Marczius Tizenötödike, 1849 (2-67. szám)

1849-05-26 / 32. szám

Him Szombat Pest, május 26-kán 1849. E lap megjelenik minden estre, vasárnapot kivéve. Előfizetés mai naptól december végéig Budapesten házhoz,hordással 5 fr., vidékre postán borítékban 6 fr. p. p. Hónapos előfizetés csak helyben, s a hónap első napjától kezdve fogadtatik el. Előfizethetni helyben a kiadóhivatalban (Országúton, Kunevalderház) és minden postahivatalnál. Hirdetések egy háromszor hasábozott sorért, vagy ennek helyéért 2 kr. pp. — Egyes szám 3 kr. pp. Pest, május 26-kán. A száműzött dynastiának egyik főbűne az, hogy lélekzsibbasztó rendszere alatt a magyar nemzet egy része eltáblabirosodott. Ezen eltáblabirosodás iszapjából sokan máig sem vergődhettek ki. E tespedékeny emberekre nézve a forradalom ijesztő viharként hatott; előre a nyomor megalázás, féltékenység rongyos tetői alá bújtak, menedéket keresendők az eszmék vil­lámai elől. Náluk a forradalom égi háborúja máig nem tisztítható meg a lélek légkörét, h­anem inkább még jobban megrettenének és fejeiket be-behu­­zogatják, mint a csiga a hozzá ütődött légy szárnycsapása előtt. Ők, a szánandólag nevetséges teremtmények, elsatnyultságukban megszokván a semmit­tevés pipázó kényelmeit, elhízván a kiváltságok m­á­­konyhintó árnyaiban, képtelenekké lőnek az idők nagy eszméihez emelkedni, vagy csak ballagni is a szebb jövőért küzdők zászlója után. Az hát itt a bűne amaz elcsapott dynastiá­nak,hogy az ő táblabirái jellemek lenni nem tud­nak. Kevés nálunk a forradalmi jellem, sem olly bőséges, mint e h­arczokban várható volt. Eltáblabirásodott értelmiségünkből sehogy sem fejlődhetik ki jellem, — ez csak amaz egészsége­sebb osztálynál található, kik márczius óta kez­dik élvezni a szabadság késeit, vagy kik erre ön­tudatosan segíték elő a népet, azoknál, hogy vele összeolvadhassanak a valóságban, mint már össze­­olvadának azelőtt lelkek képzeletében az egyenlő­­ségi érzet rokonszenveinél fogva. Ama jellemekké fejlődhetlen emberek hajol­tak meg nyomorúságos gyávasággal a dynastia­­nak bitor hatalma előtt, ezek koldultak hitvány életük megmentéséért kegyelmet, olly csúszó mo­dorban, hogy reá pirulás nélkül gondolni sem tud a jó magyar. Egész vidékekből alig találkozott ember emez osztályból, a ki fölemelt fővel merte volna elfogadni a zsarnokot. A bitorló egyetlen szemöldökrántása elég volt, hogy a hódolati nyi­­latkozványok özönöljenek Ollmützbe, és pedig megspékelve gazdagon a táblabirói manupropriák­­kal. Igaza volt Vukovicsnak, midőn ismerve illy jellemtelenségeket, oda utasítá a résztörvényszé­ki köz vádlót, hogy az igy kirivó gyávaságot ne vonja vád alá. Mit is nyerne vele a haza, ha a nevetséges gyengeségeket büntetné, s megteszi majd e kötelességet a humor az irodalomban. És mert az ilyenek ostorozása leginkább a napi irodalom körébe vág, azért nem helyénki-­í­vüli, hogy e lapokban most egy újonan mutatko-­­­zó phasisát mutassák az eltáblabirósodottak nya­­valygó életének. Ez nem egyéb, mint egy veszedelmes hagy­ , mázkór, mit orosziszonynak nevezhetünk. " Szinte sajnáljuk, hogy illy komoly dologban­­ kaczagnunk kell, de lehetlen elkerülni, mert a ragályosságnak gyógyszere csak a nevetséges- ;­ség tudalma lehet.­­ No látni kelle azon arczarcat, mellyek lapunk tegnapelőtti száma olvasásában annyira elmerül­tek, hogy röttel alig voltak megmérhetők. Tábla­­biráink szeme megüvegesedett, szájukból a Buda bevételének örömére bodoran füstölő pipa kiesett és szólni több óranegyedig csak egy kukkot sem bírtak volna, még a káromkodás miatyánkjá­­ból sem. — Ez szörnyűség vala! A neki domborodott has hiában korgott estek­ után, az ínyek annyira meg­tompultak, hogy étvágya egyetlen táblabirónak sem volt, még a kancsó sem forgott kézen a bu­dai ostromlók egészségéért, annyira szánandólag leverettek a pohos urak. Mert jól megjegyzendő, hogy amaz orosziszony ragálya leginkább a po­hosakat lepi meg, és csak ekkor tudom felfogni, minő lélekbúvár volt ama humorista, ki rózsás kedélyében minden monarch­át arra intett, hogy jól kihizott alattvalókat szerezzen, mert ezek az igazi jámbor, mindennel megelégve, békés polgá­rok, szerető gyermekei az atyáskodó absolutis­­musnak. Édes pohos táblabiró urak, ne egyenek olly sokat, azon arányban fog leolvadni félelmük is, és ne óhajtsák annyira a délesti alvást, majd nem háborgatják olly kozákos álmok. Az orosz beütés sem szörnyebb, mint a ke­gyelmes osztrák császáré volt, sőt ennek seregei hirhedettebbek valának, még­sem állhatták ki a magyar szuronyt. Az orosz hatalma igazi rém, mert ismeretlenebb az avatlanok előtt, semhogy valódi minőségére devalválni merészelnék. A hódítások mainapság nem divatosak siker tekintetében. E vállalat népek sym­path­iája nél­kül sisiphusi törekvés. A szabadság szeretete és elszántsága soha meg nem ijed a hatalom irtózatosságától. Gon­doljanak önök a maroknyi görögre, melly szabad­­ságszeretetében a tengernyi perzsa hadat vissza­verő. És gondoljanak önök a cserkeszekre, meny­nyi hóditmányt tehetett náluk az orosz kolosz. Végül pedig bízzanak a magyar honvéd szoro­­nyában, huszáraink vágásaiban és ágyúink go­lyóiban, akkor majd lelohad a szörnyű félelem.­­ Ekkor nevessenek maguk fölött, és töreked­jenek kiemelkedni az eltáblabírósodottság iszap­jából oda, hol jellemek képződnek a szabadság és haza javára, dicsőségére, és félelmére minden zsarnoknak. A. V. FURCSASÁGOK.­ Értse a ki bírja, de mi nem értjük meg. Madarász Lászlónak, rendőrségi főnöksége alatt botrányos históriája volt amaz ominosus gyémántpor miatt, mellyben a vizsgálatok máig tartanak. Mi fejlődik ki a vizsgálatokból, előre sejtjük, mert meglehetősen ismeretesek vagyunk az ügy­gyel, hanem a közönség előtt anticipálni a törvé­nyes ítéletet nem akarjuk. Hadd folyjon le a per. Előttünk most csak annyi bizonyos, hogy Madarász eme fatális keze­lés miatt a kormányból kilépni kénytelenittetett s pedig amúgy illedelmesen. Ezen a szabadság igaz barátja csak örvendett, mert Madarász nem volt azon ember, ki a szájá­ban pengetett szabadság nyomain járt volna el kormányon­ léte alatt. Amollyan kis kenyur pompásan fejlődött be­lőle, csak az volt szerencsétlensége, hogy nem igen féltek tőle, pedig ő ugyan óhajtotta azt. Madarász L. azon hírre, hogy Pestről kitaka­rodott az ellenség, összeszedte podgyászát és nyakrafőre tört ide, Szolnoknál még külön­vona­tot is kerítvén magas személyének, quo jure, quo titulo ? érdekes volna megtudni. Miért sietett annyira Pestre ő ? csak gyanítjuk, de bizonyost nem tudhatunk. A kárpit mögé pil­lantok beszélnek holmi népgyűlésrendezési szán­­dékról, vadászata végett a népszerűségnek. Ártatlan mulatság lett volna, ha a Marczi­­u­s gorombasága már Pesten is ki nem kürtöli, hogy hallott valami gyémántpörről. Eshet, hogy a terv gyanításunk szerinti volt, mi csak annyit tudunk, a­mi nyílt dolog, hogy Madarász László a ház engedelm­e nélkül távozott Debreczenből. Pesten maga átlátta, hogy helytelenül cselek­vők, azért le is mondott követi székéről, a­mit engedelem nélküli távozása miatt úgy is elvesz­tett. — Később azonban aligha meg nem bánta tettét, legalább egy újabb lépése ezt látszik gyanúsí­­tani. — Micsoda lépés lehet ez ? Épen az, mit mi megérteni nem tudunk, vagy inkább talán még most nem akarunk. U­gyanis:

Next