Református gimnázium, Máramarossziget, 1891
A koronázás jelentősége Magyarországon. Irta és az őfelsége megkoronáztatásának 25-ik évfordulótán tartott iskolai ünnep alkalmával ■ felolvasta Dobay Sándor tanár. A magyar nemzetnek jellemző vonása az a kegyeletes érzés, melylyel múltjának emlékei iránt viseltetik. E kegyeletes érzés mindannyiszor kifejezésre talál, valahányszor arra a körülmények alkalmat adnak. Nemzeti gyász közepeit a múltnak dicső emlékeivel igyekszik magát vigasztalni a magyar nemzeti örömei, ünnepei szintén történelmének kimagasló alakjaira, jeleneteire vezetik vissza. A másik jellemző tulajdonságunk az a mély tisztelet és odaadó ragaszkodás, melylyel hazánk alkotmánya és koronás királya iránt viseltetünk s történelmünknek számtalan esete bizonyítja, hogy ha azokat bármifelöl fenyegette veszély, a magyar kész volt megmentésükért — ha kellett — éltét, vérét áldozni. A király iránt való nemes tisztelet kutforrása abban rejlik, hogy az ő fejét disztette a nemzet az ország szent koronájával Középkori és újabbkori íróink a koronát rendesen „a szent,“ az „apostoli,“ az „angyali“ jelzőkkel említik, s e koronának a magyar ember előtt való varázsa veszi körül a magyar nép közfelfogásában bizonyos dicsfénynyel az azzal megkoronázott királyt. Az állami főhatalomba bejutást nálunk épen úgy, mint más országban is, a király megkoronázása jelképezte, így tehát a koronázás minden helyen és minden időben fontos mozzanat a nemzet életében, de Európa egy népénél sem emelkedett a koronázás jelentősége oly nagyra, mint nálunk, magyaroknál. Sajátságos földrajzi és néprajzi helyzetünkből megérthető ez. Egy keleti népfaj túlhevülésre kész vérmérséklete és a nyugati népektől eltanult körül- 1*