Magyarság, 1986 (61. évfolyam, 2-23. szám)

1986-12-15 / 22. szám

4. oldal HARASZTI ENDRE: "UTAZÁS EGY SÍRDOMB KÖRÜL” (Száz évvel ezelőtt halt meg Laborfalvi Rózsa) I.RÉSZ. Aki figyelmesen nézte meg a fenti címet, az észrevehette, hogy a "sirdombos" főcímet idézőjelbe tettem. Ennek oka az, hogy ez 'kölcsönvett' cím. Jókai Mór, a nemzet halhatatlan mesemondója 1886.november 20-át követően, tehát szeretett hitvesének elhunyta után, ugyane cím alatt írt egy realitásból, fájdalomból, misztikumba­ hajló képzelődésből különös módon összegyúrt beszélyt, amelybe belefoglalt sok mindent, a kisértet-járós érzésből egészen az itáliai utazásig. Úgy véltem, hogy nem találhatok jobb címet akkor, amikor megemlékezem a nagy színésznő haláláról, ki egyidőben nemcsak a nemzet ünnepelt tragikája volt, de egyúttal - elhunyta napjáig - a nagy író önzetlen és segítőkész élettársa is. BENKE JUDIT volt az igazi neve és 1817. április 8-án született Miskolc városában. Olyan hányaveti, züllésre hajlamos, családjával mitsem törődő apa leánya volt, aki a kis Juditot már gyereklány korában, szinte örömmel adta oda egy kóbor vándorszínész-trupphoz. A szekeres vándortársulatnál aztán sok mindenen keresztülment, amit - szégyenkezve - örökösen titkolt,­­ nemcsak "beérkezett" színésznő korában, hanem méginkább későbbi jegyese, majd férje, az író előtt. Mikor 1833-ban a budai Várszínházhoz került, akkor már minden tekintetben túlságosan is tapasztalt volt, de feltűnően szép és olyan tehetséges, hogy egyaránt képes volt szűzies leánykát, vagy koravén drámai hősnőt alakítani. Ezidőben jórészt a kassai magyar társulat színészei bérelték a Várszínházat, mely hívségesen őrizte a lelkes Kelemen László által kezdeményezett hazafias érzést és patetikus stílust. Benke Judit itt találkozhatott először a korabeli magyar színművészet olyan óriásaival, mint pl. Megyeri Károly, Egressy Gábor, vagy a Lendvay-házaspár. A tehetséges fiatal színésznőt nem kisebb személyiség vette pártfogásába, mint Kántorné, Engelhardt Anna, a nagy tragika, aki németnyelvű kis cselédből küzdötte fel magát az ország legnagyobb drámai színésznőjévé s aki a legáldozatkészebb sürgetője volt a pesti állandó magyar színház létesítésének. Kántornétól sokat tanulhatott a­­ magát már Laborfalvi Róza néven neveztető-hirdette — fiatal lány. Megtanulhatta a divatos, drámai hanghordozást, de azt is, hogy hogyan segítheti magát a szegénysorsú, tehetséges nő a férfiak, a "patrónusok" megfelelő, ügyes kezelésével is. Kántorné megdöbbenve fedezte fel gyámoltjában azt a tehetséget, aki nemcsak a szenvedély különböző­ megnyilvánulásait volt képes színpadra vinni, de azt a talentumot is, mellyel a nálánál jóval idősebb férfiakat is az orruknál fogva tudott vezetni. 1837-BEN KERÜLT A NEMZETI SZÍNHÁZHOZ, mely akkor nyitotta ki kapuit első í­zben a színművészet csodálására vágyó, magyar nyelvű, pesti polgárság számára, méghozzá Vörösmarty Mihály: "Á­rpád ébredése" c. alkalmi játékával. Bajza József, az újdonsült igazgató sokra értékelte az akkor még mindössze húszéves tragika játékát és szereplését. Igénybe vette nemcsak a nagy lelkesedéssel színre vitt Shakespeare-daraboknál, de a bemutatott énekes- és népszínműveknél is. Ugyanekkor eddg még ki nem derített félreértés folytán­­ éppen Kántorné maradt ki a szerződtetettek közül, kinek szerepkörét Laborfalvi Róza vette át. Róza 1837 után itt ismerkedett meg az akkoriban már kiöregedett Dérynével, ki csak igen rövid ideig mutatkozott akkor már színpadon, azonkívül itt került megint össze Lendvay Mártonnal és feleségével, Hivatal Anikóval is. Aranykorát kezdte el köztük Megyeri Károly, Szentpétery Zsigmond és László József is. Laborfalvi Róza egymásután szinte az összes tragikus szerepet eljátszotta. Fejedelmi alakja, zengő hangja, hatalmas pátosza alkalmassá tették az összes elképzelhető­ korabeli szerep kiváló alakítására. Ez az irodalmi és színpadi romantikus kor volt és ez a nagy színésznő szinte szimbólumává vált e kornak,­­ legalább is az érte rajongó, pest-budai aranyifjuság szemével nézve. Mélyfekete szemei bűvöltek, egyben parancsolást fejeztek ki s ez a tragikus hősnők szerepében kitűnően érvényesült. Dikciója ugyan magán viselte a régi iskola éneklő, szótag­nyújtó pátoszát, de e modortól fokozatosan megszabadult. Még 1848 előtt alakította Getrudist a "Bánk-bán"-ban, Volumniát Shakespeare " J­­oriolánusában" Stuart Máriát Schiller híres tragédiájában, stb. Mint versmondó is kitűnő volt. Vörösmarty őt kérte meg, hogy fálalja el "Az árvízi hajós" c. költeményét és a nagy színésznő 1838 április 27-én úgy tett eleget e kérésnek, hogy szívszaggatóan az is átélhette a nagy árvizet, aki történetesen eddig nem volt tanúja, szenvedője a korabeli pesti rémségnek. 1848. március 15-e FORDULÓPONTOT JELENTETT IHLETÉBEN, — neki is, Jókai Mórnak is, — és itt most nemcsak történelmi sorsfordulóra kell gondolni,hiszen ezen a nagy napon ismerkedtek meg s szerettek egymásba. Már a történelmi nap eddigi eseményeitől fáradtan, este hét óra felé érkezett a törékeny, szőke, kék szemű, mindössze 23 éves Jókai Móric a Sip-utcán keresztül haladva, az akkori Nemzeti Színházhoz. Kürtőkalap volt a fején, karboráns köpeny lebegett vállairól. Büszkén lengette a kalapjához tűzött piros tollat és csörgette jurátuskardját, nem érezte a szembefutó szelet, homokot verő­ esőcseppeket, — még izzott benne a fáradalmi ihlet. Tán megvillant fejében, hogy bizony jó volna hazamenni és kipihenni a nagy nap fáradalmait, hisz — holnap is sok a teendő! Az elmúlt huszonnégy érében alig aludt valamit, ezt az alapjában a zavart­ szégyenkező, tőrés ezt a háromszínű kokárda legyen a mai dicső nap felvi ember, ki a szabadság­ban meg bennünket a rabszolg­azin képviseli a három s egyenlőség, testvériség!" A tömeg megértette, rabnak, Táncsicsnak piha Jókai szavai e pillanatbi mint az amúgy is elhalt a színészek öltözőikbe ve arcukról a festéket, Rózs­a még mindig idegesen rizi rebegett a kokárdáért,­­öltözőjében,­­ illedelmes míg a tragika átöltözött, pillantás csodálatosan ifjúi szüzességének tavát, ott hervadt egy bánatos novellájában Színi Gyula,­­Jókai. " Egy élet kiadás,62.o./Kellemesen dó írót az is, hogy a nagy szín» hogy olvasmányai közt b Jókai­ alkotta "Nepean-szi­ hogy Laborfalvi Róza s­ volt az ■, «Műin, amely Hugi Thisberében, Szigeti Zrii a közönséget, vagy mennt ahogyan a nagy tragika , megtanult a tapasztalatral Lehet, hogy már akkor az ifjú íróba s szerelmébel perzselő forró este hatási asszony szeretete is...­­ mondani, hogy Jókai úg hogy mikor melegen ke, akkor "... ez volt a mi kézfő pillanata!..." "SZERETEM, Ő IS FELES­éGÜL VESZ!" — kezdve színházi­g hitetlenkedtek, hogy a az elkényeztetett, puri kikerült, leány-szégyenkező Róza többször is talált találkozások sűrűsödtek. S eddigi életének pikantéri, azt sem, hogy pl. Lend 'melegebb' szálak fűzték, a pajtáskodás megengedett­, sem sejthetett semmit, hol elzárt leánynevelő inti ugyancsak Róza névre halig futó szerelem gyümölcsét. Jókai végtelenül boldog Rózát és csakugyan fe­lzorongva gondolt arra, ehhez szólni a Komáromba Halogatta a megírandó siettette az esküvőt, törvényesítését is ji türelmetlenkedett az in1 Róza már 15-ik évét tap, élvezte az "leletképek" a "Hétköznapok" c. regé munka nem ment ezek forradalmi hangulattal és telített­­ hetekben. Az­­ volt maradása íróasztala a színésznő karjai közé - életében először - a férfi érzületét. Róza a Svábhegyre , mikor a színháznál úgyse Szép, kertes ház volt szenvedélyes szerelmesek tervezte, hogy összehívja eljegyzési ünneplésre, - n értesítené döntéséről. Kis Petőfi is ott volt, de Júliát, nem hozta el. Jókai Dohány­ u.16. sz. alatt lévő lakott,­­ de mostanában lakásban. Petőfi féltékem úgy vélte, elveszti Móric nem akarta imádott nejét gyűlölt­­vén nőszemély bejelentette eljegyzésük« A nép tódult a színházba. Ingyen előadás fogja zárni e történelmi napot! A "Bánk bén" kerül színre. Jókai olvashatta a színlapon: Gertrudis: Laborfalvy Róza! /Addig már y-t is kerekítettek a neve végére a régi 'i'-ből.../ Jókai fáradtan bevánszorgott a színházba, hiszen a nagy tragikát, Kántorné utódát mindig érdemes volt meghallgatni. Mikor a függöny széthúzódott, Egressy Gábor daliás alakjára, sas­orra, szép ábrázatára összpontosult a lámpák fénye. Díszmagyarban állt ott és az aznap már többször - de soha nem elégszer­­ hallott"Nemzeti Dal" harsant föl ajkáról! Dörgött a taps, az éljen. A hangzavar nem akart elhalkulni. Katona József darabját lehetetlenség volt elkezdeni. A tömegből stenori hangok követelték Táncsics megjelenését a színpadon. De Táncsics nem volt ott. Börtönéből szabadulva, hazament a Józsefvárosba, a Tömő utcába, családjához. A karzaton Petőfi Sándor próbálta lecsillapítani az üvöltést: "Polgártársak...!"­­ Szavait elnyelte a tömeg bömbölése. Ekkor - hirtelen gondolattól megragadva - Jókai rohant föl a színpadra. Sokan felismerték e csodálatos nap egyik ifjú hősét,­­ meg aztán ott volt a színházban a Pilvax-kávéház törzsközösége is... "Halljuk Jókait!" Ekkor történt az, hogy Laborfalvi-Gertrudis, kinek könnyeket csalt gyönyörű fekete szemébe a forradalmi hangulat, letépte hófehér kebléhez erősített nemzetiszínő­ kokárdáját - és odaerősítette azt az ifjú keblére... Összekapcsolódott akkor a mélytüzű asszonyi pillantás a szelíden borongó kék szemekkel. Róza már 31 éves volt akkor,­­ Móric csak 23... A rajongó tömeg mégis egymáshoz illő, gyönyörű párt látott a színpadon s e pillanatban ők is egymáshoz illőnek érezték magukat, — a csodálatos forradalom elképzelt babérkoszorújában!... Talpassy Tibor "A magyar színjátszás hőskora" c. könyvében (Móra Ferenc Könyvkiadó,1983.) utolsó fejezetké­nt emlékezik erre a színházi estére s magát Jókait, illetve a nagy író személyes visszaemlékezését szólaltatja meg. Jókai előbb nyilván reszkető, majd egyre jobban tűzbe jövő hangon nyugtatta meg a túl­ lelkes közönséget. Mintha a Laborfalvi Rózától kapott kokárda hatalmas belső energiával töltötte volna fel MAGYARSÁG 1986. december 15.

Next