Magyartanítás, 2008 (49. évfolyam, 1-5. szám)
2008 / 4 - László Emese: A retorika alapműve. Quintilianus: Szónoklattan
szettől fogva fontosabb és jelentősebb: derék férfi. Nemcsak azért, mert ha a szólás erejével a gonoszságot vértezzük fel, semmi sem veszélyesebb a köz- és magánügyekben az ékesszólásnál, mi magunk pedig, akik megpróbálunk erőnk szerint hozzáadni valamit a szónoki tehetséghez, a legrosszabbat tesszük az emberiségnek, ha egy útonállót látunk el ezekkel a fegyverekkel, nem pedig egy katonát.” (12, 1, 1; idézve az 56. oldalon) A szónoknak tehát nemcsak a beszédben jártasnak, hanem - s Quintilianus nem véletlenül ezt említi első helyen - derék férfinak is kell lennie. A további tájékozódást segítő, jól összeállított bibliográfia után, mely kiterjed az Institutio oratoria mérvadó kritikai kiadásaira, a kétnyelvű kiadásokra, a kommentárokra, a Quintilianusról szóló tanulmányokra, sőt, az antik szónoklattant, pedagógiát és nyelvészetet tárgyaló művekre is, következik a könyv fő része, vagyis a több mint 750 oldalt kitevő Szónoklattan, melyet a fordítók bőséges jegyzetanyaggal adnak közzé. Nagyon szerencsés döntés volt, hogy a kötet szerkesztője a mű címét szó szerint ültette át magyarra. Quintilianus nagy munkája ugyanis nem egyszerűen tudományos mű, hanem valóban szónoklattan, mely bemutatja, hogyan lehet tökéletes szónokot képezni. Quintilianus maga is gyakorló nevelő, szónoklattanár volt, s mint ilyen ő kapott először állami fizetést. Bár először feltehetően magániskolát működtetett, Vespasianus császár, látva sikeres oktatói működését, nyilvánossá tette iskoláját, és magas fizetésben részesítette. Talán meglepő, hogy a Kr. u. első században alkotó Quintilianus igazi modern, humanista pedagógusként vall a gyermeknevelésről, így ír a tanár jelleméről és kötelességeiről: „Tápláljon tanítványaival szemben atyai érzelmeket, és gondolja azt, hogy azok helyére lépett, akik a gyereket gondjaira bízták. Ő maga se hibázzon, de mások hibáit se nézze el. Szigorúsága ne legyen rideg, és nyájassága se legyen korlátlan, nehogy az egyik gyűlöletet, a másik lekicsinylést szüljön. Minél gyakrabban beszéljen arról, hogy mi a tisztességes és mi a jó, hiszen minél sűrűbben figyelmeztet, annál ritkábban fog büntetni.” (2, 2, 4-5, 150. oldal) De a szerző nemcsak a tanár kötelességeit veszi számba, hanem - néhány alfejezettel később - a tanulókét is. „Miután kissé sokáig időztem a tanárok kötelességeinél, a tanulók lelkére egyedül azt kötöm, hogy mind tanulmányaikat, mind tanáraikat szeressék, s ha nem is vér szerinti, de lelki szüleikként tiszteljék őket. Ez az alázat sokat segít a tanulásban, mert így szívesebben hallgatják az oktatót, hisznek a szavainak, s hozzá hasonlatossá akarnak válni; végül szíves örömest és jókedvvel fognak iskolába járni, nem fognak haragudni, ha kijavítják őket, örülnek, ha dicséretet kapnak, s iparkodni fognak, hogy mindinkább elnyerjék a tanár minél nagyobb szeretetét. Mert ahogy a tanár kötelessége, hogy oktasson, a tanulóé, hogy tanulékonynak mutatkozzék, másként egyik sem megy sokra a másik nélkül, mint ahogy az ember létrejötte is mindkét szülő nemzőképességének függvénye, s hiába hintesz magot, ha az előkészített talaj nem fogadja magába, úgy az ékesszólás sem szökkenhet szárba a tudást nyújtó és a tudást befogadó összhangja nélkül.” (2, 9, 1-3, 170. oldal) Azt hiszem, soha nem voltak időszerűbbek ezek a sorok, mint manapság. De nézzük meg egy kicsit részletesebben, miként épül fel az első két könyv, melyekben a szerző a gyerekek nevelésével, a retorikán kívüli tantárgyak oktatásával foglalkozik, s melyek a művet az antik nevelési irodalom egyik legfontosabb darabjává teszik. Quintilianus olyan, ma is nagyon fontos kérdéseket vesz számba, hogy melyik a megfelelőbb, a magánoktatás vagy az iskola; hogy miként lehet bánni a különböző képességű gyerekekkel. Ezután rátér a hangok, a szófajok tanítására, a nyelvhelyesség, a barbarizmus és a szolecizmus kérdésére, majd a szavakat fölosztja a latin és az idegen, illetve az egyszerű és az összetett szavak csoportjára. A helyes beszéd alapelveiként az analógiát, az etimológiát, a régiséget, a tekintélyt és a nyelvszokást nevezi meg. Külön fejezetet szentel a helyesírással kapcsolatos problémáknak. Nagyon fontos az első könyv nyolcadik fejezete, melynek tárgya az olvasás. Quintilianus itt megkülönbözteti a kisgyerekek olvasástanítását és az érettebb korosztályok gyakorlatait. Rámutat arra, hogy az olvasást kizárólag a gyakorlatban lehet elsajátítani; legfontosabb feltételének azt tartja, hogy a tanuló értse meg a szöveget. A hangos olvasás előadásmódját illetően a szerző középutat javasol. „De elsősorban legyen az olvasás férfias, és némi kedvességgel ugyan, mégis komoly, éspedig ne a prózához hasonlítson, mivel költészet, a költők pedig maguk tanúsítják, hogy énekelnek, mégse oldódjék dallá, és ne tegye nőiessé a mesterkéltség, ami ma annyira diva-