Magyarság, 1943. március (24. évfolyam, 49-72. szám)
1943-03-28 / 70. szám
XXIV. ÉVFOLYAM 70. (6 41 7.) SZAM BUDAPEST, 1943. MÁRCIUS 28. VASÁRNAP Ru&dn'i&AJOONQfcMAGMs/SilmkmkSitt a fm .. . maesemacidt^ afCuvaan&BAic fjg^ \ fnvJ? .KATTKAY 0. KALMAN Dt» FOSZERKESZTÖ iS FELELŐS KIADOi jEL BET \ R FELELŐS SZERKESZTŐ* VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DX. Np7 ' MATTYASOVSZKY KODNtU A tunéziai arcvonal középső és déli szakaszán az angolszászok újabb támadásait is visszaverték Új feladatok elvégzésére átcsoportosítják a keleti arcvonal déli és középső szakaszán operáló német hadosztályokat A Szovjet 150 páncélost és 22 repülőgépet vesztett a magyar hadsereg téli arcvonalán Történelmi tanulságok írta: Roxkay Jenő A világtörténelem az emberiség tanítómestere. Ezt mondják a bölcsek. De ugyanakkor azt is mondják, hogy a történelem sohasem ismétlődik meg. A két bölcs mondást egymás mellé állítva egy bizonyos ellentmondás mutatkozik, mert mit használ a történelem tanítása, ha nem lehet megismétlődő példákat találni, amelyeket a várt, vagy remélt eseményekre alkalmazni lehetne? Az ellentmondás azonban csak látszólagos és azonnal eltűnik, ha kissé a dolgok mélyére tekintünk. Tökéletes analógiák a történelemben éppúgy nincsenek, mint ahogy — mondjuk — két külsőleg megtévesztésig egymásra hasonlító embernek — még ha életkörülményeik és jellemük is hasonló volna, — nem kell az életben ugyanarra a sorsra jutnia. Nem is jutnak, mert bármily nagy legyen is a hasonlatosság, mindig akadnak oly rejtett különbségek, melyek a két ikerlény sorsának teljesen különböző fordulatot adnak. Visszatérve a világtörténelem példájára, a probléma tehát nem úgy fest, hogy pl. volt ekkor és ekkor egy ilyen, vagy olyan esemény, amely hasonló adottságokból indult ki mint a ma döntésre álló kérdés, tehát az eredménynek most is hasonlónak kell lennie, mint egykor volt, hanem: mi volt a különbség a múlt példája és a jelen eset közt, mennyivel különböző végeredményt várhatunk tehát? Ezek után elnézést kérek az elemi bölcseletbe való e kis visszatérés miatt. Ez azért volt szükséges, mert vannak ám olyan felületes, utolsó padbeli diákjai a világtörténelem nagy iskolájának, akik a VIII. gimnáziumbeli philosofia propedeutika tételeit már elfelejtették, amint azt mindjárt látni -fogjuk. Egyes történelmi példák felületes kiragadása, vagy azoknak elfogult és egyéni magyarázata könnyű és kényelmes. Az ilyen eljárás a propagandában, vagy hangulatkeltésben hatásos is lehet. Ámde a történelmi példák gyakorlati alkalmazása nem ilyen egyszerű feladat és a Világtörténelem — a nagy tanítómester — bölcs tanulságait ilyen olcsón nem adja. Jaj annak a nemzetnek, amely sorsdöntő időkben a történelemi példákra való hamis, propagandisztikus célzatú, vagy fölületes hivatkozásokból meríti cselekvésének irányvonalait és figyelmen kívül hagyja, vagy fel nem ismeri azokat a lényegi különbségeket, amelyek a múlt példáját a jelen valóságaitól elválasztják. Amikor a jelenleg dúló második világháború kitört, nem egyszer hallhatta az ember, legkomolyabbnak hitt helyekről is, azt az állítást, hogy a világtengerek uralma döntötte el az első világháborút, hiába győzték magukat halálra a központi hatalmak szárazföldi seregei. Anglia és Amerika uralták az Óceánt — tehát győztek. Ennélfogva a tengeri fölény újra angolszász oldalon lévén, az eredmény az új világháborúban is csak ugyanaz lehet. A háború kitörésekor meglévő csatahajók száma ,és a kereskedelmi flották tonnatartalma után ítélve, a példakeresőknek látszólag igazuk is volt, csakhogy éppen elfeledték számításaikba belevenni azt, hogy időközben mit fejlődött a repülő fegyvernem és mily tanulságokat vontak le, elsősorban német fegyvertárssaink, az első világháború búvárhajóharcának akkori hibáiból. A múlt tetszetős példájából ily módon kimaradt a jelenlegi valóság tényezője és a történelmi példálódzás felületesnek és hamisnak bizonyult. Angolszász oldalon ma már a legilletékesebb tényezők maguk is bevallják, hogy ők bizony egyszerűen reábízták magukat a 25 év előtti sikeres védekező rendszerükre, a hajókíséretre, az aknazárra és a vízibombákra, aminek eredménye azután nemcsak a folyton és ijesztően emelkedő hajótérveszteség, hanem a már évek óta fokozódó hevességű Atlanti-csata lett, amelyben az angolszászok fölényes tengeri uralom helyett már-már kétségbeesett védekezésbe szorulnak. 1939-től 1941-ig a nemzetek egész sorozata bízta reá sorsát az angolszász tengeri fölény látszatigazságára — a hamisan és felületesen alkalmazott történelmi példára. Hogy sorsuk mi lett, azt tudjuk. Vájjon akadhatnak-e még többen is ily balgák? Eljött azután az 1941 évi rettenetes tél és a szibériai jeges viharaival felidézte az 1812-es napóleoni háború történeti emlékét. Nosza megjelentek újra a történelmi példakeresők és immár nem is suttogva, vagy csak négyszemközt, hanem magában a sajtóban is fejtegették az 1812-es és 1941-es orosz téli hadjáratok közti analógiát. A nyáron Napóleon győzött Borodinónál, Szmolenszknél s a Moszkva folyó mentén, majd kimerülten megállott Moszkvában. Hirtelen beköszöntött az orosz tél, Napóleon seregei éheztek, fagytak. A télhez szokott orosz támadott, felbomlott a francia és szövetséges sereg, bekövetkezett a katasztrófa. 1941-ben a német és szövetséges hadak győztek Minszknél, Bialosztoknál, Kiev alatt és Moszkva előtt, majd támadásuk ellanyhult, meg is lőtt. Újra jött a tél, újra támadott az orosz. Tehát. .. De talán inkább ne is fűzzük tovább az analógiát, hanem elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a „tehát“ elmaradt. Fölösleges volt a félénkek sopánkodása, hiábavaló maradt az örök ellenség kárörvendő vigyorgása és botorságnak bizonyult Meter nich kancelár 1812 évi hinta politikájának rejtett ajánlgatása. Megint nem vált be a látszólag történelmi alapozottságú példa, mert felületes, propagandisztikus célzatú és megválasztású volt és teljesen kihagyta a számításból úgy a korszerű technikát, mint az új Európa katonáinak valódi eszményektől, nemcsak a napóleoni gloire-tól fűtött ellentálló erejét. Újra elmúlott egy év. Az angolszászbolseviki szövetség bizonyos katonai sikereket könyvelhetett el Afrikában, majd az orosz síkságokon. Megint felbukkantak ők, a példakeresők és kutatták a történelem lapjait megfelelően tanulságos előírátok után. A tengeri fölényről beszélni már aligha lehetett, a napóleoni példa múlt évi kudarca pedig nem nagyon csábíthatott megismétlésre. De azért derék példakeresőink nem estek kétségbe. Merészen visszafelé lapoztak a haditörténelemben és felfedezték Julius Caesart, az ókor legnagyobb hadvezérét Gallia, Britannia, Hispánia és Egyiptom meghódítóját. Caesar,a nagy római, az akkori eszközökkel tényleg totális háborúkat vívott. Nem vetette meg sem a hadicselt, sem az árulást. Ellenségei kifárasztására, gyengítésére mindenekelőtt segédnépeit küldötte, ha kellett, nyugodt lélekkel fel is áldozta őket. Seregeinek magvát, a római légiókat pedig — lehetőleg csak a végső döntésre — akkor vetette be, amikor ellenségei már komolyan ellentállani alig tudtak. Szemrebbenés nélkül pörköltetett fel egész virágzó országrészeket, hogy ellenfelei erkölcsi erejét megtörje, vagy őket hozzáférhetetlen erődállásaikból kicsalja. És Caesar valóban győzött, mindig csak győzött. Nemde közelfekvőnek látszik a Caesar-féle hadviselési módszer hasonlatossága a Churchill-évvel, vagy az angolokéval általában? Különösen ami a segédnépek feláldozását, a hitszegést és a védtelen országrészek elpusztítását illeti. Lengyelek, norvégek, franciák, görögök stb., emellett ép úgy tanúskodhatnak, mint a francia tengerparti, a rajnamenti vagy olasz városok polgári lakossága. Mivel pedig az analógia eddig ily szépen egyezik, mi sem egyszerűbb a végkövetkeztetésnél: Caesar győzött — tehát Churchill is győzni fog! Ugyebár, egyszerű?... Azt persze már kifelejtették a derék példakeresők, hogy először is Caesar az Caesar volt és voltak neki a Churchillék által utánzott képességei, kiind még némi más hadvezéri és államférfiúi tulajdonságai is, amelyeket, eddig sem Churchill sem generálisai neve mutattak volt. Ezenkívül nem kellett neki fájdalmasan visszatekintenie egy-egy gallipoli-i, düinkircheni vagy krétai emlékre sem. Másodszor pedig elhanyagolták azt, hogy az akkori római szervezettség és hadművészet éppen annyira toronymagasságban állott a bátor, de barbár ellenségek felett, mint — például — az angol, repülőkkel és páncélosokkal harcoló gyarmati hadak állanak a muskétás, handzsáros barna- vagy feketebőrű ázsiai, vagy afrikai felkelők felett. Hymodon a Caesar-példa sem bizonyulhat megfelelőnek. Sőt meg kell állapítani, hogy míg a többi említett példa még aránylag józan és értelmes,a Caesar—Churchill-féle határozottan nem az. Annyira nem az, hogy még abba a gyanúba is keveredhetem, miszerint én találtam ki azt a kedves olvasóközönség mula hatására. Nos, ezt a gyanút egyelőre viselnem kell. Láthattuk, hogy mire vezethet és mire vezet a felületes vagy célzatos történelmi példakeresés. Ez a módszer szellemi tomának talán jó, megfelelő tekintéllyel előhozva és ügyesen adagolva esetleg propagandisztikus hatása is lehet, de valójában csak tévedésekre, fogalomzavarra, a katonai vonalon pedig a harci erkölcs lerontására vezet. Ma nem kételyekre, hanem egységes és áldozatos harci szellemre van szükség. Ha ez pedig, amitől a jó Isten óvjon, leromlott volna valahol, akkor vissza kell állítani, újra meg kell erősíteni, ha kell, minden rendelkezésre álló eszközzel. E célból pedig —, ha már valaki mindenáron történelmi példákkal kivan dolgozni — akadnak másfajta, méghozzá magyar vonatkozású és főleg kevésbbé felületes és tisztább haditörténelmi példák is. Ára 30 fillér