Magyarság, 1931. augusztus (12. évfolyam, 173-196. szám)

1931-08-06 / 177. szám

Egy magyar artista kalandos szökése a jeges orosz pokolból — Arh­angelszkből A szovjet le­gfanatizált­abb katonái — a nők Szórakozás a fű­részporral a zsebkendő nélküli városban II (A Magyarság tudósítójától.) Az óceán­járó „Magyar“ sokat bolyongott a tengeren, pontosan betartotta a hajózási törvényeket, — amelyek magyar részről, sajnos, még Mária Terézia idejéből valók — tehát avul­tak,­­avasizűek és sok-sok keserűség születik paragrafusaik végrehajtásánál. Sokat és so­kan harcoltak már azért, hogy a porrá lett hatalmas és okos császárnő által szentesített hajózási paragrafusok ugyancsak váljanak porrá és múlttá, de még eddig nem szüle­tett új törvény, amely alkalmazkodna a mo­dern időkhöz. Külön fejezet kereteibe tar­toznak azok a kisebb-nagyobb tragédiák, amelyek a megújhodott magyar tengerhajó­zás idusán játszódtak le a tengeren a Mária Terézia-korabeli törvénykezés nevében. A „Magyar“ óceángőzös lelki­ismeretét mégis terheli egy „bűn“. Egy olyan bűn azonban, amelyről sem kapitánya, sem tisztjei, sem legénysége nem tehetnek s amely minden bűn­ ize ellenére örök dicső­sége marad a magyar színek alatt bolyongó hajónak. Arh­angelszkből, az orosz jégpokolból „ki­szöktek" egy raboskodó magyar embert, Uródy Gyula artistát... „Ha Istent ismernek, mentsenek meg!“ Bródy Gyula tragédiája hasonlatos, helye­sebben azonos a sok-sok ezer hadifogoly tragédiájával. Az orosz fronton harcolt 1910-ben, egy éjszaka bekerítették a kozá­kok a járőrt, amelyet vezetett és aztán­­ kezdődött a borzalmas vándorlás a végte­lenbe vesző orosz mezőkön. Elkerült Szi­bériába, betegségek gyötörték s amikor a bolsevizmus vérengzésétől megriadt — be­állt Wrangel tábornok fehér seregébe. Újra rajvonalba került, nem volt szerencséje, megint csak elfogták. És deportálták a jég­pokolba,­­ Archangelszbe. Dolgozott, fű­részelt, tűrt, szenvedett és reménykedett. — Lehetetlen a szökés Archangelszkből? — kérdezzük Boci Lászlótól, aki szemta­núja volt Bródy Gyula különös esetének. — Ottartózkodásunk alatt — meséli a „Magyar“ volt matróza — az volt a benyo­másom, hogy lehetetlen. Beszéltem sínylődő magyarokkal, de egy ízben sem említették, hogy valakinek sikerült volna megszöknie És hova szökjön? Mint legutóbb is említet­tem­, majdnem mindig befagyott tóvidék az északi határ, ahol egykedvű vadász szamo­jédék laknak. A befelé vezető utakat kozák­­járőrök tar­tják szemmel állandóan, a tenger felé pedig kockázatos a menekülés. Idegen hajóra nem tud felrejtőzni senki, mert a hajók mélyen benn horgonyoznak, a partot és a mólókat vörös, fanatizált női őrség el­lenőrzi s az idegen hajók, amelyek mind ra­kománnyal távoznak és jönnek, szigorúan ügyelnek arra kormányaik utasításához hí­ven, hogy ne sértsék meg kalandos mentő­akciókkal a kikötő parancsnokságát. A ha­jók üzletet bonyolítanak le s az üzlet nem ismer szivet. — Természetesen fegyveres a női „kato­naság"? — Igen. A női járőrszakaszok — meséli a matróz — fura öltözetük ellenére is színre félelmetesek. Egy-egy cirkáló szakasz 25—30 elvtársnőből áll. Hosszú, szinte földig érő kö­penyt viselnek, rendes katonaköpenyt. Dere­kukat szíj övezi, a szíjon a megtömött töl­ténytáskák. „Gyenge“ vállukon villog a fel­­szuronyozott, jellegzetes, hatalmas orosz puska, legnagyobbrészt régi típusú, állan­dóan töltve és leeresztett tavasszal. Csak a sapkájuk ezerféle. Az egyik katona­hölgy szabályos katonasapkát, a másik kis divatja­múlt kalapot, a harmadik fejkeszkenőt, a negyedik amolyan apacssapka-félét visel, de sokan vannak, akik „levett kalappal járnak“ és barna kontyukat, vagy bubifrizurájukat szabadon hagyják. Komolyak, mosolynélkü­liek, mintha valamennyien egy ideált horda­nának megkeményedett szívükben: Marx szakállas képét. — Sokszor elnéztem őket. Hihetetlenül fanatizáltak. Kis lábukon a nehéz csizma kongva veri az utcaköveket, csak arcuk szép vonásai emlékeztetnek arra, hogy a durva köpeny alatt női szív dobog. Szinte akaratla­nul elgondolkodik az ember azon, hogy a régi, bűbájos, táncos, olyannyira szerelemre és dalra született „édes anyuskák“ a „szovjet­­atyuskák“ komor zsoldosai lettek, akik meg­szokták a vért, borzalmat, fegyverropogást , ha kell, nem kímélik kezükben a kancsuka szíjait s tölténytásájukból a golyót. — Az artista Bródy mégis túljárt ébersé­gükön. Egy délután, már bizony nem emlék­szem melyik utcában, hozzánk csatlakozott. Remegő ajakkal beszélt s pár mondatából megértettük, hogy a fűrészporos táborhoz tartozik és menekülni szeretne. „Uraim, — mondta kétségbeesett könyörgéssel — ha Istent ismernek, mentsenek meg! Rejtsenek el a hajón! Magyar árlista vagyok, ide depor­tált rab, közel a megőrüléshez! Haza szeret­nék menni, haza, haza, haza!“ — Leírhatatlan izgalom ragyogott ki a sze­m­éből. Úgy mondta ezt a szót, hogy „haza!“, annyi gyötrő vággyal, annyi forró hittel és ihitattal, hogy sohasem felejtem el. Döbben­­ten álltuk körül, vittük volna akár a köpe­nyünk alá rejtve, de hogyan? Ropant kocká­zatos dolog az ilyen, elképzelhetetlenül szi­gorú az ellenőrzés, orosz szovjet város nem ismer kíméletet,­­ itt az ur s nehéz, talán véres kalandba sodródunk, ha „mentünk“. Tehetetlenségünkben ökölbe szorult a ke­zünk, de hiába, el kellett búcsúzni a kétségbe­esett artistától. Ott hagytuk az utcán, mert már figyelni kezdtek bennünket. Ott maradt meggyörnyedten, sápadtan, mint egy gnóm­­szobor, ott maradt kétségbeesésével és néma fájdalmával, majd egyszerre eltűnt. — Nem csuda. Az utca túlsó sarkán fel­tűntek a „hölgyek“, szuronyuk hegyén hide­gen villogott a hideg nyári napfény. Uj utas a nyílt tengeren — Bródyval való találkozásunkat követő napon a Magyar felszedte horgonyait s pro­pellere habos örvényt vert a viz húsába. Meg volt rakva a hajó dumping­deszkával, indul­tunk Anglia felé. Lassan enyhült a tenger­­szél hideg csípése, minden óra közelebb ho­zott bennünket az európai nyárhoz. — Harmadik napon dolgom akadt a hajó orrában heverő ponyvahalmaznál. Emelge­tem és hajtom a sárga tengerlepedőket, egy­szerre csak előbukkan egy ijedt, sápadt arc, beesett szem sugározza ki a könyörgés-esdést, magam is, mit tagadjam, ijedten néztem s egyszerre csak felismerem Bródyt! Régen hullámzótt át a szivemen akkora öröm! No, hála Isten, mégis csak megmenekült! Ne fél­jen, bátorítottam, emiatt nem fordulunk vissza! De ember, maga éhenhalt volna, ha meg nem lelem véletlenül! — Természetes, hogy a Magyar megállás nélkül folytatta útját. Mi magyarok mind örültünk, hogy az orosz büntető garnizonból akaratunkon kívül, de kimentettünk egy élő­halottat !Persze, a tenger örök törvényei sze­rint, a mi „potyautasunk“ se nézte tétlenül az óramutatót, hanem keményen dolgozott, mint ilyenkor szokás. Mosott, mosogatott, súrolt, lapátolt, de elképzelhető, hogy mi­lyen boldogan! Esténként aztán „elővette“ régi foglalkozását, pompás artistamutatvá­nyokkal szórakoztatott bennünket, a szabad tenger gyógyító és friss sóslevegője leolvasz­­totta arcáról a börtönváros ólomsápadtságát, felerősödött s azt hiszem, évek óta sem volt tengeri tehergőzösnek olyan boldog utasa, mint Bródy. — Londonban már a magyar követség vette kezébe a sorsát. „Fényűt“ a proporcsik — Mint említettem már, — mondja Bodi László, — e hó 19-én újra a „Magyar" fedél­zetére szállok. Nem tudom, eljutok-e még egyszer Archangelszbe, de lehet, hogy hamarosan. Hisz összevissza bolyongunk a világ kikötői között. Legutóbb nem tudtam megtenni, de ma már programszerűen ki­érlelődött bennem az elhatározás, hogy meg-­szerzem az ott sínylődő magyarok névsorát. Ha hatalmam lenne hozzá, kiszöktetném va­lamennyit, hisz képzelhető, mit szenved­nek ott Stalin rabjai. — Sohasem felejtem el, hogy milyen oda­­künn a „fenyítés“. A „legenyhébb“ fenyítés. Láttam egy fűrészgyár udvarában négy fehér­­szakállú, idős urat dolgozni. Revolveres, amolyan propovcsik-féle, vörös, hangos orosz szovjet katona ordítozott rájuk. Látszott ezen a négy шоп, hogy valamikor, a cárizmus idején más keretek között keresték a kenye­ret. Talán Moszkvában, vagy Vladivosztok­­ban laktak, tudja Isten, most rabok a saját hazájukban. Az egyik, kissé púpos ősz úr visszaszólt valamit. A következő pilla­natban fellendült az elvtárs hatalmas keze, s a négy ur a szeméhez kapott. Az elvtárs egy marék fürétzport szórt a szemükbe... — Pokoli kin ez. Marja a sós por a sze­met, s hiába, dörzsölni kell. Ököllel. Mert zsebkendő? Hej, zsebkendő meg ilyesmi „burzsuj“ dolog a jégpokolban, különösen a шиставм« 1931 augusztus ), csütörtök „rabok“ számára. — Ellenben a fürészpor-fenyítés a legjob­ban kedvelt szórakozás. Kegyetlen szórako­zás, de hálás. Lehet rajt az „uraknak“ nevetni . . . Mert azon a négy ősz foglyon is olyan jót kacagott az angolszilas, vörös proporcsik ... Elbúcsúzom a tengerre induló Bodi Lászlótól, aki két év alatt már annyi külö­nös élményt szedett össze tengerész-tariszo­nyájába, hogy szinte gazdag. Kisérje útján a szerencse, a magyar színek jegyében. És legyen sikeres az akció: megszerezni az archangelszki névsort. Talán hivatalos helyen lesz erő, mely kiváltja viselőit a messzi vö­­rös város szenvedéssel megzsúfolt falai kö­­zül. Babay József ­2 Harminc detektív dolgozik egy szobában a Külföldieket Ellenőrző Hatóságnál, amelynél most készül 30.000 pengős költséggel a legújabb díszterem Legutóbb hozta nyilvánosságra a Magyar­ság azoknak a textilgaliciánereknek az ügyét, akik, jóllehet, itt-tartózkodásukra semmi alapos indok nem hozható fel, mégis engedélyt nyertek a külföldieket ellenőrző hatóságtól arra, hogy az országban marad­hassanak, míg ugyanekkor megszállt terü­letről származó magyarokkal szemben ki­utasító végzést hoztak. Most más szempont­ból kívánunk rávilágítani a Külföldieket El­lenőrző Hatóság működésére, amelynek már megalapítása is ellentétben áll az állami gazdálkodással kapcsolatban sokszor han­goztatott takarékossági elvvel. Régebben a fővárosban a budapesti főkapitányság egyik osztálya aránylag kevésszámú tisztviselővel, vidéken pedig a főszolgabírák látták el a külföldiek ellenőrzését. Egy esztendeje azon­ban belügyminiszteri rendelettel életbe lép­­tették a Külföldi Állampolgárokat Ellenőrző Országos Hatóságot és az állami bürokráciá­nak ez az újabb hajtása valóságos mammut­­hivatallá fejlődött, ahol mintegy száz tiszt­viselő dolgozik. Hét házbért fizet a kincstár A budapesti idegenellenőrző hivatal meg­szűnt, Markó­ utca 7. szám alatt bérelt helyi­ségei kiürültek. Az állam azonban tovább fizethette a helyiségek bérét, mert szerződése csak évek múlva jár le. Ugyanekkor bérbe­­vették az új hatóság céljaira a Vámház első emeletének egy részét és így a Magyar­­országon tartózkodó idegenek ellenőrzésének költségeiből egyidőben két házbért is fizet­­het a kincstár. Néhány hónap múlva azután a Markó-utcai üres bolthelyiségekbe az Arany­­János­ utcában bérelt irodából átköltözött a főkapitányság sajtórendészeti osztálya, azon­ban a tágas bolthelyiség legnagyobb része így is kihasználatlan, úgy, hogy az állam tu­lajdonképpen hiába fizeti a bért. A vámpalotába való beköltözés is tetemes költséggel járt. Hetekig tartó átalakítási munkák folytak a Vámházban az új hivatal beköltözése előtt. Most azután újra munká­sok dolgoznak a Vámpalotában. Nem kisebb dolog készül itt, mint a hatóság állítólagos reprezentációt szolgáló díszterme, amely — miután ez a hivatal is a belügyminiszté­rium alá tartozik, a második számú belügyi vigadó lesz. A hatalmas terem gyönyörűen és újonnan festett falát mintegy másfél mé­ter magasságban vadonatúj faburkolat bo­rítja. Az aranyozott szegélyű mennyezeten két óriási díszes és értékes bronzcsillár függ. Egyelőre a terem bútorzatából még semmi sem látható, de azt mondják, hogy igen előkelő garnitúrák kerülnek az új vi­gadóba. Szállodaportások részére készül a díszterem A hivatal vezetői a komoly állami hivat­­aloknál szokatlan díszterem berendezését azzal indokolják, hogy ezen a helyen nagyon sok külföldi ember fordul meg és idegen­­forgalmi szempontból szükség volt gondos­kodni arról, hogy előkelő miliőben várakoz­zanak ügyük elintézésére. Az egyes hivatali szobákba nem ezen a dísztermen keresztül visz az út. Az sem valószínű, hogy a meg­szállott területről katonaszökevényként ide került magyarok, vagy ritkább esetben a ga­líciaiak részére csak ilyen díszes környezet­ben volna átadható a kiutasító végzés. Eze­ken kívü­l vajmi kevés külföldi fordul meg az ellenőrző hatóság hivatalaiban. Itt van ugyan a vízumosztály, amely külföldiek út­levelét láttamozza, a lejárt vízumot meg­hosszabbítja, de ezek a külföldiek a legrit­kább esetben teszik be a lábukat az ellen­őrző hatósághoz. A kéjutazásra, vagy üzleti ügyben idejövő idegenek, amennyiben nem a külföldi kon­zulátuson szerezték be vízumukat, a szálloda portását küldik el útlevelükkel a hatósághoz A társasutazások résztvevőinek ügyét pedig az utazási irodák tisztviselői intézik el. A díszterem látogatói tehát az utazási irodák írnokai és a szállodák portásai lesznek, akik sokkal szerényebb emberek, semhogy igényt tartanának arra, hogy „vigadóban“ töltsék el azt a fél percet, amíg a vízumot az útlevélre bélyegzik. A díszterem költségeinek nagy részét, tizen­nyolcezer pengőt, az IBUSz viseli, hogy ilyen módon csináljon propagandát az ide­genforgalomnak. De erre a célra nagyobb áldozatot hoz a külföldieket ellenőrző ható­ság is, mert a terem átalakításának és beren­dezésének összes költsége meghaladja a har­mincezer pengőt. A fenmaradó részt a ható­ság fizeti ki és pedig a tartózkodási engedé­lyek után beszedett egypengős kezelési illetékekből. Mire fordítják az egypengős kezelési illetéket? A külföldiek ellenőrzéséről szóló törvény pontosan megállapítja, hogy az idegen állampolgárok részére kiállított tartózkodási engedélyek után maximálisan húsz pengő illeték fizetendő. Indokolt esetben szegény­ségi bizonyítvány felmutatásával ez az ösz­­szeg még csökkenthető is. A húsz pengőn kívül az engedélyért folyamodó kérvényére­­ pengő 60 fillér okmánybélyeget tartozik ragasztani. Ezen a 21 pengő 60 filléren felül senki egy fillérrel sem fizethetne többet a tartózkodási engedélyéért, azonban a Külföl­dieket Ellenőrző Hatóság, nem tudni milyen felhatalmazás alapján, minden egyes külföl­ditől, akinek tartózkodási engedélyt ad, keze­lési illeték fejében egy pengőt szed be. Miután évente harmincöt-negyvenezer külföldi honos kap Magyarországon tartóz­kodási engedélyt, nem nehéz kiszámítani, hogy ugyanennyi ezer pengő jövedelem fo­lyik be kezelési illeték címén a hatósághoz. Úgy látszik, a szegedi egyetemi építkezések mintájára a Külföldieket Ellenőrző Hatóság is művészi alapot létesített, mert éppen úgy, mint ahogy Szegeden a vállalkozóktól a vál­lalati összeg után beszedett egy százalékot művészi építkezések fedezetére fordították, itt is a díszterem berendezéséhez hiányzó összeget az egy pengőkből összegyűlt pénz­ből fedezik. Makulatúrára írott jelentések Nem szabad azonban elhallgatnunk azt sem, hogy a Hatóságnál egyébként nagy ta­karékoskodása van. Csak legutóbb rendelték el, hogy a Hatósághoz beosztott detektívek jelentéseikre nem használhatnak új, tiszta papírt, hanem használt, légi makulatúrára kénytelenek jelentéseiket írni. Ezek a jelen­tések, miután a vékony papír egyik oldalára már gépírással, vagy tintával írtak, szinte olvashatatlanok. A papíron kívül még a hellyel is takaré­koskodnak. Például a harminc detektív egyetlen szobába összezsúfolva kénytelen dolgozni és ugyanitt helyezték el a Hatóság telefonközpontját is. Ebben a túlzsúfolt szo­bában naponta többszáz fél fordul meg, úgy, hogy gyakran az a detektív, akit a referens magához kéret, nem tudja elhagyni a he­lyét, annyi ember szorong a szobában. Nem sokkal jobb helyzetben vannak a referens tisztviselők sem, akik hárman-négyen és a melléjük beosztott segédekkel kénytelenek egy szobában dolgozni. Ha azt a hatalmas termet, amelyben a „Vigadót““ helyezik el, átengednék a tisztviselőknek, megváltoznék a helyzet. Igaz, hogy a főváros is szegé­nyebb lenne egy szép díszteremmel, de ta­lán ezt a veszteséget még ki lehetne bírni. régi óhaja, hogy conference erek (konferanez) számok a legújabbak jelentnek meg. Rövid időn belül me fognak jelenni Békeffi Lászlónak szenzációs és aktuális konferanszai 2 füzetben. Egy füzet átra 1.60 pengő. Amidőn t. előfizetőinknek szives tudomására hozzuk, nagyon kérjük, hogy nh. előjegyzé­süket mielőbb küldjék be a„MAGYARSAg" kiadóhivatalához, Budapest, VI. Aradi­ utca 8, mert a rendeléseket csak a beérkezés sor­rendjében intézhetjük el.

Next