Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)

1934-12-13 / 278. szám

ELŐFIZETÉSI ARAKI FÉLÉTRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­NAP I0 FILL, VASÁRNAP 82 FIX. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP SO GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1934 DECEMBER FŐMUNKATÁRSI­­ PETHŐ SÁNDOR ,CSÜTÖRTÖK SZERKESZTŐSÉG ÉS DADÓHIVATALI VL KERÜLET, ARADI UTCA & SZÁM. TELEFON« *278—90 SZ. (28 MELLÉKÁLLOMÁS). LEVÉLIIIM, BUDAPEST 92. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY« IV. KER­­ESKÜ-UT 9. TELEFON« *888—99. POSTAT­AKARÉKPÉNZTÁ­RI CSEKKSZÁMLA« 28080. XV. ÉVFOLYAM, 278. (4121.) SZÁM A genfi küzdelem mérlege írta: Ajtay József A hétfő éjszakai megegyezés hírét Európaszerte a megkönnyebbülés, a fel­lélegzés kellemes érzésével fogadták. A háborús bonyodalmaktól való félelmet felváltotta az általános örvendezés, amely az első órákban természetszerűen akadá­lyozta, vagy legalábbis időszerűtlennek mutatta a történtek mérlegelésén nyugvó bírálatok hangoztatását. A nagy esemény óta azonban már eltelt negyvennyolc óra, ezalatt a felizgult kedélyek meghiggad­tak, az örvendezés tovaszállt és most már felrajzanak a gondolkodó elme kérdései:­­valójában mi is történt Genfben, a sike­res vagy sikertelen eredményeknek mi a reális jelentősége, azok elérésében vagy kedvezőtlen alakulásában kinek mennyi érdeme, avagy felelőssé­g van, és mi a tanulsága e viharos feszültséggel teljes napoknak? Nem kétséges, hogy Genfben — kedve­zőtlen erkölcsi háttér tervszerű előkészí­tése mellett — céltudatos és rendkívül heves politikai támadás történt tulajdon­képpen, amely mögött különböző, beval­lott vagy titkolt, közelebbi vagy távolabbi célok rejtőztek. Minden valószínűség sze­rint a támadók valójában maguk sem hittek abban a lehetetlen vádban, amely­nek lobogója alatt oly hangos rikoltozás­­sal vonultak föl és amely Magyarorszá­got a marseillei gyilkosságokkal kapcso­latban felbujtónak és cinkosnak állította oda a világ közvéleménye elé. Csak nagy­szerű álarcnak vélték, amelynek leple alatt jól előkészített rohamok könnyű si­kerét remélték. Magyarország megtáma­dására már régóta készül a kisántánt, amelynek államai az utóbbi években egyre súlyosabb belső válságokkal küz­­ködnek, egyre zavarosabbá váló nemzet­közi helyzet közepette. Míg ugyanakkor a közös ellenség, Magyarország az olasz— magyar—osztrák szövetség megalakulá­sával a hatalmi erőket sorompóba állító gyakorlati politika útjára lépett. Csele­kedni kellett tehát a kisántantnak mi­előbb és a legelső kedvező alkalmat meg­ragadni a Magyarország ellen irányuló politikai akció megindítására. Ilyennek kínálkozott, Benes megítélése szerint, a marseilei bűntény, amely nagy felhábo­rodást keltett Európaszerte és alkalmas­nak látszott arra, hogy abba Magyaror­szágot is belekeverjék. Ebből a tényállásból nyilvánvaló, hogy a genfi elkeseredett viadalnak két oldala van. Az egyik, a lényegesebb: hatalmi mérkőzés a népszövetség porondján, messzemenő politikai célok érdekében, ahol mi csak szerény, bár fontos sakkfiguraként jelentkezünk. A másik, a szembeötlőbb: Magyarország nemzetközi becsületének megostromlása kedvező er­kölcsi légkör teremtésére, a nagy politi­kai célok elérése érdekében. A hatalmi mérkőzésnél, természetesen, a mi genfi szereplésünk nem túlságos súllyal eshe­tett a serpenyőbe. Itt a már kialakult erő­viszonyok és az adott európai nemzet­közi helyzet folytak be döntőleg éspedig elsősorban Olaszország aktív szerepvál­lalása Magyarország, mint az olasz dunai pozíció kulcsa mellett és másrészt Fran­ciaország támogatásának mértéke, ammely­­lyel szerződési kötelezettségei alapján kénytelen volt a terrorisztikusan fellépő kis szövetségeseinek erkölcsi szempont­ból kétes és politikailag a francia érde­keket nem mindenben fedő politikai ma­nővereit segíteni. Genfi küldöttségünk jegyzékeinek és szóvitáinak önérthetően csak alárendelt jelentősége lehetett a hatalmi erőknek eme birkózásában. Annál nagyobb fele­lősség háramlott és háramlik a múlt és jelen magyar külpolitikájára a genfi aré­nán küzdő táborok kialakulása és a szem­benálló felek harckészsége szempontjá­ból. Kétségtelen elismerés illeti a Göm­bös-kormányt, hogy a marseillei merény­let után és a genfi ellenséges hadmozdu­lat megkezdése előtt sorra kopogtatott Varsó, Bécs és különösen Róma kapuján, tehát azokon a helyeken, ahol az érdekek azonossága alapján baráti támogatásra komolyan lehetett számítani. A közelmúlt külpolitikájáról korántsem lehet ilyen elismeréssel nyilatkozni. Nagyon nehe­zen, húzódozva tért rá a magyar külpoli­tika az olasz—lengyel—osztrák együtt­működés vonalára és annak odaadással való istápolására. Azt is hibáztatnunk kell, hogy a m­gyar külpolitika nem tett másfél évtized alatt komoly kísérletet Franciaországgal, a legerősebb európai hatalommal való viszonyunk barátságo­sabbá tételére, vagy legalábbis annak az ellenséges indulatú befolyásnak ellensú­lyozására, amelyet Prága a Quai d‘Or­­sayra gyakorolt. Annak a makacsul kö­vetkezetes francia külpolitikának ellenére is, amellyel a Quai d'Orsay a Duname­­dencét a kisántantnak, illetve Benesnek kiszolgáltatta, sok alkalom és mód kínál­kozott volna arra, hogy Franciaország és Magyarország között a viszonyt bensőbbé tegyük azoknak a közös érdekeknek alap­ján, amelyeknek kétségtelen fennállását Trianon óta annyi kiváló államférfi, és jeles politikai elme oly nyomatékosan és ismételten hangoztatott. Az az állás­pont — amelyen hivatalos köreink éve­ken át kényelmesen vesztegeltek —, hogy a francia külpolitika megváltozása velünk szemben teljesen kizárt dolog, nagyon sok kárt okozott Magyarországnak és erősen Benesék malmára hajtotta a vizet. Az elkövetett hibáknak és mulasztások­nak kétségtelenül része van abban, hogy a francia hivatalos külpolitika a genfi küzdelemben is oly merev egyoldalúság­gal és elfogultsággal fogta föl és gyako­rolta szövetségi kötelességét a Németor­szággal hónapok óta tüntetően kacérkodó és egyébként is érdemetlen belgrádi dik­tatúrával szemben. De nem vagyunk elragadtatva attól az ügyességtől és fürgeségtől sem, amellyel kormányunk elhárítani igyekezett a Prá­gából elindított és irányított rágalomhad­járatnak és az ezt betetőző genfi vádeme­lésnek erkölcsi szempontból káros hatá­sait. Szeretnék, ha észrevételeinket — az egész kormányakció feltárásával — meg­cáfolnák és megnyugtatnának minket abban a tekintetben, hogy valóban min­den emberileg lehetséges megtörtént er­kölcsi reputációnk makulátlan tisztasá­gának teljes sikerrel való megvédésére. A mi hivatalos köreink, úgy látszik, nem tartották érdemesnek a horvát emigránsokkal és terroristákkal kapcso­latban reánk szórt rágalmaknak meg­felelő eréllyel való cáfolását sem a múlt­ban, sem most, amikor körmünkre égett a dolog. Bizonyára annyira otrom­báknak és ostobáknak ítélték, hogy azokat az értelmes emberek amúgy sem hiszik el. Ez a kényelmes álláspont súlyos hibának bizonyult, mert barátain­kat is zavarba hoztuk azzal, hogy a cáfolatok késedelmesen­­ és lagymatag formában jutottak el az európai sajtóba. Példaként említjük meg a múltból, hogy már 1931-ben, április végén, Bel­­grádban tartott államvédelmi perben a szerb ügyész majdnem ugyanazokat a vakmerő vádakat szórta reánk, majd­nem ugyanazon nevek felsorolásával, mint a genfi szerb vádlevél. Ezzel szem­ben csak annyit tettünk, hogy belgrádi követünk tiltakozott ez ellen és kérte a pontos adatokat, hogy azok alapján a magyar kormány a legszigorúbban el­járhasson. De amidőn az adatok és bi­zonyítékok bemutatása a szerb kormány részéről hónapok múlva sem történt meg, kormányunk beérte azzal, hogy ezt egy félhivatalos közleményben le­szögezze és nem gondolt arra, hogy a hivatalos úton történt alaptalan vádas­kodásért megfelelő elégtételt kérjen és szerezzen. Most ezt a három év előtti üres vádaskodást a szerb kormány a genfi jegyzékben újra felmelegí­tette. Azután itt van a Jankapuszta több mint egy éve ismert rém regénye és Podgoro­­jec Jelka kiérdemesült táncosnő egy év előtt megjelent röpirata, tele sületlen mesékkel és vakmerő vádaskodásokkal. Ezeket is, mint komolytalan dolgokat, a kormány félvállról kezelte, nem vitte e sötét rágalmakat a nyilvánosság nap­fényére, és nem intézte el olyan eréllyel, hogy senkinek többé ne legye© kedve azokat adandó alkalommal újra fel­hozni. A múlt hónap végén elkövetkezett a szerb vádlevél benyújtása Genfben, telve a legvekmerőbb és legsúlyosabb, de ál­talánosságban tartott vádakkal Magyar­­ország ellen, de minden bizonyíték elő­terjesztése nélkül. A magyar kormány igen helyesen a regott való tárgyalás követelése mellett döntött, de elmulasz­totta a legerélyesebben elégtételt kérni azért a nemzetközi életben példátlan el­járásért, hogy minden bizonyíték fel­sorakoztatása nélkül ily becsületrabló támadást intéztek Magyarország ellen. A benyújtott szerb bizonyító anyag rendkívül silánynak, komolytalannak, hiányosnak és zavarosan összekapko­­dottnak bizonyult. Valósággal kínálta magát, hogy önmagában — minden el­­lenbizonyíték előterjesztése nélkül — darabokra zuzassék. Régi római jogi elv: aki állít és vádol, az tartozik elsősorban bizonyítani. Amit pedig a szerbek elő­terjesztettek, minden értelmes elme előtt nem volt a legkevésbé sem olyan bizo­nyítéknak tekinthető, amellyel egy nem­zet ellen ilyen roppant súlyos vádakat lehetett emelni. Nem a vádlevél politi­kai hátterét kellett volna feszegetni és ellenbizonyítékokat felhozni, hanem mindenekelőtt és főképpen „AfOTra venni az előterjesztett bizonyítékokat és szigo­rúan jogászi érveléssel kimutatni, hogy semmit sem bizonyítanak és legtöbb­jüknek a legtávolabbról sincsen semmi kapcsolata a marseillei bűnténnyel, amelyért minket felelőssé akarnak tenni. Eden lordnak, az angol főpecsétőrnek kellett felemlítenie azt, hogy a marseil­lei bűnügyben folyó vizsgálat még be sincs fejezve és igy hiányzik a kellő jogi alap Magyarország bűnrészességének megvizsgálására és megállapítására. A magyar elleniratnak azzal kellett volna kezdődnie, hogy a szerb vádlevél egyet­lenegy vizsgálati jegyzőkönyvet, vagy igazolt vizsgálati adatot sem produkált a marseilei bűnüggyel kapcsolatban Magyarország részességének bizonyítá­sára és hogy a bemutatott bizonyítékok egyik legfontosabbika: Mihalusnak, az erkölcsi hitellel nem bíró nemzetközi kémnek néhány nappal előbb, tehát jó­val a merénylet után beszerzett fecse­­gésszerű vallomása, amelynek nincs semmi közvetlen kapcsolata a marseillei királygyilkossággal. A másik fontos br­tornyiték pedig: Podgorojec Jelkának, egy horvát emigráns elhagyott szerelmé­­-­ nek régi barátját gyalázó, egy év előtti­­röpirata. Ugyancsak Alossi bárónak kel­lett minket figyelmeztetni arra, hogy mess­ze túlmentünk bizonyítási kötele­zettségünkön, amidőn az ez év nyarán létrejött szerb—magyar megegyezéssel lezárt és elintézett, de most újólag fel­­melegített szerb panasz­ókra is visszatér­tünk. Kevesebb, rövidebb, a legfonto­sabb és egyben a legügyetlenebb bizo­nyítékokat szétszedő válasz jóval többet ért és hatásosabb lett volna azzal a ki­jelentéssel kiegészítve, hogy komoly jelleggel bíró bizonyítékok beterjesztése esetén hajlandók vagyunk a legszigo-­­rúbb vizsgálatra is. Egy ilyen tömör eb­benirat sokkal meggyőzőbben bizonyí­totta volna a vádak vakmerő alaptalan-­ ságát mint a túlrészletező védekezés. Arai pedig a genfi döntést illeti, amely­nek politikai és nem ítéleti jellege van, a jogi igazság szempontjából tulajdon­képpen nekünk lett volna igényünk elégtételre azért az alaptalan megburu­­colásért, amelyet szenvedtünk és a kis-k­ántáni eljárásának szigorú megbélyeg­zésére. Ehelyett a hatalmi viszonyok kedvezőtlen volta miatt, leginkább Fran­ciaországra való tekintettel, be kellett érnünk azzal, hogy a népszövetség nem fogadta el Szentirásnak a kisántant hazug vádjait és ez alapon nem volt haj­landó minden további nélkül Magyar­­országot megbélyegezni. Ellenben annyi engedményt mégis tett ellenségeinknek, hogy a marseillei üggyel kapcsolatban saját hatáskörünkben való újabb vizs­gálatra és ez alapon a tett intézkedések közlésére hívott fel. Ezt az áldozatot meg kellett hoznunk a béke és Olasz-­­ország kedvéért. Az igazság és vele együtt Magyarország győzelmet aratni nem tudott, de némileg vigasztaló, hogy ellenségeink eredeti céljukat minden erőfeszítés ellenére sem tudták elérni. A tanulság mindebből az, hogy megfelelő külpolitikával mindent el kell követ­nünk nemzetközi súlyúak és hatalmi erőnk növelésére. A megsemmisítésünkre törő kisántánttal szemben ez az igazán hatásos fegyverünk. Giiger Miklós interpellációjában kifogásolta a német sajtó barátságtalan magatartását Felszólította a kormányt, hogy tartson ki az olasz külpolitika oldalán . Gömbös miniszterelnök szerint minden baráti kezet meg kell ragadni A képviselőház keddi ülésén az volt a hely­zet, hogy a súlypont a folyosóra tevődött át, míg szerdán az ülésterem foglalta le főként az érdeklődést. Különös akkor, amikor Griger Miklós fontos külpolitikai interpellációjára került sor. Ára 16 fillér

Next