Magyarság, 1967 (43. évfolyam, 1-48. szám)

1967-09-22 / 35. szám

"magyar hírnök" 10 Box 27 Ne­wBr­uns­wick NJ 015903 Vol. XLIII. évfolyam. 1967. szeptember 29. No. 35. szám. Egyes szám ára 12 cent. A magyar emigráció útjai és feladatai Wass Albert író, egyetemi professzor, az Amerikai Magyar Szép­­míves Czéh alapítója szeptember 19-én előadást tartott Torontóban, a Magyar Ház nagytermében. Előadásának teljes szövegét az alá­bbiak­ban adjuk: A csatazaj elült. "Fölépültek a romok, lehervadtak a fejekről a tölgyfakoszorúk és elkoptak a mártírglóriák. A sajnálatraméltó mene­kül­tek látásának bűntudatába belefáradt a világ. Kik­­húsz évvel ez­előtt még otthontalan számkivetettek voltak, nem otthontalanok többé. Megvetették a lábukat a befogadó országiban, legtöbbjüknek saját há­zuk van már, tisztes polgárokat megillető hitelük s a statisztika hideg adatai szerint átlagos évi jövedelmük magasabb a befogadó ország összlakosságának átlagánál. A különbség a hajdani menekültek s a befogadó lakosság között már csak a hibásan ejtett idegen szó. De gyermekeik már tökéletesen beszélik a nyelvét s nagyrészük egyetemet is végez és eredményesen illeszkedik bele az új ország életébe- Az idő gyorsan telik s a honvágy megszokott sóvárgásai, az egyre hosszabbra nyúló várakozás és a te­hetetlenség kényelmes passzivitásának aonosító ütemében a hajdani menekült észre sem v­eszi, hogy keresztúthoz érkezett. Az út, melyen eddig töprengés nélkül haladhatott, mert más vá­lasztása nem volt, egyszerre három irányba szakad s évek óta először választania kell, mivel az idő nem ismer megállást. Ha tehetetlenül sodródik az árral, mint a kidöntött fa, talán még észre sem veszi a keresztutat. De ez a passzív sodródás már egy­magában is választásnak számít a haladó élet tükrében. Mint ahogy a tehetetlen fatönköt viszi a sodrás ereje, úgy sodorja őt is tovább a passzivitás a megszokás által már kimélyített középső úton, melynek velejárója a halálig tartó idegenség az új hazában, örök sóvárgás a múlt után s a gyermekektől való lassú elszakadás. Mert azokban a létfenntartás természetes ösztöne idegenkedik a passzivitástól, a get­tó-élet önmagára kényszerültt remeteségétől, a megbélyegezettségtől, mely szüleiket kizárja a kortársak környezetéből. Ez a semmibe tor­koló út magányos öregségbe, keserűségbe, lelki és szellemi rothadásba vezet, min­t minden célját és értelmét vesztett emberi élet. Ezt az utat nevezhetjük az örök menekülés útjának is. Nagy tömegek sodródnak ezen az úton, a passzív idegenség csodára váró tehetetlen állapotában. Akikben nincsen elég életerő ahhoz, hogy utat válasszanak mag­uknak az idegen vadonban s így megmarad ak tehetetlenül szenvedő örök me­nekülteknek, egy gyorsan haladó korban, melyben a mártírglóriák rövid életűek. Akinek azonban ereje van ahhoz, hogy sebeit bekötözze, fájdalmait lenyelje, koldusbotját sarokba dobja és szembe nézzen a megváltozott világgal, az szabadon és lelki alkatának megfelelően választhat — a másik két út között. Egyik, valószínűleg a könnyebb, józanabb és természetesebbnek tetsző út a beolvadás útja, amit a kivándorlók milliói megjártak már. A környezetbe való teljes belesimulás, beleilleszkedés, a különbözőségek önkéntes feladása, teljes lelki és szellemi átalakulás. Megkönnyíti ezt az utat az is, hogy a felnövekvő gyermekek természetszerűleg igyek­szenek ebbe az irányba erőltetni a szüleiket, a könnyebb anyagi siker és a társadalmi egyenrangúság gyors elnyerése miatt. Aki ezt az utat választotta, az igyekszik szokásaiban, gondolkodásmódjában, világnéze­tében nemzetközivé idomulni, eredetéről megfeledkezni, kulturközösségét megtagadni. Elmerül a környezetben, mint tengerben a vízcsepp és magyar szempontból elveszett örökre. A harmadik okt keskeny és olykor nehezen járható, mégis vannak sokan, akik ezt választják.­­ Ebbe az útba nem lehet egyszerűen bele­sodródni, akár passzív tehetetlenség következtében, akár mások befo­lyásának engedve. Ezt az utat csak választani lehet, nyitott szemmel, elszánt és öntudatos akarattal. Az első lépés ebbe az irányba annak felismeréséből fakad, hogy magyar voltunk nem lehet csupán a vélet­len szeszélye, egy köpeny, amit valaki a nyakunkba akasztott s amit, ha nem divatos többé, fölcserélhetjük másra. Magyar voltunk isteni elrendeltet­és, mely lelki békességünk árán kötelez. Hivatás, melynek betöltése felelősséggel jár. Második lépés ennek a felelősségnek az öntudatos vállalása. Aki pedig imár idáig eljutott, az nyomban ráeszmél arra is, hogy meg­­me­ntekült volt a nem csupán honvágyra jogosító sorscsapás és nem mindössze alkalom egy békés jómód megteremtésére, de mindezeken túl pompás lehetőség az otthon maradt nemzet érdekeinek képvisele­tére idegen földön. A legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a magyarság­nak minél több barátot szerezzünk Amerika földjén. Hogy pedig ezt megtehessük, ahhoz feltétlenül szükséges az is, hogy munkánkkal és egész magatartásunkkal kiérdemeljük új környezetünk megbecsülését és tiszteletét, mint jó amerikaiak, akik azonban ugyanakkor nyíltan és büszkén viselik magyar eredetüket, mint egy különleges, Istentől adott kitüntetést. Az erre az útra lép, az siet beleilleszkedni a befo­gadó ország gazdasági, politikai és társadalmi életébe, hogy mint jó amerikai és jó kandai tehetségének megfelelő befolyásra tehessen szert környezetében. De ugyanakkor megmagyarázza a teljes beolvadás felé vakon törekvő gyermekeinek, hogy magyar amerikainak, magyar­­kanadainak lenni éppen olyan megkülönböztetett pozíciót jelent, mint angol, skót, ír, vagy akármilyen más származást büszkén viselő ame­rikainak, vagy kanadainak lenni. Hogy csupán amerikai, vagy csupán kanadai, minden származást vagy kulturörökséget jelentő jelző nélkül egyedül az indián lehet, — a többi mind jött valahonnan, hozott ma­gával valamit s ezt a magával hozott örökséget beépítette az új or­szág kereteibe, színesebbé, gazdagabbá téve ezáltal Amerikát, illetve Kanadát. — Azok, akik tudatlanságból származó alacsonyabbrendűségi érzés következtében eredetüket megtagadják, a befogadó ország társa­dalmának vagy a felszínén úsznak csupán, mint gyökértelen, súlytalan szemét, vagy lerakódnak a társadalom aljára, mint a szürke, jellegze­tesség nélkül való iszap, amit Európa csatornáiból mosott oda a tör­ténelem hullámverése. Az olyan szülők gyermekei, akik büszkén viselik a maguk nemzeti örökségét, szintén büszkén vallják a maguk magyarságát, de csak abban az esetben, ha a szülők ezt a harmadik, nehezebb utat járják. Vagyis okosan és célszerűen teljesítik kötelességüket származásukkal szemben. Beleilleszkednek az ország rendjébe, részt vesznek aktívan is az új ország életében, de ugyanakkor magyaroknak vallják magukat s gondoskodnak arról, hogy gyermekeik öntudatába is beleol­tsák az évezredes magyar múlt európai hivatásának, a magyar kultúra szín­vonalának és a magyar szellem, a magyar tehetség világviszonylatban is megmutatkozó értékének ismeretét. Azt a hajdani magyar mene­kült családot, mely ezt az utat választotttá s mely ennek a kettős hi­­vatástudatnak az egyensúlyával teremtett új otthont magának az ame­rikai kontinens bármely pontján, ma köztisztelet veszi körül. Az ilyen családnak ma befolyása van s egyetemes magyar szempontiból jó és hasznos szolgálatot teljesít a maga szűk körében, mert a magyar név­nek megbecsülést és a magyar ügynek barátokat szerez. A bevezetésben rámutattam arra, hogy az évek múlásával elérke­zett az idő, amikor mindenkinek választania kell, akarv­a vagy akarat­lanul,­­ a három különböző irány között. Választania kell azért, mert elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol végérvényesen szétválnak ezek az utak, melyek eddig párhuzamosan szaladtak egymás mellett, de külön­böző céllal és rendeltetéssel, az egyéni állásfoglalásoknak megfelelően. Akik a tehetetlen sodródás, a passzív várakozás áldozataiként tengődnek maguk csinálta gettóikban, sem rosszat, sem jót nem cse­lekedve, ezeket ma még egy kinyújtott testvéri kéz kilendítheti ebből a passzív tehetetlenségi állapotból. Holnap már késő lesz. Akik a teljes beolvadást választották s magyarságuk megtagadásá­val igyekeztek eltörölni a múlt sebeinek nyomát, azoknak egyikében­­másikában talán maradt még a lelkismeretnek egy kis szikrája, ami­ből tüzet foghat újra a lelkük, ha alkalmat nyújtunk nekik ahhoz, hogy egy pillanatra önmagukba nézhessenek. Holnapra már ez az utolsó kis szikra is kialszik. Akár sikerül azonban, akár nem, ezekből a tovasodródó százezrek­ből csak egy morzsányit is megmenteni a magyar jövendő számára, azon keveseknek a felelőssége, akik az öntudatos magyar utat válasz­tották, nem szűnik meg azzal, hogy mindegyikük őrbástyát állított a maga szűk körében a­­magyar nemzet számára. Azáltal, hogy ezt az utat választották, hogy megmaradnak magyarnak és ugyanakkor mint magyar-kanadaiak, vagy magyar-amerikaiak a maguk körében tisztes­séget szereztek a magyar névnek és szélesedő befolyásukkal hasznosan (Folytatás a következő oldalon) Válasszuk meg szenátornak! A pittsburghi magyarságnak kevés olyan őszinte jó barátja van a nagy politikusok között, mint Joseph Johnston Stephens, a Republikánus Párt 15-ik ke­rületének elnöke. A kitűnő üzletemberről ke­vesen tudták eddig, hogy mi­lyen komoly diplomákkal ren­delkezik. Közöttünk él és az élén járt minden akciónak, mi­kor a hazelwodi magyarságnak ügyes-bajos dolgaiban komoly pártfogóra volt szüksége. Elsők között volt, amikor a DP-k felkarolása volt fontos, és egymásután két 56-os fiú­nak is nagyszerű munkát biz­tosított. Fiaként nevelte őket, taníttatta, istápolta, család­tagnak tekintette. Alkalom­­adtán állami állást juttatott az arra érdemesnek. Közismert szerénységre vall, hogy sohasem kérkedett elért eredményeivel. Holott 1927- ben B.A. fokozatot nyert a pittsburghi katolikus egyete­men, a Duquesne University-n és 1929-ben ugyanott ügyvédi képesítést szerzett kitüntetés­sel.­­ A második világháború során 26 nőnapig szolgált a hadseregben. Utána élénken belekapcsoló­dott a pittsburghi politikai és társadalmi életbe. Elnöke volt a Kiwanis Clubnak és közel 20 különféle egyesületben visel tisztségeket, vagy csak egysze­rű, tevékeny tagságot. Ezek között van a Pitts­burghi Magyar Társaskör is, melynek lelkes patrónsa. • Most érkezett el az alkalom, hogy a pittsburghi magyarság politikai pártra való tekintet nélkül egységesen álljon Joseph J. Stephens mögé, ami­kor a novemberi választáson a szavazófülkékben neki adja a kitüntető bizalmat azzal, hogy pennsylvaniai szenátornak való megválasztásánál reá szavaz! Joseph J. Stephens

Next