Magyarság, 1936. augusztus (17. évfolyam, 175-198. szám)

1936-08-14 / 186. szám

SZUJYILÁSi Rövid levél Nógrád megyéből Tekintetes Szerkesztőség! Némiképpen szabadságon volnék s igy nem igen háborgatom a tekintetes Szerkesz­tőséget, ami — úgy hallom — a legszélsőbb NEP-nek is csak lelkes helyeslésével talál­kozik. Miután azonban ki nem állhatom, ha dicsérnek, kénytelen vagyok egy rövidke levéllel elhárítani magamtól azt a kellemet­len dicsőséget, hogy a NÉP tartósan legyen megelégedve csekélységemmel, mint negatív magyarral. Nem tagadom, tekintetes Szerkesztőség, ahogy itt vidéki magányomban teljes elra­gadtatással olvastam a miniszterelnök hosz­­szas hallgatás után megtett kijelentéseit. Hiába: a visszavonulás, a magábamélyedés, la meditáció csak javíthat az arra hajlamos lelken. Bizonyítja ezt maga az a tény, hogy la miniszterelnök most már nem a fölöttébb germán hangzású resortot emlegeti a tevé­kenységi naptár tempójának megjelöléséül, hanem azt a valóban tőrőlmetszetten ma­gyar, egészen népi (völkisch) közmondást, hogy: „lassan járj, tovább érsz!" Nem sze­retek utólagos próféta lenni, de én igazán már régen megjósoltam, hogy azt a bizonyos híres reportot nem kell éppen gyorsvonati sebességnek értelmezni. Akkoriban heves­­,vérű reformifjak csak éppenhogy Sztálinnak nem neveztek, olyan destruktívnak állítottak be engem és ismét a sajtóreformot emleget­ték.. Nagy az elégtételem, hogy most a mi­niszterelnök maga igazolja akkori felfogáso­mat, hogy tudniillik kezdetben lesz a refort -és a gyorsvonat, aztán átszállunk a sivatag­­kissé késedelmes, de nyugodtabb hajójára, a tevére, majd elővesszük a higgadtvérű csiga lassúságát, kombinálva az ugyancsak meg­fontolva haladó ráknak azzal a reformed tevékenységével, hogy lassan halad ugyan, ide legalább hátrafelé. A miniszterelnöki nyilatkozat ugyan kissé hadilábon látszik lenni a következetességgel. Mert a kenyér, a munka kérdésének sürgős­ségét azon a címen hangoztatja, hogy azok­­életbevágóan fontosak, viszont a közjogi problémák további halogatását is azzal okolja meg, hogy azok életbevágóak. Miselez azonban csak látszólagos ellentmondás, a gyakorlatban kiegyenlítődik azzal, hogy az­­életbevágóan fontos kenyérkérdések meg­oldását éppúgy nem látjuk, mint az életbe­vágó közjogi problémákat. No ugy­e?! Hasonlóan fellelkesített az is, hogy a mi­niszterelnök sietett pártpolitikáikig a NÉP javára kihasználni a szörnyű spanyolországi eseményeket. Én ugyan nem gondolnám, hogy neki különösebb okai volnának fel­hány­torgatni 1918 őszét, de azt végképp nem érteni: honnan gondolja, hogy a ma­gyar polgári társadalom ,„egymást marcan­golja“? Marcangolás ugyan gyakran törté­nik nálunk, de az feltűnő egyoldalúan. Tanúm rá itt a közelben a pásztói kerület, ahol — mint annyi más választókerületben — a polgári társadalom egyáltalán nem akarta egymást marcangolni, sőt a legtelje­sebb békességben szeretett volna a maga meggyőződése szerint szavazni, ellenben megszállás alá vette a NÉP és olyan marcan­­golást vitt végbe a polgárságon, hogy arról már a második petíció is elkészült. Ha te­hát a miniszterelnök — igen helyesen — a fantazmagóriák hajszolásától óv, akkor ta­lán fordulna ezzel a bölcs óhajtásával Marton Béla, Béldi Béla és egyéb fantazma­­gória-kergetőkhöz és ha nem szereti a pol­gári társadalomban a marcangolást, akkor talán lenne kegyes bizalmas utasításokat adni Marton Béláék népmarcangoló válasz­tási technikája ellen. Higgye el a miniszter­­elnök: a választások és általában a közélet tisztasága, párosítva gyors és komoly ke­nyérpolitikával igen hatásos szer volna bi­zonyos politikai spanyolnátha megelőzésére. Nem is szólva a restaurációról, amely tekin­tély­ és egyéb vonatkozásokban fölöttébb szükséges volna már ahhoz, hogy a lelkek forradalmasításának lehetőségei a mini­mumra csökkenjenek. Végül pedig lelkes tapssal üdvözlöm a miniszterelnöknek azt a kijelentését, hogy „ha a párttagsági díj hivatalból való levo­nása megtörténnék, úgy az helytelen.“ Cse­kélységem a Magyarság­ban már több izben rámutatott erre a helytelenségre a vasutasok­kal és a postásokkal kapcsolatban, akiket anyagilag is kellemetlenül érint, emberi méltóságukban és véleményszabadságukban is arculcsap a pártdíj hivatalos, de jogtalan, de eltűrni muszájok­ levonása. Sajnos, a mi­niszterelnök nem nyilatkozott arra nézve, hogy már most mi lesz azokkal, akik évek óta gyakorolják ezt a helytelenséget a sze­gény vasutasok és postások rovására, to­vábbá: mi lesz azokkal az összegekkel, ame­lyeket eddig is „helytelenül“, sőt jogtalanul elvontak a vasutasok és postások becsületes munkával megszolgált, nekik törvény sze­rint is okvetlenül kijáró fizetéséből vagy béréből? Ez igazán nem közjogi probléma, hanem a kenyér és a munka komprekszusába vág, nem szólva az erkölcsi részéről. Attól félek, hogy ezeknek a jogtalanul elvont összegeknek a visszatérítését emlegetni fan­tazmagóriahajszolás volna részemről, mert feltételezné azt a fantazmagóriát, hogy a XEP belátja csak egyetlen intézkedésének is a helytelenségét és levonja a konzekven­ciákat. Levonni szeret a NÉP, de nem any­agira konzekvenciákat, mint inkább párt­díjakat. Mert ez neki hasznosabb, amaz pe­dig csak az országnak volna hasznos. Külö­nösen ha arról a közhasznú konzekvenciáról van szó, hogy fogja magát és­­ távozzék. Ha a tekintetes Szerkesztőség megengedi, legközelebb ismét fölkeresem efféle rövid levéllel. Bizonyos késedelmeimért mentsen ki az a tény, hogy itt, ahol most tanyázom, a postai összeköttetés tempója azonos a Sosort-programéval, szóval meglehetős lassú. Igaz tisztelettel Nógrád megye, 1936 augusztus 13. Nomád edényből megehetik, amit főztek benne. Az óvatos kormánylap egyébként rögtön ki is oktat bennünket, hogy zománcedény helyett a cseréplábas is jó. „Azonkívül pedig olcsóbb is“ — mondják ők. Csakhogy nem eddig van az, mert lehet, hogy nekik olcsóbb, de az előfizetőnek a zománcedény sem volt túl drága. Igaz, hogy ráadásul lapot is küldtek­­, de azt nem muszáj elolvasni. Illő megfegyelmezettséggel figyelmeztetjük az edénysajtó bőkezű pénzforrását, hogy ha megdrágul a zománcedény, tessék mélyeb­ben a zsebbe nyúlni, végre is, úgysem a sa­ját zsebükbe nyúlnak. De nekünk igazán semmi közünk ahhoz, hogy drágult-e az edény. Arra pedig ne számítsanak, hogy tőlük bárki is zománcedény helyett cserepet fogadjon el. Nem, csak azért sem. Mi dacos magyarok vagyunk és a kuncsaftok követe­lik a zománcosat. Nekünk égetett sárból nem kell az edény. Elég ebből az a sok tégla, amit dacosan hordunk. Szerkesztő urnak vagyok tisztelő híve K. G. Baj van az ibrikek közü! Igen tisztelt Szerkesztő Úr! ön is bizonyára olyan figyelemmel olvassa a kormánylapokat, amilyent azok meg­érdemelnek, így el tudom képzelni, hogy elkerülte szíves figyelmét az egyikben a „Jó tudni“ rovat. Magam is csak véletlenül pillantottam m­­eg, mert hogy egy fegyelmezett magyar­nak mit jó tudni, azt a NÉP propaganda­­füzetből sem olvastam el. (Pedig legutóbb már a gyümölcsboltos is ebbe csomagolta a körtét.) A legutóbbi tudnivaló egyébként főleg magát a kormánysajtót érdekli legjobban, amely alig titkolt aggodalommal jelenti be, hogy a zományedények rövidesen meg fog­nak drágulni. Úgy kell nekik, hisz ők hajtották fel az árakat. Az előfizetők között bőkezűen oszto­gatott, minden napszakban használatos, edényféléket ők vásárolták és osztogatták nagyban. Bőkezűen adták az előfizetési pénzért az edényt, mégis valami értéket akarván nyújtani. Most azután a dömping­ A dalmát Adria szigetvilágában cirkál Vili. Edvárd király jachtja Belgrádból jelentik: Vili. Edvárd angol király továbbfolytatja hajóútját a dalmát partvidéken. A királyi jacht szerdán hor­gonyt vetett Novigrád öblében a Zrmanje­­folyó torkolatánál, majd a délután folyamán felszedte horgonyát és folytatta cirkálóútját a dalmát szigetvilágban. A cirkálás után a jacht ismét visszatért Novigrádba, ahol a király partra szállott. A lakosság ujjongó lelkesedéssel üdvözölte az angol uralkodót, aki gyalogosan végigjárta a kis város utcács­káit és élénken érdeklődött a halászok élete iránt. A király innen visszatért a Nahlin fedélzetére, majd motorcsónakon kirándulást tett a Zrmanja-folyón felfelé. Maslenica faluban megállott a király, majd rövid tar­tózkodás után visszafordult Novigrádba. A halászok mindenütt nagy örömmel és lelke­sedéssel fogadták az angol uralkodót, aki igen sok fényképfelvételt készített. Belgrádból érkező jelentés szerint a zágrábi repülőtéren leszállt Edvárt király magán­repülőgépe, amelyet egy angol hadnagy ve­zet. A repülőgép Zágrábban friss üzemanyagot vett fel, majd folytatta útját a dalmát tenger­part felé. Az angol királyt mindenütt lázas izgalom­mal várják a dalmát partvidék lakói. Külö­nösen Spalatóban készülnek a király fogadá­sára, mert azt hiszik, hogy az uralkodó és kísérete vasárnap megszemléli a híres spalatói lovagjátékokat, amelyeket a törökök kiveré­sének emlékére korhű jelmezekben tartanak meg minden évben S­palato felszabadításának évfordulóján. Valószínűnek tartják, hogy a király Zlavin szigetére is ellátogat és részt­­vesz a híres korall-halászatokon. A görögországi lapok szerint VIII. Edvárd király meglátogatja a Korfu és Zante szige­tét is. Legújabb jelentések szerint Cirkvcnica felé közeledik a király jachtja. Bonyodalmak a bélyeghamisítók leleplezői­­nek kiutalt nagyösszegű kincstári jutalom körül Több mint két esztendővel ezelőtt nagy­szabású és mess­zeágazó bélyeghamisítást lep­leztek le. A bűnszövetkezet tagjait a rendőr­ség letartóztatta és a nyomozás kiderítette, hogy ü­zelmeiket legalább nyolc esztendőn keresztül folytatták. Használt törvénykezési és okmány bélyegeket valamilyen ügyes eljá­rással újra használhatókká tették, a bélyeg­zőt, írást lemosták róluk, a gyűrődéseket kivasalták, hátlapjukat pedig újra enyvez­ték és az így preparált bélyegeket azután megint forgalomba hozták. Évente átlag hárommillió pengő kárt okoztak így a kincs­tárnak. A pénzügyminisztérium illetékes osztályán éveken keresztül tapasztalták, hogy a törvény­kezési és az okmánybélyegből származó bevétel erősen megcsappant, míg ugyan­akkor a bírósági és egyéb ügyek, amelyeknél ezekkel a bélyegekkel kell leróni az illetéket, egyáltalán nem mutattak hasonló csökkenést, de sehogy sem tudtak nyomára jutni, mi lehet a bevétel feltűnő nagy apadásának oka. Végül 1934 elején a hatóságokat két tiszt­viselő, akik véletlenül szereztek tudomást a bélyeghamisításokról, nyomravezette. Útmu­tatásuk alapján a rendőrség a bűnszövetkezet tíz tagját tartóztatta le, köztük a főbűnösöket a Bardott Gaszton nevű francia származású embert, Helvig Károly volt katonatisztet, Rónai József nyug. Máv titkárt és Wallenstein Oszkár nyomdászt, akinek a neve évekkel előbb a Rombach­ utcai gyilkossággal kap­csolatban szerepelt. A bélyeghamisítókat a törvényszék, majd a tábla rövidebb-hosszabb börtönbüntetéssel sújtotta és rövidesen a Kúria is meghozza ebben a nagyszabású bűnügyben ítéletét. De még mielőtt a jogerős bírói ítélet a bélyeghamisítók felett elhangzana, úgy látszik a polgári törvényszék is foglalkozni fog ezzel az üggyel. Azok, akik annak idején nyomravezették a rendőrséget, ugyanis a kincstártól ígéretet kaptak arra, hogy azzal az óriási kárösszeggel, melyet a hamisítók okoztak, arányban álló nagyösszegű pénz­jutalomban részesülnek, mivel útmutatásaik alapján a kincstár további károsodásának sikerült elejét venni. A jutalmat azonban még most két és fél esztendő múltán sem kapták meg. Tudomásukra jutott, hogy állítólag a bélyeghamisítók leleplezői részére nagyobb összegű jutalmat már régebben ki­utaltak ugyan, de ebből semmit sem kap­tak. Mindössze a nyomozás során térítették meg felmerült készkiadásaikat. A nyomravezetők, most tehát pert szán­dékoznak indítani és a per során akarják tisztázni, tényleg kiutalja-e a kincstár a jutal­mat, amelynek az összege állítólag többszáz­ezer pengő volt. De tisztázni szeretnék e per során azt is, hogyha a kiutalás valóban meg­történt, kik azok, a szerintük illetéktelenek, akik a jutalmat felvették, hogy azután velük szemben érvényesíthessék igényeiket.

Next