Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény - A Magyarságkutatás Könyvtára 7. (Budapest, 1991)
A népi kultúra képének megszerkesztése
népesítő voltában Hollandia és Szászország földje mellé állítja... Gyümölcs, zöldség és takarmánytermő kertté kell e földnek válnia. Egész Európa kertjévé! Népességének pedig az idők folyamán meg kell tízszereződnie." - olvashatjuk a regény lapjain. Ezek a gondolatok nem sporadikusak, Malonyay politikai nézeteinek alapját képezik. Tükrözi ezt az a tény is, hogy átdolgozta drámává Rákosi Viktor: Elnémult harangok c. regényét. A mű főhőse, Simándy Pál pap műveltségével, erkölcsi tisztaságával a magyar kultúrfölény, a faji szupremácia képviselője. A 3 felvonásos színjátékot óriási sikerrel mutatta be a Nemzeti Színház 1905. januárjában. Malonyay politikai nézetei legközvetlenebb módon drámáiban jutnak kifejezésre, példa erre a Kemechey Jenővel közösen írt ,4 föld c. drámája (1902). Természetesen nem ez az eszmekör az, amit mint leginkább kamatoztathatót, hazahozott Párizsból. A francia fővárosban ő is, mint mindenki, elsősorban a képzőművészekkel került kapcsolatba. Ez az a kor, amikor a festészet, a festői látás és a festői színek, mint hangulatok kifejezői reveláló erővel hatnak az irodalomra, s a próza stílusforradalmát eredményezik. Az impresszionista festők és az irodalom közismert kapcsolatáról van szó. Ennek következtében Malonyayt egyszerűen mint az impresszionista stílus képviselőjét tartja számon az irodalomtörténetírásunk. Cáfolhatatlanná teszik ezt az ítéletet az elmúlt egy-két évtized nyelvészeti-stilisztikai kutatásai. Kiváló szakemberek tudományuk egzakt módszerével igazolják, mit is jelent az impresszionizmus irodalmi manifesztálódása, s ennek példatárában igen rangos hely illeti meg Malonyayt (ld. Herczeg Gyula, Szabó Zoltán és P. Dombi Erzsébet stilisztikai kutatásait). Megnyugtató az irodalomtörténetírás számára, hogy a stílusvizsgálatok egyértelműen Malonyay eredeti vénája, nyelvi teremtő ereje mellett szólnak, vagyis stílusában íróvá avatják őt. Ezt feltételezte már az 1960-as években - természetesen e kutatási eremények ismerete nélkül - Mezei József is. E nézetek tanulsága viszont röviden így summázható: Malonyay elsősorban stiliszta, méghozzá kiváló stiliszta, s nem író. Mit kezdjünk viszont ezzel a konklúzióval? (Ezzel analóg az a helyzet, ami Bródy értékelésében is megmutatkozik. Sőtér István egy szép esszében emlékezett meg Bródy halálának 100. évfordulójáról, s a száz év távlatából úgy ítélte meg, hogy Bródy nem műveiben, hanem hatásában él tovább). Ne bonyolódjunk a kérdés tisztázásának művészetontológiai és logikai problémáiba, egyszerűen arra keressük a választ: miért nem tudott jelentős, máig ható életművet létrehozni az az író, akinek írni tudása - a stílusvizsgálatok bizonysága szerint - vitathatatlan. Az okok kutatásában ismét a Párizs-élményhez kell fordulnunk. A magyarfrancia irodalmi kapcsolatok ügyében legautentikusabb irodalomtörténészünk, Gyergyay Albert szerint Malonyayt Párizs - Justhtal és Pekárral egyetemben - "félfranciává, félmagyarrá" formátlanította. Talán ez volt az érzése Kuncz Aladárnak is, aki egy Nyugat-beli kritikájában Az öreg méltósága (1910) c. Malonyay-kötetről így írt: "Malonyay bizonyára nagyon ismert és nagyon olvasott író. Ebből tudom csak megmagyarázni, hogy megírta ezt a könyvet és számított széles olvasóközönségéből olyanokra, akik ...be tudják venni, és elhiszik szerzőjüknek, hogy Az öreg méltósága jól megírott, érdekfeszítő könyv." E keményhangú kritika szerint e kötet (melynek alcíme: Egy pesti gavallér története) már csak tárgyánál, témaválasztásánál fogva sem igen tarhat számot az olvasó érdeklődésére.