Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)
1934-12-13 / 278. szám
ELŐFIZETÉSI ARAKI FÉLÉTRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP I0 FILL, VASÁRNAP 82 FIX. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP SO GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1934 DECEMBER FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR ,CSÜTÖRTÖK SZERKESZTŐSÉG ÉS DADÓHIVATALI VL KERÜLET, ARADI UTCA & SZÁM. TELEFON« *278—90 SZ. (28 MELLÉKÁLLOMÁS). LEVÉLIIIM, BUDAPEST 92. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY« IV. KERESKÜ-UT 9. TELEFON« *888—99. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA« 28080. XV. ÉVFOLYAM, 278. (4121.) SZÁM A genfi küzdelem mérlege írta: Ajtay József A hétfő éjszakai megegyezés hírét Európaszerte a megkönnyebbülés, a fellélegzés kellemes érzésével fogadták. A háborús bonyodalmaktól való félelmet felváltotta az általános örvendezés, amely az első órákban természetszerűen akadályozta, vagy legalábbis időszerűtlennek mutatta a történtek mérlegelésén nyugvó bírálatok hangoztatását. A nagy esemény óta azonban már eltelt negyvennyolc óra, ezalatt a felizgult kedélyek meghiggadtak, az örvendezés tovaszállt és most már felrajzanak a gondolkodó elme kérdései:valójában mi is történt Genfben, a sikeres vagy sikertelen eredményeknek mi a reális jelentősége, azok elérésében vagy kedvezőtlen alakulásában kinek mennyi érdeme, avagy felelősség van, és mi a tanulsága e viharos feszültséggel teljes napoknak? Nem kétséges, hogy Genfben — kedvezőtlen erkölcsi háttér tervszerű előkészítése mellett — céltudatos és rendkívül heves politikai támadás történt tulajdonképpen, amely mögött különböző, bevallott vagy titkolt, közelebbi vagy távolabbi célok rejtőztek. Minden valószínűség szerint a támadók valójában maguk sem hittek abban a lehetetlen vádban, amelynek lobogója alatt oly hangos rikoltozással vonultak föl és amely Magyarországot a marseillei gyilkosságokkal kapcsolatban felbujtónak és cinkosnak állította oda a világ közvéleménye elé. Csak nagyszerű álarcnak vélték, amelynek leple alatt jól előkészített rohamok könnyű sikerét remélték. Magyarország megtámadására már régóta készül a kisántánt, amelynek államai az utóbbi években egyre súlyosabb belső válságokkal küzködnek, egyre zavarosabbá váló nemzetközi helyzet közepette. Míg ugyanakkor a közös ellenség, Magyarország az olasz— magyar—osztrák szövetség megalakulásával a hatalmi erőket sorompóba állító gyakorlati politika útjára lépett. Cselekedni kellett tehát a kisántantnak mielőbb és a legelső kedvező alkalmat megragadni a Magyarország ellen irányuló politikai akció megindítására. Ilyennek kínálkozott, Benes megítélése szerint, a marseilei bűntény, amely nagy felháborodást keltett Európaszerte és alkalmasnak látszott arra, hogy abba Magyarországot is belekeverjék. Ebből a tényállásból nyilvánvaló, hogy a genfi elkeseredett viadalnak két oldala van. Az egyik, a lényegesebb: hatalmi mérkőzés a népszövetség porondján, messzemenő politikai célok érdekében, ahol mi csak szerény, bár fontos sakkfiguraként jelentkezünk. A másik, a szembeötlőbb: Magyarország nemzetközi becsületének megostromlása kedvező erkölcsi légkör teremtésére, a nagy politikai célok elérése érdekében. A hatalmi mérkőzésnél, természetesen, a mi genfi szereplésünk nem túlságos súllyal eshetett a serpenyőbe. Itt a már kialakult erőviszonyok és az adott európai nemzetközi helyzet folytak be döntőleg éspedig elsősorban Olaszország aktív szerepvállalása Magyarország, mint az olasz dunai pozíció kulcsa mellett és másrészt Franciaország támogatásának mértéke, ammelylyel szerződési kötelezettségei alapján kénytelen volt a terrorisztikusan fellépő kis szövetségeseinek erkölcsi szempontból kétes és politikailag a francia érdekeket nem mindenben fedő politikai manővereit segíteni. Genfi küldöttségünk jegyzékeinek és szóvitáinak önérthetően csak alárendelt jelentősége lehetett a hatalmi erőknek eme birkózásában. Annál nagyobb felelősség háramlott és háramlik a múlt és jelen magyar külpolitikájára a genfi arénán küzdő táborok kialakulása és a szembenálló felek harckészsége szempontjából. Kétségtelen elismerés illeti a Gömbös-kormányt, hogy a marseillei merénylet után és a genfi ellenséges hadmozdulat megkezdése előtt sorra kopogtatott Varsó, Bécs és különösen Róma kapuján, tehát azokon a helyeken, ahol az érdekek azonossága alapján baráti támogatásra komolyan lehetett számítani. A közelmúlt külpolitikájáról korántsem lehet ilyen elismeréssel nyilatkozni. Nagyon nehezen, húzódozva tért rá a magyar külpolitika az olasz—lengyel—osztrák együttműködés vonalára és annak odaadással való istápolására. Azt is hibáztatnunk kell, hogy a mgyar külpolitika nem tett másfél évtized alatt komoly kísérletet Franciaországgal, a legerősebb európai hatalommal való viszonyunk barátságosabbá tételére, vagy legalábbis annak az ellenséges indulatú befolyásnak ellensúlyozására, amelyet Prága a Quai d‘Orsayra gyakorolt. Annak a makacsul következetes francia külpolitikának ellenére is, amellyel a Quai d'Orsay a Dunamedencét a kisántantnak, illetve Benesnek kiszolgáltatta, sok alkalom és mód kínálkozott volna arra, hogy Franciaország és Magyarország között a viszonyt bensőbbé tegyük azoknak a közös érdekeknek alapján, amelyeknek kétségtelen fennállását Trianon óta annyi kiváló államférfi, és jeles politikai elme oly nyomatékosan és ismételten hangoztatott. Az az álláspont — amelyen hivatalos köreink éveken át kényelmesen vesztegeltek —, hogy a francia külpolitika megváltozása velünk szemben teljesen kizárt dolog, nagyon sok kárt okozott Magyarországnak és erősen Benesék malmára hajtotta a vizet. Az elkövetett hibáknak és mulasztásoknak kétségtelenül része van abban, hogy a francia hivatalos külpolitika a genfi küzdelemben is oly merev egyoldalúsággal és elfogultsággal fogta föl és gyakorolta szövetségi kötelességét a Németországgal hónapok óta tüntetően kacérkodó és egyébként is érdemetlen belgrádi diktatúrával szemben. De nem vagyunk elragadtatva attól az ügyességtől és fürgeségtől sem, amellyel kormányunk elhárítani igyekezett a Prágából elindított és irányított rágalomhadjáratnak és az ezt betetőző genfi vádemelésnek erkölcsi szempontból káros hatásait. Szeretnék, ha észrevételeinket — az egész kormányakció feltárásával — megcáfolnák és megnyugtatnának minket abban a tekintetben, hogy valóban minden emberileg lehetséges megtörtént erkölcsi reputációnk makulátlan tisztaságának teljes sikerrel való megvédésére. A mi hivatalos köreink, úgy látszik, nem tartották érdemesnek a horvát emigránsokkal és terroristákkal kapcsolatban reánk szórt rágalmaknak megfelelő eréllyel való cáfolását sem a múltban, sem most, amikor körmünkre égett a dolog. Bizonyára annyira otrombáknak és ostobáknak ítélték, hogy azokat az értelmes emberek amúgy sem hiszik el. Ez a kényelmes álláspont súlyos hibának bizonyult, mert barátainkat is zavarba hoztuk azzal, hogy a cáfolatok késedelmesen és lagymatag formában jutottak el az európai sajtóba. Példaként említjük meg a múltból, hogy már 1931-ben, április végén, Belgrádban tartott államvédelmi perben a szerb ügyész majdnem ugyanazokat a vakmerő vádakat szórta reánk, majdnem ugyanazon nevek felsorolásával, mint a genfi szerb vádlevél. Ezzel szemben csak annyit tettünk, hogy belgrádi követünk tiltakozott ez ellen és kérte a pontos adatokat, hogy azok alapján a magyar kormány a legszigorúbban eljárhasson. De amidőn az adatok és bizonyítékok bemutatása a szerb kormány részéről hónapok múlva sem történt meg, kormányunk beérte azzal, hogy ezt egy félhivatalos közleményben leszögezze és nem gondolt arra, hogy a hivatalos úton történt alaptalan vádaskodásért megfelelő elégtételt kérjen és szerezzen. Most ezt a három év előtti üres vádaskodást a szerb kormány a genfi jegyzékben újra felmelegítette. Azután itt van a Jankapuszta több mint egy éve ismert rém regénye és Podgorojec Jelka kiérdemesült táncosnő egy év előtt megjelent röpirata, tele sületlen mesékkel és vakmerő vádaskodásokkal. Ezeket is, mint komolytalan dolgokat, a kormány félvállról kezelte, nem vitte e sötét rágalmakat a nyilvánosság napfényére, és nem intézte el olyan eréllyel, hogy senkinek többé ne legye© kedve azokat adandó alkalommal újra felhozni. A múlt hónap végén elkövetkezett a szerb vádlevél benyújtása Genfben, telve a legvekmerőbb és legsúlyosabb, de általánosságban tartott vádakkal Magyarország ellen, de minden bizonyíték előterjesztése nélkül. A magyar kormány igen helyesen a regott való tárgyalás követelése mellett döntött, de elmulasztotta a legerélyesebben elégtételt kérni azért a nemzetközi életben példátlan eljárásért, hogy minden bizonyíték felsorakoztatása nélkül ily becsületrabló támadást intéztek Magyarország ellen. A benyújtott szerb bizonyító anyag rendkívül silánynak, komolytalannak, hiányosnak és zavarosan összekapkodottnak bizonyult. Valósággal kínálta magát, hogy önmagában — minden ellenbizonyíték előterjesztése nélkül — darabokra zuzassék. Régi római jogi elv: aki állít és vádol, az tartozik elsősorban bizonyítani. Amit pedig a szerbek előterjesztettek, minden értelmes elme előtt nem volt a legkevésbé sem olyan bizonyítéknak tekinthető, amellyel egy nemzet ellen ilyen roppant súlyos vádakat lehetett emelni. Nem a vádlevél politikai hátterét kellett volna feszegetni és ellenbizonyítékokat felhozni, hanem mindenekelőtt és főképpen „AfOTra venni az előterjesztett bizonyítékokat és szigorúan jogászi érveléssel kimutatni, hogy semmit sem bizonyítanak és legtöbbjüknek a legtávolabbról sincsen semmi kapcsolata a marseillei bűnténnyel, amelyért minket felelőssé akarnak tenni. Eden lordnak, az angol főpecsétőrnek kellett felemlítenie azt, hogy a marseillei bűnügyben folyó vizsgálat még be sincs fejezve és igy hiányzik a kellő jogi alap Magyarország bűnrészességének megvizsgálására és megállapítására. A magyar elleniratnak azzal kellett volna kezdődnie, hogy a szerb vádlevél egyetlenegy vizsgálati jegyzőkönyvet, vagy igazolt vizsgálati adatot sem produkált a marseilei bűnüggyel kapcsolatban Magyarország részességének bizonyítására és hogy a bemutatott bizonyítékok egyik legfontosabbika: Mihalusnak, az erkölcsi hitellel nem bíró nemzetközi kémnek néhány nappal előbb, tehát jóval a merénylet után beszerzett fecsegésszerű vallomása, amelynek nincs semmi közvetlen kapcsolata a marseillei királygyilkossággal. A másik fontos brtornyiték pedig: Podgorojec Jelkának, egy horvát emigráns elhagyott szerelmé- nek régi barátját gyalázó, egy év előttiröpirata. Ugyancsak Alossi bárónak kellett minket figyelmeztetni arra, hogy messze túlmentünk bizonyítási kötelezettségünkön, amidőn az ez év nyarán létrejött szerb—magyar megegyezéssel lezárt és elintézett, de most újólag felmelegített szerb panaszókra is visszatértünk. Kevesebb, rövidebb, a legfontosabb és egyben a legügyetlenebb bizonyítékokat szétszedő válasz jóval többet ért és hatásosabb lett volna azzal a kijelentéssel kiegészítve, hogy komoly jelleggel bíró bizonyítékok beterjesztése esetén hajlandók vagyunk a legszigo-rúbb vizsgálatra is. Egy ilyen tömör ebbenirat sokkal meggyőzőbben bizonyította volna a vádak vakmerő alaptalan- ságát mint a túlrészletező védekezés. Arai pedig a genfi döntést illeti, amelynek politikai és nem ítéleti jellege van, a jogi igazság szempontjából tulajdonképpen nekünk lett volna igényünk elégtételre azért az alaptalan megburucolásért, amelyet szenvedtünk és a kis-kántáni eljárásának szigorú megbélyegzésére. Ehelyett a hatalmi viszonyok kedvezőtlen volta miatt, leginkább Franciaországra való tekintettel, be kellett érnünk azzal, hogy a népszövetség nem fogadta el Szentirásnak a kisántant hazug vádjait és ez alapon nem volt hajlandó minden további nélkül Magyarországot megbélyegezni. Ellenben annyi engedményt mégis tett ellenségeinknek, hogy a marseillei üggyel kapcsolatban saját hatáskörünkben való újabb vizsgálatra és ez alapon a tett intézkedések közlésére hívott fel. Ezt az áldozatot meg kellett hoznunk a béke és Olasz-ország kedvéért. Az igazság és vele együtt Magyarország győzelmet aratni nem tudott, de némileg vigasztaló, hogy ellenségeink eredeti céljukat minden erőfeszítés ellenére sem tudták elérni. A tanulság mindebből az, hogy megfelelő külpolitikával mindent el kell követnünk nemzetközi súlyúak és hatalmi erőnk növelésére. A megsemmisítésünkre törő kisántánttal szemben ez az igazán hatásos fegyverünk. Giiger Miklós interpellációjában kifogásolta a német sajtó barátságtalan magatartását Felszólította a kormányt, hogy tartson ki az olasz külpolitika oldalán . Gömbös miniszterelnök szerint minden baráti kezet meg kell ragadni A képviselőház keddi ülésén az volt a helyzet, hogy a súlypont a folyosóra tevődött át, míg szerdán az ülésterem foglalta le főként az érdeklődést. Különös akkor, amikor Griger Miklós fontos külpolitikai interpellációjára került sor. Ára 16 fillér