Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény - A Magyarságkutatás Könyvtára 7. (Budapest, 1991)
A népi kultúra képének megszerkesztése
csoportosított történetének felvázolásáig, s ezzel megírja az ókori képírás történetének egy fejezetét. E sokoldalú, gazdag életmű sokat veszít értékéből, jelentőségéből, ha az egészből kiemeljük a csak szépírói oeuvre-t. Olyan sokat, hogy a szinte utolérhetetlen magasságot képviselő Jókai és Mikszáth mellett, s az éppen ekkor színre lépő Krúdy és Móricz pályatársaként ő még a magyar próza másodvonalából is kiszorul, abból a másodvonalból, amelyet éppen az ő kortársai (a szintén az 1860-as években születettek) alkotnak: Ambrus, Bródy, Herczeg, Justh, Gárdonyi, Szomory, Thury, Tömörkény. A korszak értő irodalomtörténésze, Halász Gábor pl. fölényes határozottsággal mond ítéletet fölötte, s meg nem bocsátható bűnéül rója fel, hogy - Pekár Gyulával együtt - Justh tanítványaként nem folytatta a justhi örökséget. Pedig az indulása reményteljes volt, tehetsége sokra jogosított, s az életpálya, mint látjuk, nem volt fukar a szerencsés fordulatokban. Elvégezvén a kolozsvári egyetem magyar-francia szakát, rövid ideig Kolozsvárott tanárkodon. Ambiciózus tudós-tanár voltára következtethetünk abból a tényből, hogy pályakezdőként, gyors egymásutánban két tanulmányt is megjelentetett: Vörösmarty drámáiról (1891) és A francia enciklopédistákról (1892). Egyidejűleg íróként is színre lépett, ugyancsak gyors egymásutánban két elbeszéléskötettel (Pipacsok 1890, Tanulmányfejek 1891). A korabeli kritika kedvezően fogadta e köteteket, s kiemelte az írások mértéktartó realizmusát. Ezen nyilván azt kell értenünk, hogy nem érezték rajta a realizmust mindenáron überelni akaró nautralizmus divatjának a hatását, s ez már szinte önmagában elég volt ahhoz, hogy bizamat szavazzanak az írónak. A naturalizmust elsősorban azért támadta a korabeli kritika, mert irodalmunk elnemzetietlenedését látta benne. (Gondoljunk csak Arany és Reviczky kozmopolitizmus-vitájára, ill. a Bródy föllépése körüli, a naturalizmust és a francia hatást támadó hírlapi csatározásokra). Pedig egy ilyen hatás "veszélyének" igen csak ki volt téve Malonyay is. Egyéni karrierje szempontjából kétségtelen sikeres, ám az írói fejlődés szempontjából nem egyértelműen pozitív fordulat következett: a 90-es években jól fél évtizedet külföldi utazásokkal töltött, megfordult Egyiptomtól Franciországig sokfelé. A döntő élmény természetesen Párizs; ennek hatására ő is "franciás" író lett, mint Ambrus Zoltán, Szomory Dezső, Justh Zsigmond, Pekár Gyula. Természetesen óriási lehetőség volt ez számára. Hogy tudatosan élt is ezekkel a lehetőségekkel, arról árulkodik pl. Justh két naplóbejegyzése is, mely szerint sokat voltak együtt, s Malonyay el volt ragadtatva azoktól az eszméktől, melyeknek Justh propagátorául szegődött. A sok számba jöhető eszmei hatás közül a legkarakterisztikusabban a Czóbel István nevével fémjelzett agráriánus eszmekör körvonalazódott, s hogy ez mélyen beivódott - Justh nyomán - Malonyayba, azt egy egészen késői, sem stílusában, sem témájában nem "franciás" regényével, az 1915-ben keletkezett A virtus cíművel lehet bizonyítani. Ha van jókais regénye, akkor ez az. Mint a címéből is kiderül, egy magyar nemes virtuskodásairól szól; természetesen az öncélú virtuskodásról, amellyel egész ifjúkorát és férfiéveinek első felét tölti, de őszülő halántékkal - s ez az igazi nemesi virtus - képes egy gyökeres fordulattal változtatni korábbi életformáján, s - igaz, külső segítséggel - fölismeri osztályának nemzetmentő hivatását. "Íme, itt a nyitja, itt a perspektívája annak a gazdasági fényes jövendőnek, mely a magyar Alföld talaját, értékében és