Református gimnázium, Máramarossziget, 1890
X. Egy epizód „Sziget ostromáéból. A magyar költészet epikai alkotásai közt, Arany János műveit kivéve, egyetlenegy sincsen, mely Zrínyi Miklós ,Szige ostroma" czímű eposzával mérkőzhetnék. A mű kiváló költői becsét maga az író is érezte, különbé nem tette volna annak a végére ezeket a hatalmas önérzetre tanúskodó befejező sorokat: Bevégeztem ime örök hirű munkám, Melyen idő nem fog századok elmúlván; Ámbár az irigység, mint vasat a rozsda, Éles fogaival szabadon mardossa. Mikor eljön a nap, hogy por hamu lészen, Mi volt azelőtt is, földi niló részem. Hamvaimat a szél hadd vegye szárnyára Hadd vigye magával végtelen útjára. Azért, mig a világ világ lesz, a nevem Tisztelet említi mind azon a helyen, Hol egy hű fia él a magyar nemzetnek . Tudom én, érzem én, sohasem felednek. Nem is feledik, de, fájdalom,— csupán az iskola falai között nagy közönség alig tud felőle hírénél egyebet. Ennek a tanálatra méltó körülménynek oka az, hogy a mű szerkeze tökéletességével és részleteinek meglepő szépségeivel nem arányban a nyelvezete és verselése. Oly nagy költő, mint Arán János, tartotta érdemesnek e mű átalakítását, azonban az álta megkezdett átalakítás félbenmaradt, mert mindössze csak ma fél éneket dolgozott át. Én az egész művet átalakítottam , de az eredeti versfor.