb“ fenyítés. Láttam egy fűrészgyár udvarában négy fehérszakállú, idős urat dolgozni. Revolveres, amolyan propovcsik-féle, vörös, hangos orosz szovjet katona ordítozott rájuk. Látszott ezen a négy шоп, hogy valamikor, a cárizmus idején más keretek között keresték a kenyeret. Talán Moszkvában, vagy Vladivosztokban laktak, tudja Isten, most rabok a saját hazájukban. Az egyik, kissé púpos ősz úr visszaszólt valamit. A következő pillanatban fellendült az elvtárs hatalmas keze, s a négy ur a szeméhez kapott. Az elvtárs egy marék fürétzport szórt a szemükbe... — Pokoli kin ez. Marja a sós por a szemet, s hiába, dörzsölni kell. Ököllel. Mert zsebkendő? Hej, zsebkendő meg ilyesmi „burzsuj“ dolog a jégpokolban, különösen a шиставм« 1931 augusztus ), csütörtök „rabok“ számára. — Ellenben a fürészpor-fenyítés a legjobban kedvelt szórakozás. Kegyetlen szórakozás, de hálás. Lehet rajt az „uraknak“ nevetni . . . Mert azon a négy ősz foglyon is olyan jót kacagott az angolszilas, vörös proporcsik ... Elbúcsúzom a tengerre induló Bodi Lászlótól, aki két év alatt már annyi különös élményt szedett össze tengerész-tariszonyájába, hogy szinte gazdag. Kisérje útján a szerencse, a magyar színek jegyében. És legyen sikeres az akció: megszerezni az archangelszki névsort. Talán hivatalos helyen lesz erő, mely kiváltja viselőit a messzi vörös város szenvedéssel megzsúfolt falai közül. Babay József 2 Harminc detektív dolgozik egy szobában a Külföldieket Ellenőrző Hatóságnál, amelynél most készül 30.000 pengős költséggel a legújabb díszterem Legutóbb hozta nyilvánosságra a Magyarság azoknak a textilgaliciánereknek az ügyét, akik, jóllehet, itt-tartózkodásukra semmi alapos indok nem hozható fel, mégis engedélyt nyertek a külföldieket ellenőrző hatóságtól arra, hogy az országban maradhassanak, míg ugyanekkor megszállt területről származó magyarokkal szemben kiutasító végzést hoztak. Most más szempontból kívánunk rávilágítani a Külföldieket Ellenőrző Hatóság működésére, amelynek már megalapítása is ellentétben áll az állami gazdálkodással kapcsolatban sokszor hangoztatott takarékossági elvvel. Régebben a fővárosban a budapesti főkapitányság egyik osztálya aránylag kevésszámú tisztviselővel, vidéken pedig a főszolgabírák látták el a külföldiek ellenőrzését. Egy esztendeje azonban belügyminiszteri rendelettel életbe léptették a Külföldi Állampolgárokat Ellenőrző Országos Hatóságot és az állami bürokráciának ez az újabb hajtása valóságos mammuthivatallá fejlődött, ahol mintegy száz tisztviselő dolgozik. Hét házbért fizet a kincstár A budapesti idegenellenőrző hivatal megszűnt, Markó utca 7. szám alatt bérelt helyiségei kiürültek. Az állam azonban tovább fizethette a helyiségek bérét, mert szerződése csak évek múlva jár le. Ugyanekkor bérbevették az új hatóság céljaira a Vámház első emeletének egy részét és így a Magyarországon tartózkodó idegenek ellenőrzésének költségeiből egyidőben két házbért is fizethet a kincstár. Néhány hónap múlva azután a Markó-utcai üres bolthelyiségekbe az AranyJános utcában bérelt irodából átköltözött a főkapitányság sajtórendészeti osztálya, azonban a tágas bolthelyiség legnagyobb része így is kihasználatlan, úgy, hogy az állam tulajdonképpen hiába fizeti a bért. A vámpalotába való beköltözés is tetemes költséggel járt. Hetekig tartó átalakítási munkák folytak a Vámházban az új hivatal beköltözése előtt. Most azután újra munkások dolgoznak a Vámpalotában. Nem kisebb dolog készül itt, mint a hatóság állítólagos reprezentációt szolgáló díszterme, amely — miután ez a hivatal is a belügyminisztérium alá tartozik, a második számú belügyi vigadó lesz. A hatalmas terem gyönyörűen és újonnan festett falát mintegy másfél méter magasságban vadonatúj faburkolat borítja. Az aranyozott szegélyű mennyezeten két óriási díszes és értékes bronzcsillár függ. Egyelőre a terem bútorzatából még semmi sem látható, de azt mondják, hogy igen előkelő garnitúrák kerülnek az új vigadóba. Szállodaportások részére készül a díszterem A hivatal vezetői a komoly állami hivataloknál szokatlan díszterem berendezését azzal indokolják, hogy ezen a helyen nagyon sok külföldi ember fordul meg és idegenforgalmi szempontból szükség volt gondoskodni arról, hogy előkelő miliőben várakozzanak ügyük elintézésére. Az egyes hivatali szobákba nem ezen a dísztermen keresztül visz az út. Az sem valószínű, hogy a megszállott területről katonaszökevényként ide került magyarok, vagy ritkább esetben a galíciaiak részére csak ilyen díszes környezetben volna átadható a kiutasító végzés. Ezeken kívül vajmi kevés külföldi fordul meg az ellenőrző hatóság hivatalaiban. Itt van ugyan a vízumosztály, amely külföldiek útlevelét láttamozza, a lejárt vízumot meghosszabbítja, de ezek a külföldiek a legritkább esetben teszik be a lábukat az ellenőrző hatósághoz. A kéjutazásra, vagy üzleti ügyben idejövő idegenek, amennyiben nem a külföldi konzulátuson szerezték be vízumukat, a szálloda portását küldik el útlevelükkel a hatósághoz A társasutazások résztvevőinek ügyét pedig az utazási irodák tisztviselői intézik el. A díszterem látogatói tehát az utazási irodák írnokai és a szállodák portásai lesznek, akik sokkal szerényebb emberek, semhogy igényt tartanának arra, hogy „vigadóban“ töltsék el azt a fél percet, amíg a vízumot az útlevélre bélyegzik. A díszterem költségeinek nagy részét, tizennyolcezer pengőt, az IBUSz viseli, hogy ilyen módon csináljon propagandát az idegenforgalomnak. De erre a célra nagyobb áldozatot hoz a külföldieket ellenőrző hatóság is, mert a terem átalakításának és berendezésének összes költsége meghaladja a harmincezer pengőt. A fenmaradó részt a hatóság fizeti ki és pedig a tartózkodási engedélyek után beszedett egypengős kezelési illetékekből. Mire fordítják az egypengős kezelési illetéket? A külföldiek ellenőrzéséről szóló törvény pontosan megállapítja, hogy az idegen állampolgárok részére kiállított tartózkodási engedélyek után maximálisan húsz pengő illeték fizetendő. Indokolt esetben szegénységi bizonyítvány felmutatásával ez az öszszeg még csökkenthető is. A húsz pengőn kívül az engedélyért folyamodó kérvényére pengő 60 fillér okmánybélyeget tartozik ragasztani. Ezen a 21 pengő 60 filléren felül senki egy fillérrel sem fizethetne többet a tartózkodási engedélyéért, azonban a Külföldieket Ellenőrző Hatóság, nem tudni milyen felhatalmazás alapján, minden egyes külfölditől, akinek tartózkodási engedélyt ad, kezelési illeték fejében egy pengőt szed be. Miután évente harmincöt-negyvenezer külföldi honos kap Magyarországon tartózkodási engedélyt, nem nehéz kiszámítani, hogy ugyanennyi ezer pengő jövedelem folyik be kezelési illeték címén a hatósághoz. Úgy látszik, a szegedi egyetemi építkezések mintájára a Külföldieket Ellenőrző Hatóság is művészi alapot létesített, mert éppen úgy, mint ahogy Szegeden a vállalkozóktól a vállalati összeg után beszedett egy százalékot művészi építkezések fedezetére fordították, itt is a díszterem berendezéséhez hiányzó összeget az egy pengőkből összegyűlt pénzből fedezik. Makulatúrára írott jelentések Nem szabad azonban elhallgatnunk azt sem, hogy a Hatóságnál egyébként nagy takarékoskodása van. Csak legutóbb rendelték el, hogy a Hatósághoz beosztott detektívek jelentéseikre nem használhatnak új, tiszta papírt, hanem használt, légi makulatúrára kénytelenek jelentéseiket írni. Ezek a jelentések, miután a vékony papír egyik oldalára már gépírással, vagy tintával írtak, szinte olvashatatlanok. A papíron kívül még a hellyel is takarékoskodnak. Például a harminc detektív egyetlen szobába összezsúfolva kénytelen dolgozni és ugyanitt helyezték el a Hatóság telefonközpontját is. Ebben a túlzsúfolt szobában naponta többszáz fél fordul meg, úgy, hogy gyakran az a detektív, akit a referens magához kéret, nem tudja elhagyni a helyét, annyi ember szorong a szobában. Nem sokkal jobb helyzetben vannak a referens tisztviselők sem, akik hárman-négyen és a melléjük beosztott segédekkel kénytelenek egy szobában dolgozni. Ha azt a hatalmas termet, amelyben a „Vigadót““ helyezik el, átengednék a tisztviselőknek, megváltoznék a helyzet. Igaz, hogy a főváros is szegényebb lenne egy szép díszteremmel, de talán ezt a veszteséget még ki lehetne bírni. régi óhaja, hogy conference erek (konferanez) számok a legújabbak jelentnek meg. Rövid időn belül me fognak jelenni Békeffi Lászlónak szenzációs és aktuális konferanszai 2 füzetben. Egy füzet átra 1.60 pengő. Amidőn t. előfizetőinknek szives tudomására hozzuk, nagyon kérjük, hogy nh. előjegyzésüket mielőbb küldjék be a„MAGYARSAg" kiadóhivatalához, Budapest, VI. Aradi utca 8, mert a rendeléseket csak a beérkezés sorrendjében intézhetjük el.