Magyarság, 1943. március (24. évfolyam, 49-72. szám)

1943-03-28 / 70. szám

XXIV. ÉVFOLYAM 7­0. (6 41 7.) SZA­M BUDAPEST, 194­3. MÁRCIUS 2­8. VASÁRNAP Ru&dn'i&AJOONQfcMAGMs/SilmkmkSitt a fm .. . maesemacidt^ afCuvaan&BAic fjg^ \ fnvJ? .KATTKAY 0. KALMAN Dt» FOSZERKESZTÖ iS FELELŐS KIADOi jEL BET \ R FELELŐS SZERKESZTŐ* VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DX. Np7 ' MATTYASOVSZKY KODNtU A tunéziai arcvonal középső és déli szakaszán az angolszászok újabb támadásait is visszaverték Új feladatok elvégzésére átcsoportosítják a keleti arcvonal déli és középső szakaszán operáló német hadosztályokat A Szovjet 150 páncélost és 22 repülőgépet vesztett a magyar hadsereg téli arcvonalán Történelmi tanulságok írta: Roxkay Jenő A világtörténelem az emberiség ta­nítómestere. Ezt mondják a bölcsek. De ugyanakkor azt is mondják, hogy a történelem sohasem ismétlődik meg. A két bölcs mondást egymás mellé állítva egy bizonyos ellentmondás mu­tatkozik, mert mit használ a történe­lem tanítása, ha nem lehet megismét­lődő példákat találni, amelyeket a várt, vagy remélt eseményekre alkal­mazni lehetne? Az ellentmondás azonban csak lát­szólagos és azonnal eltűnik, ha kissé a dolgok mélyére tekintünk. Tökéletes analógiák a történelemben éppúgy nin­csenek, mint ahogy — mondjuk — két külsőleg megtévesztésig egymásra hasonlító embernek — még ha életkö­rülményeik és jellemük is hasonló vol­na, — nem kell az életben ugyanarra a sorsra jutnia. Nem is jutnak, mert bármily nagy legyen is a hasonlatos­ság, mindig akadnak oly rejtett kü­lönbségek, melyek a két ikerlény sor­sának teljesen különböző fordulatot adnak. Visszatérve a világtörténelem pél­dájára, a probléma tehát nem úgy fest, hogy pl. volt ekkor és ekkor egy ilyen, vagy olyan esemény, amely ha­sonló adottságokból indult ki mint a ma döntésre álló kérdés, tehát­­ az eredménynek most is hasonlónak kell lennie, mint egykor volt, hanem: mi volt a különbség a múlt példája és a jelen eset közt, mennyivel különböző végeredményt várhatunk tehát? Ezek után elnézést kérek az elemi bölcseletbe való e kis visszatérés miatt. Ez azért volt szükséges, mert vannak ám olyan felületes, utolsó padbeli diákjai a világtörténelem nagy iskolá­jának, akik a VIII. gimnáziumbeli philosofia propedeutika tételeit már elfelejtették, amint azt mindjárt lát­ni -fogjuk. Egyes történelmi példák felületes kiragadása, vagy azoknak elfogult és egyéni magyarázata könnyű és ké­nyelmes. Az ilyen eljárás a propagan­dában, vagy hangulatkeltésben hatá­sos is lehet. Ámde a történelmi példák gyakorlati alkalmazása nem ilyen egy­szerű feladat és a Világtörténelem — a nagy tanítómester — bölcs tanulsá­gait ilyen olcsón nem adja. Jaj an­nak a nemzetnek, amely sorsdöntő időkben a történelemi példákra való hamis, propagandisztikus célzatú, vagy fölületes hivatkozásokból meríti cselekvésének irányvonalait és figyel­men kívü­l hagyja, vagy fel nem is­meri azokat a lényegi különbségeket, amelyek a múlt példáját a jelen való­ságaitól elválasztják. Amikor a jelenleg dúló második vi­lágháború kitört, nem egyszer hall­hatta az ember, legkomolyabbnak hitt helyekről is, azt az állítást, hogy a vi­lágtengerek uralma döntötte el az első világháborút, hiába győzték magukat halálra a központi hatalmak szárazföl­di seregei. Anglia és Amerika uralták az Óceánt — tehát győztek. Ennél­fogva a tengeri fölény újra angolszász oldalon lévén, az eredmény az új vi­lágháborúban is csak ugyanaz lehet. A háború kitörésekor meglévő csata­hajók száma ,és a kereskedelmi flották tonnatartalma után ítélve, a példake­resőknek látszólag igazuk is volt, csak­hogy éppen elfeledték számításaikba belevenni azt, hogy időközben mit fejlődött a repülő fegyvernem és mily tanulságokat vontak le, elsősorban né­met fegyvertárssaink, az első világhá­ború búvárhajóharcának akkori hibái­ból. A múlt tetszetős példájából ily mó­don kimaradt a jelenlegi valóság té­nyezője és a történelmi példálódzás felületesnek és hamisnak bizonyult. Angolszász oldalon ma már a legille­tékesebb tényezők maguk is bevallják, hogy ők bizony egyszerűen reábízták magukat a 25 év előtti sikeres véde­kező rendszerükre, a hajókíséretre, az aknazárra és a vízibombákra, aminek eredménye azután nemcsak a folyton és ijesztően emelkedő hajótérveszteség, hanem a már évek óta fokozódó heves­ségű Atlanti-csata lett, amelyben az angolszászok fölényes tengeri uralom helyett már-már kétségbeesett védeke­zésbe szorulnak. 1939-től 1941-ig a nemzetek egész so­rozata bízta reá sorsát az angolszász tengeri fölény látszatigazságára — a hamisan és felületesen alkalmazott történelmi példára. Hogy sorsuk mi lett, azt tudjuk. Vájjon akadhatnak-e még többen is ily balgák? Eljött azután az 1941 évi rettenetes tél és a szibériai jeges viharaival fel­idézte az 1812-es napóleoni háború tör­téneti emlékét. Nosza megjelentek új­ra a történelmi példakeresők és immár nem is suttogva, vagy csak négy­szemközt, hanem magában a sajtóban is fejtegették az 1812-es és 1941-es orosz téli hadjáratok közti analógiát. A nyáron Napóleon győzött Borodi­­nónál, Szmolenszknél s a Moszkva fo­lyó mentén, majd kimerülten megál­­lott Moszkvában. Hirtelen beköszön­tött az orosz tél, Napóleon seregei éheztek, fagytak. A télhez szokott orosz támadott, felbomlott a francia és szövetséges sereg, bekövetkezett a katasztrófa. 1941-ben a német és szövetséges ha­dak győztek Minszknél, Bialosztoknál, Kiev alatt és Moszkva előtt, majd tá­madásuk ellanyhult, meg is lőtt. Újra jött a tél, újra támadott az orosz. Te­hát. .. De talán inkább ne is fűzzük to­vább az analógiát, hanem elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a „teh­át“ elmaradt. Fölösleges volt a félénkek sopán­kodása, hiábavaló maradt az örök el­lenség kárörvendő vigyorgása és bo­torságnak bizonyult M­et­­­er n­ic­h kance­lár 1812 évi hinta politikájának rejtett ajánlgatása. Megint nem vált be a látszólag tör­ténelmi alapozottságú példa, mert fe­lületes, propagandisztikus célzatú és megválasztású volt és teljesen kihagy­ta a számításból úgy a korszerű tech­nikát, mint az új Európa katonáinak valódi eszményektől, nemcsak a napó­leoni gloire-tól fűtött ellentálló erejét. Újra elmúlott egy év. Az angolszász­­bolseviki szövetség bizonyos katonai sikereket könyvelhetett el Afrikában, majd az orosz síkságokon. Megint felbukkantak ők, a példake­­resők és kutatták a történelem lapjait megfelelően tanulságos előírátok után. A tengeri fölényről beszélni már aligha lehetett, a napóleoni példa múlt évi kudarca pedig nem nagyon csábít­hatott megismétlésre. De azért derék példakeresőink nem estek kétségbe. Merészen visszafelé lapoztak a hadi­­történelemben és felfedezték Julius Caesart, az ókor legnagyobb hadvezé­rét Gallia, Britannia, Hispánia és Egyiptom meghódítóját. Caesar,­­a nagy római, az akkori eszközökkel tényleg totális háborúkat vívott. Nem vetette meg sem a hadi­­cselt, sem az árulást. Ellenségei kifá­­rasztására, gyengítésére mindenek­előtt segédnépeit küldötte, ha kellett, nyugodt lélekkel fel is áldozta őket. Seregeinek m­agvát, a római légiókat pedig — lehetőleg csak a végső dön­tésre — akkor vetette be, amikor el­lenségei már komolyan ellentállani alig tudtak. Szemrebbenés nélkül pör­­költetett fel egész virágzó országré­szeket, hogy ellenfelei erkölcsi erejét megtörje, vagy őket hozzáférhetetlen erődállásaikból kicsalja. És Caesar valóban győzött, mindig csak győzött. Nemde közelfekvőnek látszik a Caesar-féle hadviselési módszer hason­latossága a Churchill-évvel, vagy az angolokéval általában? Különösen ami a segédnépek feláldozását, a hitszegést és a védtelen országrészek elpusztítá­sát illeti. Lengyelek, norvégek, franciák, görögök stb., emellett ép úgy tanús­kodhatnak, mint a francia tengerparti, a rajnamenti vagy olasz városok pol­gári lakossága. Mivel pedig az analógia eddig ily szépen egyezik, mi sem egyszerűbb a végkövetkeztetésnél: Caesar győzött — tehát Churchill is győzni fog! Ugyebár, egyszerű?... Azt persze már kifelejtették a de­rék példakeresők, hogy először is Caesar az Caesar volt és voltak neki a Churchillék által utánzott képességei­, kiind még némi más hadvezéri és ál­lamférfi­úi tulajdonságai is, amelyeket, eddig sem Churchill sem generálisai neve mutattak volt. Ezenkívül nem kellett neki fájdalmasan visszatekin­tenie egy-egy gallipoli-i, düinkircheni vagy krétai emlékre sem. Másodszor pedig elhanyagolták azt, hogy az ak­kori római szervezettség és hadművé­szet éppen annyira toronymagasság­ban állott a bátor, de barbár ellensé­gek felett, mint — például — az angol, repülőkkel és páncélosokkal harcoló gyarmati hadak állanak a muskétás, handzsáros barna- vagy feketebőrű ázsiai, vagy afrikai felkelők felett. Hymodon a Caesar-példa sem bizo­nyulhat megfelelőnek. Sőt meg kell állapítani, hogy míg a többi említett példa még aránylag józan és értelmes,­­a Caesar—Ch­urchill-féle határozottan nem az. Annyira nem az, hogy még abba a gyanúba is keveredhetem, miszerint én találtam ki azt a kedves olvasó­­közönség mula hatására. Nos, ezt a gyanút egyelőre viselnem kell. Láthattuk, hogy mire vezethet és mire vezet a felületes vagy célzatos történelmi példakeresés. Ez a módszer szellemi tom­ának ta­lán jó, megfelelő tekintéllyel előhozva és ügyesen adagolva esetleg propagan­disztikus hatása is lehet, de valójában csak tévedésekre, fogalomzavarra, a katonai vonalon pedig a harci erkölcs lerontására vezet. Ma nem kételyekre, hanem egysé­ges és áldozatos harci szellemre van szükség. Ha ez pedig, amitől a jó Is­ten óvjon, leromlott volna valahol, akkor vissza kell állítani, újra meg kell­ erősíteni, ha kell, minden rendel­kezésre álló eszközzel. E célból pedig —, ha már valaki mindenáron történelmi példákkal ki­van dolgozni — akadnak másfajta, még­hozzá magyar vonatkozású és fő­leg kevésbbé felületes és tisztább hadi­­történelmi példák is. Ára 30 fillér

Next