Magyarság, 1944. január (25. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-12 / 8. szám
ÉVFOLYAM 8. (6621.) »lém BUDAPEST, 1944. JANUÁR 12. SZERDA KIADÓTAJDONOS MAGYARSÁG LAPKIADÓ 8t | ___ fflElŐS SZERKFSZfff FŐSZERKESZTŐ ÉS FELELŐS KIADÓ A T T K A Y fi. K Á | M Á H DS. VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DR. ' iMTI^j J tJasiMWMaMBBBMaBM iimiiiiiniiiiiiiiirrTiiírmMMiMMMMiMiMmiiiiiiii mini nini mi A MAGYAR NÉPPEL A MAGYAR NÉPÉRT: AZ ÚJ EURÓPA ÚTJA MAGYAR NEMZETISZOCIALISTA MOZGALOM NAPILAPJA Ciánon végrehajtották az ítéletet NST, 1944. január 11. Végrehajtották a veronai rendkívüli törvényszék ítéletét a fasista nagytanács tagjainak bűnperében. Az öt halálraítélt vádlottat: Ciano grófot, de Bonot, Gotthárdit, Margit és Pareschit néhány perccel kilenc óra előtt kivégezték. A halálos ítéletet agyonlövetéssel hajtották végre. * Az Egyesült Államok újabb támaszpontokat követel Angliától érdekes kombinációk •• • Lapunk keddi számában berlini szerkesztőségünk érdekes értesülését közöltük — mégpedig rendszerint jóltájékozott lisszaboni körökből — Churchill hetek óta tartó titokzatos felvonulásáról és azokról a magyarázatokról, amelyeket lisszaboni körökben ehhez a jelentéshez fűznek. Tudnunk kell, hogy a kényelmes semlegességet élvező portugál főváros, Lisszabon ma valóban a világpolitika „tőzsdéje”, ott kapható minden hadviselő állam sajtóterméke, s maga a portugál fővárosban csak úgy hemzsegnek a politikai ügynökök és a hírszerzéssel megbízottak: tapasztalatunk valóban az, hogy Lisszabonban általában idejében és jól értesülnek a nemzetközi politika váratlanul bekövetkező eseményeiről és fordulatairól. Mint ezt berlini szerkesztőségünk közölte, Churchill félrevonulásának ma csak két magyarázatát tudják adni Liszszabonban: az egyik az, hogy Churchill valóban komoly beteg, s ha így áll a dolog, akkor az invázió küszöbén hónapokig nem maradhat miniszterelnök nélkül Anglia, s így a kormány vezetésében változás várható, — de bárki követi Churchillt a miniszterelnöki székben, — ez előreláthatólag nem marad, politikai következmények nélkül. Elvégre a makacs és szívós Churchill a szó szoros értelmében megtestesítője a hagyományos németellenes konzervatív angol politikai felfogásnak; — illetve ez több is, mint felfogás, — ez az európai egyeduralmát féltő Anglia több mint fél évszázados harca az ellen a domináns középeurópai német nagyhatalom ellen, amelyik mint legelsősorban és legközvetlenebbül érdekelt és legnagyobb középeurópai hatalom — a vezetés jogát a maga számára követeli. A második lisszaboni magyarázat Churchill passzivitásáról már sokkal érdekesebb: eszerint a magyarázat szerint Churchill voltaképpen nem súlyos beteg, — illetve, ha beteg, úgy ez nem fizikai, testi megbetegedés. Lisszabonban széltébenhosszában azt beszélik, hogy Churchill az invázió küszöbén lélekben összeroppant, — valósággal meghasonlott önmagával és a politikájával! S most, amikor a legsúlyosabb és talán a legveszélyesebb angol kockázatot az invázióval kapcsolatban vállalnia kellene, nem tud dönteni és nem akarja vállalni ezt az esetleg végzetes kockázatot! Helyesen mutatnak rá lisszaboni jólbeavatott körökben arra a tényre, hogy a döntés óráiban Churchillben most visszakíséri az első világháborús múlt — az a bizonyos törökországi, gallipolii angol invázió, amelynek az lett volna a célja 1915- ben, hogy Kis-Ázsia, helyesebben a Balkán felől és Törökországon át támadja hátba a központi hatalmakat — tehát a Monarchiát, az azzal szövetséges Bulgáriát és Törökországot és a császári német birodalmat. Ez a vakmerő haditerv, mint tudjuk, az akkori angol hadügyminiszternek, Churchillnek legegyénibb elgondolása volt; ő erőszakolta át ezt a tervet az angol koronatanácson — szemben az angol vezérkarral, amely ezt a hazárd tervet ellenezte, azt kivihetetlennek tartotta és az volt az az elgondolása, hogy az antant haderőknek a nyugati fronton, tehát Franciaországban kell összeroppantani a német császári haderő gerincét. Churchill maga több kötetes háborús Emlékiratában elég részletesen tárgyalja a gallipoli-i kudarcot, amely akkor kétszázezer katonájába került Angliának, de adós marad annak felderítésével, hogy milyen befolyásokat tudott érvényesíteni akkor a döntő koronatanácson az angol vezérkarral szemben? Lehet, hogy ezek olyan belső titkok, amelyek még évekkel az első világháború befejezése után sem bírták el a nagy nyilvánosságot. És most ismét Churchill az, akire a most bejelentett Európa-ellenes invázió erkölcsi és politikai felelősségének végzetes terhe nehezedik! És Churchill ma nem is csak hadügyminiszter, — mint volt az első világháborúban, — hanem szinte diktátori jogkörrel Anglia miniszterelnöke! Úgylátszik, az sem enyhít Churchill pillanatnyi nehéz helyzetén, hogy matematikailag kifejezve, már eddig is a minimumra szorította le a maga felelősségét, — hiszen mint tudjuk, az Európa-ellenes inváziós erőknek csak huszonhárom százalékát fogja Anglia adni, a fennmaradó hetvenhét százalékot az USA vállalta! Bizonyára a lényeget tapogatják körül a lisszaboni beavatott informátorok amikor azt hangsúlyozták, hogy még ez a huszonhárom százalék is, úgy látszik, sok Churchillnek. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk hogy a döntés óráiban Churchillt nemcsak a gallipolii homokos tengerparton 1915-ben fűbe harapott kétszázezer angol katona véres árnyéka és visszajáró szelleme kisérti, de egy még ennél is komolyabb, nagyon is gyakorlati megfontolás! Lapunk e helyén már több izben volt alkalmunk rámutatni arra, hogy mi az igazi lényege Nagybritannia mai politikai és világhatalmi válságának? — Mint ezt többször hangsúlyoztuk, — a lényeg ez: Anglia az elmúlt három évszázad alatt a föld közel egyharmadára terjesztette ki uralmát, ám ennek a hatalmas gyarmatbirodalomnak együttartása, vezetése, megszervezése, karhatalommal való biztosítása olyan óriási feladat és annyi embert kíván, amennyit a mindössze 46 milliós sziget-anyaország már-már alig bír biztosítani! Gondoljunk csak az évtizedek óta szünetlen lázadásban lévő Indiára, ahol Angliának a belső rend fenntartása érdekében többszázezer főnyi gyarmati hadsereget kell állandóan készentartania és ezenfelül még óriási közgazdasági apparátust! Már az első világháború hatalmas érvágást jelentett Anglia természetes biológiai erőkészletén, olyan érvágást, amelyet a szigetország csak akkor tudott volna kiegyenlíteni, ha az első világháború után nála a születések száma rohamosam felszökött volna. Ennek azonban pontosan az ellenkezője következett be— a születések arányszámának ugyanaz a félelmetes viszszaesése, mint akár Franciaországban, — akár az USA-ban. Általános jelenség ez mindazokban a liberális-kapitalisztikus indusztrializált államokban, ahol a földbe gyökerezett parasztság az elmúlt évtizedekben kiirtódott és a lakosság nagyobb fele — vagy mint éppen Angliában, — közel kétharmad része, — városlakóvá lett, — azt pedig tudjuk, hogy a modern nagyvárosok születési arányszámai szerte a világian vagy nem haladják meg a temésztes elhalálozási számot, vagy éppen nagyobb az elhalálozás, mint a születések száma, így pedig az érdekelt nemzet biológiai állománya szakadatlanul csökken, — ahogy csökken évtizedek óta Angliában is! így azon sem csodálkozunk, hogy akadt olyan angol statisztikus-professzor, aki kiszámította, hogy ötven év múlva, — hacsak nem sikerül valami csodával határos módon felemelni az angol szaporodás arányszámát, — a szigetország népessége a mai negyvenhat millióról vissza fog esni huszonhárom millióra! Fel kell tételeznünk, hogy erre a biológiai igazságra is gondol ma Churchill, amikor jelenlegi ismeretlen tartózkodási helyén azon meditál, hogy mit jelentene az angol világbirodalom jövője szempontjából egy olyan Európa-ellenes inváziós kísérlet, amely nem sikerül, de a kétszeresét viszi el a mai háború megnövekedett arányai mellett a 29 évvel ezelőtti gallipolis angol vérvesztésnek? Egyszóval: ezekben a napokban a világ és Európa közvéleménye nemcsak a bejelentett invázió izgalmait éli, — de jogos izgalommal figyelheti Churchill elhatározását is: vállalja, avagy visszaretten? Bármi lesz az angol premier döntése, — az a háború további menete szempontjából semmi esetre sem marad közömbös! Sámuel jelentkezett... Napok óta elkeseredett politikai és sajtóháborúság dúl a lengyel-szovjet határok kérdésében. Aki valamit számít a túlsó oldalon, — már mindenki nyilatkozott! — kezdve a lengyel emigráns miniszterelnöktől, aki hitet tett a volt lengyel határok sérthetetlensége mellett, — egészen Samuel Schreier nevezetű lengyel-zsidó „képviselő úrig”, — aki ezidő szerint a londoni „Lengyel Nemzeti Tanács”-ban képviselő, képviseli pedig ebben a lengyel nemzeti tanácsban a „Zsidó-szocialista szövetséget”. Ilyen is van? Tudomásul vesszük, hogy van! A határokról szóló elkeseredett vitatkozásban Scherer zsidó képviselő úr közvetítő javaslattal rukkolt ki. Javaslatának lényege az, hogy ne vitatkozzon egymással Moszkva és a londoni lengyel kormány a kétséges keletlengyel területekről! — Egyszerű a dolog: majd a háború után tartsanak e területeken népszavazást és döntsön maga a nép, hogy Lengyelországhoz, avagy a Szovjetunióhoz kíván csatlakozni! Bevalljuk, a zsidó Scherer javaslata nem valami világrengető szenzáció! És mi is csak azért örökítjük itt mi mert módunkban van ezzel kapcsolatban rámutatni arra, hogy milyen jól vannak informálva a londoni páholyban csücsülő lengyel hitoorsosok, Moszkva terveiről és felfogásáról. íme tegnap végre nyilatkozott a lengyel határvitáról a szovjet hivatalos hírszolgálati iroda, —a Tass is, — amit pedig a Tass mond, azt Sztálin mondja! A Tass nyilatkozatának lényege pedig az, hogy az 1939-es lengyel összeomlás után a Szovjet által megszállt kelet-lengyelországi területeken már akkor és sebtiben megtörtént a „népszavazás” és Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország lakossága kimondotta a becsatlakozást a Szovjethez, így a Tass hivatalos nyilatkozata! S eszerint vitának helye nincs is! Scherer Sámuel tehát, aki január 4 én tette meg ismeretes nyilatkozatát, — mindössze időrendben tévedett, — későbbi időre javasolt népszavazást. — Moszkva ezt helyesli, de azt mondja: ez is felesleges, hiszen már megvolt. Pompás összjáték ez, — az egész világ tanulhat belőle. Ruttkay R. Kálmán Ára 20 fillér I - W Vitéz Imrédy Béla a katonai helyzetről és Európa újjárendezéséről irta Jách Emil: A harmadik téli csata Rendelkezés az újabb bejelentési kötelezettségről