Magyarság, 1934. március (15. évfolyam, 48-72. szám)
1934-03-25 / 68. szám
шшшшяш 1934 március 25. vasárnap мяиаыв OLASZOKEGYMÁS KÖZT Mert egyelőre még egymás közt vannak ... s az idegennek, aki a múlt héten végigszaladta a csizmát, Genovától Triestig, olyan érzése volt, mintha egy nagyon vendégjárásos házat — ahol maga is sokat dinomdánomozott — akkor lepne meg, amikor a családtagok éppen egyedül vannak. Kicsit nehéz így tájékozódni és ráismerni a hálószobára, amelyet bárnak szoktak átalakítani, vagy az ebédlőre, amelyből most nincsenek kihordva a bútorok s a háziak neglizsében ülnek, feketéznek, vagy nem csinálnak semmit, még pedig nem a „dolce far niente“ beállított pózában nem csinálnak semmit, hanem úgy igazán és szívből, saját használatukra. Minden csak félerővel dolgozik, félgőzzel működik, félüzemre van beállítva, a nap süt nagyon, de nem szapálja magát, kíméli az erejét és minduntalan féllángra csavarodik, mint a takarékos háziasszony által leállított gázrosó ... van idő, korán még, amire kell, úgyis elkészül minden! Igaz is: az otthoniak számára kár fentartani a nagy apparátust... és szólni is kellene a tengernek, ne stréberkedjék annyira, ne verje olyan nagy hűhóval a partot, ne legyen olyan kétségbeejtően következetes, ami különben is ostobaság jele. Ér az valamit: publikum nélkül dolgozni, l’art pour l’art, csak úgy évezredes szokásból? A kirakatok szerényebbek és „Ricordo di Padova vagy Venezia“ helyett gyapjú alsóruhát, viaszkosvászon piaci cekkert és hatszemélyes porcellánkészletet kínálnak, kedvezményes áron, amint egy szezon végén szokás. Mert a régi szezonnak vége, kezdődik az út. Ami most van, az élet, ami jön: idegenforgalom.* Gelíbra most is népes és hangos, akár a soktagú család, amelyik magában is jót mulat. A nagy olasz kikötők lármás, olajos, parfüm- és halszagos nyugtalansága úgy kereng ott a délceg Christoforo Colombo szobra alatt az állomás előtti pálmakertben, mintha az egész város csak váróterem lenne, ahonnan tízpercenként sietnek ki az elutazó csoportok. És csakugyan, estére hirtelen nyugalom kerekedik, sötét van és álmos, fáradt csend, mint a kisvárosi perronon, ha nem indul már több vonat. A keskeny Via Balbin száguldva zörög a villamos s a két nagy alagút elvisz a genovai benszülött élet elmaradhatatlan esti korzójához, ahol a sétálók olyan intimen köszöntgetnek egymásnak, hogy meg vagyok győződve: itt mindenki ismeri egymást... A nápolyszerűen szűk oldalutcák végén jobbra-balra világítanak és nagy, üveges liftkalickák vörhenyes bagolyszemei, szinte a csillagok magasságában — furcsa lehet egy felvonóra ülni, hogy az ember eljusson az utcájába: egész Genova egyetlen építkezési bravúr, amely hármas dimenziójával kaméleonszerűen alkalmazkodik a terepviszonyokhoz s a hosszúság és szélesség pályáját kinőve, befelé és felfelé is rugdalódzik . . . A kikötőben az Ausonia. Tavaly értem jött Egyiptomba, most másokért indul ... de vajon akad-e az utasai közt olyan ember, mint az a magas, őszes angol, aki alig hogy betette lábát az вамп», alexandriai kikötő zűrzavarából, besétált a hajó szalonjába, felüt a zongorához s mit sem törődve a százhangu izgalommal, elkezdte Wagner Tűzvarázsát játszani, mintha valaki egy földrengés kellős közepén zongoráznék ... Szép ez a nagy zsebkendőlobogtatás a lassan előgőzölő hajó körül — jó, hogy hirtelenében én is elbúcsúzhatom még kedvenceimtől, az érc Kolumbus Kristóftól, akit Genovával együtt még egy pár város tart szülöttének, akárcsak Homerost. Sevillában, a fojtóan gazdag és lenyűgöző székesegyházban naponta elmentem hozzá... s a Maria-Louisa park decemberi rózsáiból mindig odaloptam egyet a szarkofágjára, amelyet Castilia, Arragonia és Navarra királyai emelnek vállukon . . . * Santa Margherita di Ligure. A szép idő késik, a szezon itt is később kezdődik, amit a hotelesek, bárkások és boltosok összetanultan mondogatják, kicsit zavart, bocsánatkérő, engesztelő és mentegetődző mosollyal, — mint figyelmes háziúr a korán érkező vendégnek... de azért csak tessék helyet foglalni, rágyújtani és talán parancsol addig is egy vermutot? Helyet foglalok, rágyújtok, parancsolok addig is egy vermutot és nem győzök betelni ezzel a paradicsomi kis hellyel, amely — sajnos — már az utolsó simításokat végzi önmagán, hogy banális üdülőhely legyen belőle. Egyelőre inkább bretagne-i halászfalura emlékeztet, friss és népies színeivel, olajbasült halacskáival, remek vörösborával, égőpiros, nedves bárkáival a lapos, kavicsos tengerparton... s különösen sok-sok csipkeverő vénasszonyával, akik oly dallamosan tudják zörgetni apró faorsóikat a pinák kitárt ernyői alatt . . . Milyen idillikus igy ez a Szent Margareta, félperccel nyitás előtt, amint papucsban és pongyolában hever a napon s a partmenti ostériákban még nincs étlap, csak azt kapod ebédre, amit a padrone magának főzött — sajnos, a menüt nem lehet állandósítani sokáig s a becsinált pacal jövő héten már Ragout á la Reine címen fog szerepelni... *. Velencében legfőbb élményem egy húsdaráló volt, amelyet az elegáns üzletben fedeztem fel, ahol nyaranta a legszebb muránói üvegeket árulják. Éles elmével rájöttem, hogy ahol húsdaráló van, ott háztartások, polgári ételek, velencei honosságok is rejlenek a háttérben s ez oly különösnek, megfoghatatlannak tetszett, mintha felfedeztem volna, hogy valaki például egy színpadi díszletben lakik, akkor is, amikor én már hazamentem, az előadást részemről befejezve . . . A vasútállomás és a Márkus-tér közötti sikátorokon, apró utcácskákon kószáltam oda-vissza... és meggyőződéssel alkudoztam a remek, friss scampikra, amiknek kilóját már hat lírára leszorítottam — itthon, ha jól tudom, ugyanennyi tizennyolc pengő ... Egy nagy, üres téren két halászforma férfi mosott. Fületlen fekete vasfazék állt előttük, gőzölgő forróvízzel, amelyből az egyik időről-időre kirántott valami szürkés, gyűrött, ráncos rongyfélét, s a másik szappanozta, súrolta, kesélte, hogy a fehér, sűrű hab csak úgy tornyosodott körülte. Azt hittem, valami ruhanemű , pedig óriási polip volt, amelyet mikor megfőtt, úgy rágcsáltak szét az emberek ott az utcán, egy kis sóval, papírból, mint a felszeletelt kókuszdiót. Odább, fehérkabátos férfi hajolt hatalmas fatábla fölé, és tudós képpel húzogatott rajta rejtélyes vonalakat. Tervrajzon dolgozó mérnök, építész ,rajzoló? Dehogyis! Utcai szakács, aki derelyemetszővel szabdalta fel a frissen gyúrt tésztát s mögötte, háromlábú érc-triposzban már sercegett a a sárga, forró olaj ... Furcsa, de egyébként is minden az evés jegyében állott, minden utcakőnek megvolt a maga specialitása: itt kettévágott, gyermekfej nagyságú, főtt zeller, ott főtt körte, naspolya, gesztenye, odább kagyló, tengeri pók, tinhal s különösen azok a vörös, gömbölyű polipok, amiket nagy kék mosdólavórokban mindenütt eléd tolnak: érett paradicsom, aminek egy csomó lába van s ha beleharapsz, úgy recseg-ropog a fogaid alatt, mint gyermekkorunk legéretlenebb körtéje...* Florian, Danieli, Olympia, Martinibár? Lehet, hogy ez is mind volt, mind élt és várt vendéget, mind szívesen látott volna... de majd később, legközelebb. Most azoknál a kis dolgoknál viziteltem, amelyek igazán megértetnek egy országot... Olaszok — egymás közt... Megyery Ella Borotválkozás előtt NIVEA CREME * OLAJ akkor utána sima lesz a báré. Tehát először puhítsa meg a szakállát NIVEAval és esnie utána szappanozzon és borotválkozzék, így elkéri azt, hogy, ha érzékeny a bőre, az nem fog kipattogzani és kisebesedni. — Próbálja meg már holnap reggelt A borotválkozás lényegesen könnyebben fog sikerülni és fájdalommentes lesz. A pótolhatatlan és utánozhatatlan NIVEA nagyszerű hatását E u ce r it tartalmának köszönheti. NIVEA (’.REME ára: P 0.60—2.20. NIVEA-OLAJ ára: P 1.00—3.50. No. Fékező és No. Pályamunkats elmondták, holyan a HAv-nál s hogy valamoskalauznak leni t úri leglalteras Mérnök-kollégámmal a körúton találkoztam. Gratuláltam neki, hogy felvették a MÁV-hoz. Valami keserű fanyarsággal a mozdulatában int a kezével: „hogy ugyan hagyjad!“ — Pályamunkás vagyok. Tudod mi az? — Hogyne, aki a síneket krampácsolja. De ne tréfálj. Villamoskalauz — hallottam, — hogy nem egy van diplomás, de pályamunkás? — Pedig ez igaz. Villamoskalauznak lenni, úri foglalkozás. Ruhát és valami kis létminimumot kap. Jegyet árul. Tiszta munka. De mi? Képzeld 19 fillér órabért fizetnek. Naponként 7 órát dolgozunk. Maximum 200 órát számolhatnak el egy hónapban. És ezért gerendát hordunk, síneket vizsgálunk. Egyenruhát is a saját pénzünkből kell beszerezni. — Hogyan élsz meg ebből a nevetségesen csekély összegből? — Sehogy. A szüleimnél lakom, ők kosztolnak. Mosatnak rám, ruháznak. Nem tudom mi lenne nélkülük. — Hány embert vettek fel most a vasúthoz? — Igazán nem tudom, de többen vagyunk. Legkisebb végzettség az érettségi. Persze nem mindenki pályamunkás. Vannak fékezők is. Tizen, Budapest—Ferencvároson. — Még valamit. Ki ajánlott ide be? — Ne is kérdezd. Akit csak lehetett, mindenkit megmozgattam az érdekében. Van köztük egy aktív miniszter is ... Az 126©-as gyorstehervonat Budapest—Ferencváros rendező-pályaudvaron éjjel van a legnagyobb forgalom. A vonatkísérők vezénylőhelyiségében pirosparális, szárnyaskerekes vasúti alkalmazottak görnyednek a zöldernyős világítású asztalok fölé. Mindenki dolgozik. A telefonok őrült lármát csapva percenként csengenek egymást túlversenyezve. Magas, szőke fiatalember jön be az irodába. Lehet, úgy 25—27 éves. Rajta az ismert vörösszínű bunda — amit itt ugyan subának neveznek. — Vigyázba áll a vezénylő segédtiszt előtt és jelentkezik. — Segédtiszt úr, tisztelettel jelentkezem szolgálatba. — Köszönöm, doktor úr — hangzik a válasz — az 1260-as a 13, 14-en van. 4800 kilométer A doktor úr felteszi ezüstzsinóros sapkáját, szalutál és elindulunk megkeresni az 1260-as szerelvényt. A vonat tényleg ott áll a jelzett vágányokon. Valami 40—50 vagón. Legtöbb olasz kocsi, erősen déligyümölcs jellegzetes szagát árasztva a környéken. Egymásközt 2 - 3 méteres hézaggal — szakadással szétdobálva a hosszú síneken. Majd jön egy mozdony és összetolja a vagonokat. Jogász-doktor barátom és a kollégája — szintén doktor — bebújnak minden egyes kocsi alá, közé. Gyérvilágítású olajlámpájuk homályos fényénél összeakasztják — vagy vasutas nyelven „összecsinálják“ — a vonatot, a legpontosabban végrehajtva az utasítás paragrafusait. — Mert, a tényleges altisztek és segédtisztek nagyon szigorúak ... Az 1260-as Nagykanizsára megy, 0 ó. 59.-kor indul „Ferencből“ és délelőtt — ha nem késik — 9 ó. 30.-kor érkezik a rendeltetési állomásra. Még aznap délután menesztik vissza őket. Másnap reggel 7 óra felé érkeznek haza. Ezután majdnem 48 óra pihenő következik, melyet köteles iskola hallgatásra, szakvizsgákra való készülésre UDAPEST LÁTVÁNYOSSÁGA LETT! LUXUS SPORT TÚRA X ^ ÉS VADÁSZ ES STRAWS NAGY CSÜRAZ TERFI- ^ STRAPA-LUXUS