Magyartanítás, 1997 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1997 / 1 - Széplaki György levele
2 PÁRBESZÉD Kedves cbarátom! Először is hadd kívánjak neked minden jót a most kezdődő új évben! A minden jóba én valóban beleértek mindent: azt, amit elgondolni én vagyok képes, de azt is, amit te tartanál jónak. Azt mondják, az irodalmárok szeretik a szót szaporítani; most én is ezt teszem, készséggel vállalom: a jót szaporítani talán nem bűn. Mi lehet jó egy tanárnak 1997-ben? Például, ne legyenek hiányai. Hosszú lenne ezek listája mindnyájunknak: az anyagiak, a munkakörülmények, a biztonság, a megbecsülés, a tanítás legalapvetőbb személyi feltételei... S ha már hiányai vannak, legyenek ellensúlyul pozitív megtapasztalásai, afféle kapaszkodók, amiért még érdemes... Köznapi kis sikerek, egy-egy reménytelennek látszó tanítványunk előbbre jutása, apró örömök, a szavak nélkül kimondott hála a gyermekszemekben, az élményért, a megértésért, az emberi hangért, a közös nagy kalandért, játékért, amit irodalomtanításnak titulálunk. Kívánom, legyenek ilyen megtapasztalásaid! Hogy örömet találj a köznapi csodában: tanítani annyit jelent, közünk van valakikhez, azoknak hozzánk, beszédes viszonyban vagyunk, van mondanivalónk egymásnak... Hogy meg ne szakadjon közted és a tanítványaid között a párbeszéd. Mert ennek is fennáll a veszélye! Ha beletörődöm a helyzetem reménytelenségébe, ha hiábavalónak tartom már m magam is minden erőfeszítésemet, és csak a legszükségesebbet végzem el, akkor maradozik el — legelsőnek — a párbeszéd. Ne engedd! Inkább teljesedjék ki az a párbeszéd. Találjon újabb formákat is, fedezzük fel ott is, ahol eddig elsiklottunk felette. Mert mi a párbeszéd lényege? Valakit megszólítanak, válasz következik, kapcsolat jött létre, s a kapcsolat tartalmáért már a „beszélgetők” felelnek. Egyszerű alkalmait mindnyájan jól ismerjük, napi munkánkban megteremtjük helyzeteit a tanórán és azon kívül is. Felfedeztetjük tanítványainkkal a művekben, olvassuk, megjelenítjük a párbeszédeket, talán nem is mindig tudatosan arra gondolva, hogy így személyesebb, tartalmasabb lesz a mű üzenetének közvetítése. Ugyanez a szándék vezet minket, amikor dramatizáljuk a művek egyes jeleneteit. A párbeszédbe átírás, a bábjátékká, hangjátékká formálás módszereit sokan alkalmazzák, nem beszélve az önálló nevelési, didaktikai tevékenységformává vált drámapedagógiáról. Kell ezt még fokozni, szaporítani? Hiszen a körülöttünk lévő valóságban is folyton ezzel, a már tolakodó párbeszédigénnyel találkozunk. Személyesen akar megszólítani a reklám, a mindenféle hirdetési szöveg. Intimre formált hangvételével betolakodik magánéletünkbe, tudni véli megoldásra váró problémáinkat, vágyainkat. Nem erre gondoltam. Ne sajnáljuk a fáradságot felfejteni a rejtettebb párbeszédeket, például az író és olvasó, a mű és olvasója, befogadója közötti intim párbeszédet. A művek közös olvasása, értelmezése közben felfedezni, felfedeztetni: személyesen engem szólít az író, a mű, tehát választ is vár. Úgy hiszem, elfogadod, a fentiek értelmében esetleg újra kell gondolni tanítási elveinket. A személyes megszólítottság érzését senkinek nem lehet bebeszélni, ahhoz körülmények, értelmező olvasás, nyelvi szintű megértés kell a minimális szinten. Tehát a tanítás aprómunkája. Azután türelem, amíg kiben-kiben a kis tanítványok közül megfogalmazódik a válasz, amikorra tényleg létrejön a párbeszéd. Ennél a születésnél kell bábáskodnia a tanárnak, erre való a szaktudása, embersége, gyermekszeretete, érzékenysége... De hisz tudod. .. sokat „műveltük" együtt is: „te néked magyarázzam?”... Talán nem veszed tolakodásnak, segítségül a régen tervezett tankönyvet ajánlom. Szándékaink szerint is ilyen tartalmas párbeszéd megvalósítására írtuk tanszéki kollégáimmal. Most jelent meg „Világjáró” címmel az ötödik osztályos irodalomtankönyvünk. Az országos tankönyvlistában megtalálod, de neked küldök tiszteletpéldányt. Folytassuk mi is párbeszédünket, várom leveledet! Baráti üdvözlettel: Széplaki György