Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-09-19 / 161. szám

húshoz kenyeret eszik, s a kétségbeesésig ájtatos képet csinál. Drága táblabíró, nem arról van szó, hogy ez­után ne makranczoskodjál, hanem arról, hogyha eddig próbáltál valamit tenni, légy ura szavaid­nak, állj ki a sikra, mérkőzz meg az ellenséggel, kitől midőn egyszer beteg volt, holmi egyetmást elcsipkedtél. . . . Ha pedig nem erre a legtermészetesb alapra fektetted politikádat, elárultad magadat, hogy be­szélsz, s azt sem tudod miről van a szó. — Pest September 19. íme ismét megtermő bűnös engedékenysége, simogató politikája kormányunknak egy utabbi szép gyümölcsét. Az árulás gyalázatos kígyója felemeld immár fejét, magában a képviselők házában ! Halljátok, halljátok Ihatszászkövet ki­­meri nyilatkoztatni a képviselő­ház­nak,hogy a törvénytelenség terén van, s ezért ők képviselői állásukat leteszik! Ezt mondják vagyis inkább írják hatan a kép­viselő háznak, a tövényhozó testületnek, és a kép­viselő ház, a tövényhozó testület még mindig ké­sik a szigor ezen eszközeihez folyamodni, az eré­­lyesség azon tényezőit megragadni, mellyek ren­deleteinek tiszteletet szereznek, mert a meghajol­ni nem akarókat megtörik. Hisz miért is búvna el többé rej­tekébe a re­­actio ? Miért is venné magára a hazafiság színét az áruló ? Miért takaródzik a honszeretet leplével az ár­mány és gazság ? Avagy nem sétál e bántatlanul Budapest ut­­számn a pártütőnek akárhány czimborája ? Avagy illettetett e csak egy ujjal is egyet­len azon számos tisztek közül, kik a magyart csupa hálából elárulák ? Avagy függ e az akasztófán csak egyike is azon gazoknak, kik a népet a leggyalázatosabb ürügyekkel a legpiszkosabb okokkal izgatják, ösz­tönzik saját édes annyja—e szegény csalatotthon ellen tenni fegyvereit ? Nem. Még egy áruló sem véve el érdemlett büntetését, sőt simogattattak, czirogattattak mind­ekkoráig mind­azok, kiknek árulását tények bizonyítják. Meddig fog még a nemzeti gyűlés, meddig a kormány a vétkes engedékenység e hazát veszé­lyeztető kímélet terén még késlekedni. De térjünk ama hat képviselőhöz, kiknek ne­veit elfeledtük — hogy az Isten se emlékeznék reájuk soha is. — De kiket az országos rendőrség felügyelete alá ajánlunk. Mindenek előtt azt kérdjük, miként követhet el a törvényhozó test, — melly a veszélyektől környezetb hon és trón megmentésén dolgozik — törvénytelenséget ? Mi tagadjuk, hogy ez lehetséges volna még akkor is, ha a nemzet képviselői jónak látnák — a trón és haza védelmére—magukat c­o­n­v­e­n­t­é alakítani, még akkor is , hogyha szükségét lát­nák — a trón és haza védelmére — ideigle­nes kormányt vagy dictatorságot fogadni el. Mind­addig, mig egy veszélyben forgó mo­narchiai státus megmentése eszközeit a trónra i­s kiterjeszti, törvénytelenséget el nem követ. És ha oda mennénk vagy is inkább intettné­­nek is ügyeink, — mert Istenünkre mondjuk, nagyon kényszerittetünk e lépés felé, — hogy védelmi intézkedéseinket csak a honra szorítsuk, még akkor is csak egy c­o­n v­e­n­t­i­ó­t bonta­nánk fel, melly két szabadon egyezkedő felek közt — a régi hazug juridicus stylus szerint — úgy örök időkre köttetett, de mellynek felbontá­sára bizony mi sem az első sem a második lépést nem tettük, hanem igen is tette a másik fél, melly vakon hagyja félrevezettettni a lábai előtt táton­gó örvénybe. És így in­thesi sem áll az, hogy egy ország­nak törvényhozói testülete bármikor is a törvény­telenség terén állhatna ; kivéve ha árulást követ­ne el maga a haza ellen, kivéve, ha a nemzetet eladná. Azért nem bosszantó, nem gyalázatos e­z ha hat ember előáll és — mert fél árulását szemé­lyesen bevallani — megírja a törvényhozó tes­tületnek , hogy „hallod e te nemzeti gyűlés, te törvénytelen utakon jársz, azért mi, kik a törvényt tiszteljük s annak útjáról eltérni nem akarunk nem maradunk többé köztetek.“ — Lehet e nagyobb insolentia, mellyet egy nem­zet képviseletével űzni lehetne? Uram fia nem csodálkoznánk, ha a szabadság terén egy akasztófa állana, mellyen ő méltósága a staatsrath Rosenfeld függne? vagy az uj téren egy q u i 11 o t i n működne, mellynek erélyes eljárása alól egy pár más haza­áruló feje gördülne elő ? vagy ha egynéhány izgató ott Szebenben egy kis golyó által szaba­dult volna meg föfájásától ? Ekkor — mondjuk — még nem csodálkoz­nánk, ha a képviselő Rosenfeld —bát­­tyának méltó öltse — azt mondaná, hogy a tör­vényhozó test törvénytelenséget követ el. De mind­ez nem történik, sőt a kormány mint törvényhozó test a kelletén túl lágy és fé­lénk, olly lágy és olly félénk, miként tán a ha­zát is elveszti. És mégis úgy mernek nyilatkozni? De hiszen épp azért mernek , mert — mint czikkünk elején írtuk — az árulóknak arany idejök van, s fejeknek egy hajszála sem görbül el a nemzet képviselőinek és kormányának aka­ratjával. Dolgozna csak a guillotine, állna csak a bitó, meghúzná magát az árulás s nem merné legalább piaczra vinni megmérgezett áruczikkeit. De ne gondol­ja ama hat képmutató, mi­ként nem tudjuk merről fut a szél ? Ne gondlja dominus Rosenfeld és Frie­­d­e­n­i­e­­­s — kiknek elsőjéről még aprilban szó­lottak e lapok — miképp ne tudnák, hogy Bécs­­ből csak most jöttek le ? Oh mi nagyon jól tudjuk „wie viel es geschlagen hat!“ És éppen mivel tudjuk hányat ütött, figyel­meztetjük őket, hogy a közelebbi napokban egy társulat keletkezett az egyesült magyar hazában, mellyne­k feladata az árulókat ki­nyomozni s­­i­két az itélőszék kezébe szolgáltatni — ha már egyszer fél­óráig nyakuknál fogv­a kötélen füg­gő 11­ek. Erre figyelmeztetjük az illetőket. Végül még a szász nemzethez fordulunk, és fel­szólítjuk ezen hat dominus küldőit, válassza­nak más képviselőt s hívják ezeket vissza,mielőbb átadván őket a megvetésnek, mellyet érdemlenek. Felhívjuk a szász nemzet józanságát, becsüle­tességét, ne hagyja magát egynéhány kebelében dúló hazaárulási terveket főző által tévutakra ve­­zettettni, s ez által mind e nagy hazát, mind pe­dig s legkiváltképpen — magát kimondhatatlan veszélyek tömkelegébe vezettettni, mellyből e hon bizonyosan ki fog bontakozni, de ők soha él­ve ki nem jöhetnek. Gondolja meg ezt a szász nemzet, és tisztítsa meg magát saját­ és e hon árulóitól. Magyarfi, Pest, September 18. A veszély perczenkint növekszik. A rácz lá­zadók még nincsenek szétverve. Jellasich, a reac­­tio hitvány eszköze, előnyömül és a szegény ma­gyar hazát — mellyet elhagyott az, ki szent eskü­vel fogadá szabadságát védeni — újabban saját fia elárulta. Jellasich maholnap Pest közelében lesz, a nél­kül, hogy csak egy kardcsapás történt volna. És mi mindennek oka ? .... A hadvezérek hiánya. A kik vannak, árulók és a kik nem árulók, igen kevés kivétellel alkalmat­lanok a vezérségre mi igen természetes, mert alig találunk tábornokot, kik a régi rendszer alatt nem születés, önállástalan csúszás mászás, hanem ta­lentumok által vergődött volna fel. Ha alkalmas és becsületes vezérekről nem gondoskodik kormányunk mielőbb, minden erő hiábavaló sergeink lelkesültsége. E lapok múlt számában említés létetett V­e­t­­t­e­r őrnagyról, midőn ezt olvasom, önkénytelenül eszembe jutott Gombos alezredes, ki jelenleg a hadügyminiszériumnál van alkalmazva. Ez ember egy azon kevesek közül, kiket nem születés, nem pártfogás emelt föl, hanem talentom. És talentumát a miniszerterium elösmerte, midőn előléptetéssel jelen hivatalába helyezé. De jelen vészes pillanatokban iró asztal mellett nélkülöz­­hetőbb a hadi tudományokban jártas és hona sza­badságért lelkesült katona, mint a harczmezőn. Nekünk most mindenek felett alkamas vezérek kellenek. Ne hagyjunk hát használatlan egyetlen haszonvehető egyént is. Ne feledkezzünk meg azokról, kikben a tehet­ség, akarat a honszerelemmel párosul. És Gombos alezredes illy egyén. Lázár, K. 646

Next