Magyarság, 1935. szeptember (16. évfolyam, 198-222. szám)
1935-09-01 / 198. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK! FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FOSZTIZESZTOI PETHŐ SAN FŐMUNKATÁRSI." AJTAY JÓZS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI VL KERÜLET ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: *278—99 SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS). LEVÉLCÍM* BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY: IV. KER. ESKÜ-UT 6. TELEFON: *888—66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. XVI ÉVFOLYAM: 198 (4332) SZÁM BUDAPEST, 1935 SZEPTEMBER 1. VASÁRNAP Ami mindnyájunké írta: Pethő Sándor Szörnyű volna, ha csak egy morzsányi igazság lenne is abban, hogy az alkotmányvédelem valójában nem egyéb, mint a reakciós, feudális és nagykapitalista erőcsoportok kitérő és átkaroló hadmozdulata a NEP-rendszerben végre hússá és vérré vált reformpolitika ellen. Ha a magyar alkotmányt — minden fogadkozás ellenére is — nem fenyegetné szívós és merész hatalmi becsvágyaknak taktikai fondorlata, nem hiszem, hogy a legügyesebb és legfortélyosabb csáklyás-propagandának is sikerült volna bizonyos aggodalmak és félelmek csíráit elszórni a magyar közvéleményben. Ez az egyik igazság. A másik pedig az, hogyha az alkotmányos rendszer fenntartásának és megvédésének egyre szélesebb körökre áthullámzó gondolata kibékíthetetlen és feloldhatatlan konfliktusba sodródnék a magyar társadalomnak ugyancsak széles rétegeit átható reformakarattal, akkor, létünknek bármily értékes talizmánja volt is a múltban az alkotmányosság, el kellene dobnunk magunktól, mint egy megunt és terhes haszontalanságot, mint egy pompás, nehéz, antikvárt történelmi kosztümöt, amely kényszerzubbonyként tapad testünkre. Az az ügyeskedő rosszhiszeműség és dialektikai cigánykodás, amelyet azért vettek bérbe, hogy az alkotmányosságnak és a reformgondolatnak egymást kizáró alternatíváját hirdesse és hogy a reformpolitika és az ősi alkotmány összeférhetetlenségének csináljon propagandát, úgyszólván adatszerűen bizonyítja, hogy bizonyos hatalmi körök nem állnak egészen távol a német maszlag rendszeres adagolásától és a magyar alkotmány kompromittálásától. Nem tagadhatjuk meg az elismerést a jeles barna hangászoktól és fekete rigóktól, akik ezt a nótát húzzák, cifrázzák napról-napra, hogy azután gazdáik az ő tányéraikra hullassák csengő napi borravalóikat. Ezeknek a praktikáknak szövevényén nem könnyű áthatolni. A magyar társadalom egy része ma is könnyen elvakítható szellemi tűzijátékokkal. Ma is inkább hajlamos a cigánymuzsikában, mintsem a kamarazenében való elgyönyörködésre és elandalodásra, gyújtó és színes jelszavak szopogatására, mintsem rendezett és világos eszmék felfogására. Kész megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ha az alkotmány csakugyan nem egyéb, mint egy óriási bűnszövetkezet szimbóluma az elodázhatatlan reformok ellen, hát akkor pokolba az egész ősi konstitúcióval, hadd égjenek el annak utolsó foszlányai és ócska babonái is a lángokban. Végtére is hol van az megírva, hogy egy nemzet 1935-ben is olyan gúnyában járjon, mint 1867-ben vagy 1790-ben, vagy akár az aranybulla idejében? Hiszen a fegyverek sem ugyanazok, amelyekkel valaha jámbor eleink viaskodtak az alkotmányos szabadságért. Miért kellene hát nemzeti életünket ma is olyan liturgiák, dermedt ■jogszabályok és elhajt normák közé préselni, amelyekből rég elszállott már a korszellem életelixirje, nem hagyva maga után mást, mint mocsaras üregeket, mint üres, rozsdás hüvelyt, vagy nem bánom, egy elaggott történelmi köntösön lötyögő diszkardot, amivel lehet ugyan parádézni, de ütni, védekezni és támadni, egyszóval mindazt végbevinni, ami létünk megóvása és fenntartása érdekében szükséges, — azt már igazán nem lehet. így okoskodik és így érvel ma egy reform-intellektuel. így próbálja benyálazni és elrágalmazni az ősi alkotmányt, a sötét maradiságnak, a meghalni nem akaró feudalizmusnak és a profitkapitalizmusnak ezt a rozzant tornyát, amely körül már csak denevérek röpködnek az éj sötétjében, ezt a lapis refugii-t, amire a régi Magyarország összes hajótöröttjei iparkodnak felkapaszkodni az újvilág teremtő vízözöne elől. A magyar társadalom egyrésze talán nem is veszi észre, hogy mikor a nemzet alkotmányos jogát és szabadságát szembeállítják a haladás eszméjével s a népjóléti és szociális törekvések irányzatával, majdnem ugyanolyan romboló és pusztító ideológiának kábítószerét kapja jobbfelől, mint aminővel Jásziék és Kunfiék kínálták baloldalról a század első két évtizedében. Ha sikerül a nemzeti társadalom egy részének hitét megrendíteni a magyar alkotmány életrevalóságában és minden pártpolitikai divattól független és immanens értékében, akkor ledöntötték a diktatórikus vágyak elé vont sorompókat és azután már aligha lehet akadályt gördíteni az importeszmék szálláscsinálói munkájának. A nemzet lassanként elveszíti önmagával való személyazonosságának és politikai egyéniségének öntudatát. Tehetetlen szolgájává és eszközévé süllyed egy idegen kultúreszmének. Menthetetlenül bekövetkezik az az állapot, amikor saját magunkat is csak a német szellemiség színképelemzésén át látjuk és magunk fosztjuk meg magunkat politikai életformánk eredetiségétől, önállóés önsúlyú jellegzetessé- geitől. Egészen bizonyos, hogy a nemzet életösztöne az értelmesebbekben és a jobbakban a végsőkig tiltakozni fog az ősi alkotmány és a reformgondolat ilyen mesterkélt antitézise ellen. De könnyen kialakulhat az a helyzet is, hogy ez a nemzeti társadalom a várt, remélt és sürgetett reformokat is inkább elutasítja majd magától, semhogy azoknak megvalósításáért maga rakjon fahasábokat a máglyára, melynek tüzén ezek a modern inkvizitorok nem-csak a saját pecsenyéjüket akarják megsütni, hanem a magyar alkotmányt is a lángok martalékává vetni. Nem tudjuk elképzelni, hogyan lehetne, eleve megfontolt szándékkal is, nagyobb kárt okozni a nemzetnek, mint azzal az álnoksággal, amely homályos, kétértelmű és zagyva célok érdekében komfliktust szít a nemzet alkotmányos joga és szabadsága és az újvilág refformgondolata között. Ez a konfliktus kétségbeesett meghasonlásba kergetné azokat a lelkeket, akik mind az alkotmányt, mind a reformot igenlik, de akik nem tudják elképzelni az egyiket a másik nélkül s akik mindenkép el akarják kerülni, hogy vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat válasszák. Ez a nemzet már többször jutott olyan helyzetbe, amikor egy új világrend dai naida ajándékait kénytelen volt visszautasítani. kínálta légyen azokat akár II. József felvilágosult abszolutizmusa, akár Martinovicsék páholy-jakobinizimusa, akár Jásziék és Kunfiék zsidó radikalizmusa. S amikor választania kellett a nemzet alkotmányos jogai, másrészt az úgynevezett népjogok között, a magyar társadalom zöme ügyi szólván minden habozás és tétovázás nélkül szavazott a konzervatívok és a Örökségem, a vér írta: Farkas István Hogy ma szegények vagyunk és saját két kezünk munkájából kell megélnünk, annak egyesegyedül az én nagyapám az oka. Előrebocsátván, hogy nem kártyán, sem itókán úszott el a családi vagyon, a gasztonyi, kastélyszámba menő udvarház s a muraközi vadvidék irdatlan erdeiben bemohosodott ősi birtok, mégis úgy esett, hogy nagyapa, a földkerekség legtitokzatosabb embere, nevünkhöz méltó hirtelenséggel változott egyik napról a másikra jómódú birtokosból földönfutóvá — egy lány miatt! Mi magyar urak teletömtük emlékezéseinket a múltban, bankót égető, tivornyázó ősökkel, de kihagytuk azokat, akiket ennél sokkal súlyosabb életproblémák tettek tönkre. A mi családunk múltjában például évszázadok óta döntő szerepet játszott a szerelem! Muraközi farkasok erőszakával ragaszkodni valakihez, aki soha nem lehet a miénk s ezért a nagy játékért odaadni mindent, ami ezen a sáros földtekén üdvöt jelent: ez az, amit mi, késői utódok a régiek rovására írunk! Az én nagyapám hires ember volt akkoriban. Nem mondom, szívesen kóstolgatta a pincevizet ő is, sőt volt úgy, ahogy föl-fölruccant a városba némely apróbb kártyacsatározásokra. Megteszi ezt a világon bármilyen nemzet fia, ha van rá pénze. Sőt akkor is, ha nincs és ez a dologban a szomorú végzet. Csakhogy az én déli nagyapám olyan kártyás hírében állt, akinek a közeléből rémülten menekült mindenki, ha egyszer beleadta magát a festett képek forgatásába. Mindig nyert, mint ahogy mindenben nyert, amihez hozzányúlt! Csak éppen a Barcsay Katónál vesztett sokat. Egész önmagát elvesztette, birtokával együtt, mert Barcsay Kató asztalánál bizonytalan érzésekkel kártyázott s mire rájött, hogy amannak jobb lapja jár, késő volt... Az ügy legapróbb részletét is ismerjük nagyapám öccsének feljegyzéséből; igy hát hadd lássuk, mi is történt Kató nemzetes ifiasszonyom körül, ami miatt nekünk, utódoknak szegénység a sorsunk ... Mikoriban nagyapám hazatért a huszároktól, hogy kardforgatás helyett immár Itáliában szerzett sebeit gyógyítgassa: összeismerkedett egyik szomszéd birtokossal, nemes Barcsay Ábrahám úrral, akinek a lányába egy szép nyári napon beleszeretett. Másnap ünneplőbe öltözött, felkereste az apát és karakánröviden kijelentette, hogy Kató pedig a felesége lesz, ha előbb, ha utóbb, de jobb, ha előbb, mert asszonyra immár nagy szükség volna a házban, ahol nagyapám távolléte alatt csudára elkanászkodtak a béresek, meg a háznép. Barcsay uram megvakarta a tarkóját, letette a tajtpipát s igy szólt: — Hát isten én szívesen odaadnám kigyelmednek a lányomat örökbe, ingyen! Csakhogy bajos dolog az! A baj ott kezdődik, hogy Katát immár eljegyezte egy német dragonyoskapitány s ott a vége, hogy a kapitány urnak már ki is fizettem a hozomány nagy részét bizonyos becsületügyek rendezésére. Keressen hát uramöcsém más portán aszszonyt magának, mert ide ezentúl csak kvaterkázni, vagy vadászni járhat! — Nem addig lesz az — felelte nagyapám. — A sűrűbe tévedt ezért szívesen megyünk a bozótba és tépjük el ruhánkat! A kigyelmed lánya az enyém lesz akkor is, ha ezer dragonyoskapitány szedi el a kigyelmed pénzét! A veszteséget majd bepótolják a gulyáim, a kapitányt pedig saját személyem így esett, hogy az én nagyapám be is váltotta fogadalma első részét és beveszett a másodikba. Lágypihegésű alkonyokon nem egy csók csattant Barcsay uram udvarának nagy gesztenyés tövén, vagy a kövér magyar mezők zöldjében. Kató ifiasszony szívesen követte volna nagyapámat a világ végére is, azonban egy szép napon megjelent a dragonyos és tízezer forintot kért Barcsay uramtól, mint a hozomány utolját. Kellett, mivel Bécsben sok az uzsorás s jól forog a kártya. És a magyar úr, aki nem akarta, hogy előzőleg kiadott pénze veszendőbe menjen valami bolond golyóbis miatt, ami pontot szokott tenni minden nép minden eladósodott katonatisztjének élete végére. Odaadta a tízezer forintot, másnap pedig kitessékelte házából nagyapámat. Ettől a naptól kezdve senki sem látta a déli legényt Barcsay uram házatáján. Bevette magát a végtelen erdők mélyébe s dühében a kóbor vadakat ölte bosszús szenvedéllyel. Néha-néha hallották csak messzireható kiáltását. Aztán saját házába zárkózott és nem engedett a közelébe senkit. Tört szívét így gyógyítgatta, de a seb gyógyíthatatlannak bizonyult! Már-már úgy volt, hogy nagyapámmal elvégzi földi hivatását családunk, amely pedig igen nagyon számított akkor az országban! Nagyapám csak arra várt, mit hoznak az idők s mivel az idők sohasem igazságtalanok, meg is hozták azt az órát, melyben a vad farkas kitölthette boszszúját a Barcsay-házon. Néhány év múlva híre ment, hogy Bécs városából nagy hirtelen hazatért Kató ifiasszony, mégpedig egyedül. Férjét, a dragonycs őrnagyot eltemették, mert mégis csak a homlokának szaladt valami oktalan fegyvergolyó. Roppant adósságok maradtak utána s ezek az összegek egytől-egyig Barcsay, uramat terhelték, lévén a neve ott azokon az irkafirkákon, amiket már akkoriban is fölötte szigorúan vettek!"A magyar úr tehát fizetett s nagyapám nemsokára arról értesült, hogy a szomszéd kastélyra, a szomszéd minden ingó és ingatlan vagyonára kitűzték az árverést. Aki azt hitte, hogy nagyapám a markába nevet, aztán tovább bujkál a vaidónban az tévedett. Mert az árverezés napján igenis megjelent a Barcsaykúrián, ahonnan egyszer oly röviden kitessékelték. Mire odaért, már tele volt az udvar zsidókkal és nemes urakkal, akik inkább nézegetni mint vásárolni jöttek. A német bírósági kiküldött megkezdte a szomorú aktust és mindenekelőtt a Barcsay-lovakat — egész ménesre valót — próbálgatta eladni. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér