Enyedi Nagy Mihály et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve 2003. Első kötet
1. Bevezető tanulmányok - Kéri László: Nyilvánosság az új évtized elején
Nyilvánosság az új évtized elején teljesítményre, az átlagos színvonalat meghaladó produkcióra... A média mindig is képes volt a sztárfaragásra, de ezúttal valami különleges és gyökeresen új történt. Részint azáltal, hogy hónapokon keresztül, a nap bármely pillanatában át lehetett élni a játékot”, részint azért, mert a hetenkénti választások, szavazások a műsor alakításában legitimálták a folyamatos néprészvételt, és végre át lehetett élni a szavazatoknak nemcsak négy évre, de a következő fordulóra gyakorolt hatásait is. (Bármilyen paradox is, de éppen ez a vonás tulajdonképpen rejtetten, de a demokratikus-döntőképes attitűdök megerősítésében talán hatékonyabb tanítási-tanulási modell volt, mint az elmúlt évtized direkt politikai nevelési kísérletei együttvéve.) A záróműsorokban megmutatkozott össznépi részvétellel pedig valóban csak a parlamenti választási aktivitás vehetné fel a versenyt, így képes eggyé olvadni közügy és szórakozás, így válik rendkívül hatékonnyá a modern kommunikációs technika; százezrek szavazhatnak, akár egy óra leforgása alatt is. Nem célunk elgúnyolódni az új valóság nyilvánvalóan hazug konstrukcióin, hiszen ezek végül is ugyanolyan fikciók, mint az állampolgári egyenlőség, avagy a szólásszabadság - legfeljebb a „valóság” álságossága ezekben az esetekben könnyebben és közvetlenebbül érhető tetten, mint egyéb fontosabbnak tartott - társadalmi konstrukciók esetében. Az azonban kétségtelen, hogy a kereskedelmi tévék valóságshow-i, a párhuzamosan futó szappanoperák tucatjai, a rádiós-betelefonálós közéleti szappanoperák, a kora délutáni talkshow-k, a színes sztorimagazinok együttesen mind-mind ahhoz járulnak hozzá, hogy a politikai élet se legyen képes kivonni magát az új narratívák hatásmechanizmusai alól. Sőt, a politikai-hatalmi szféra is előbb-utóbb kitermeli a maga speciális szappanoperáit. (Na jó, szappanoperettjeit.) A legelső s azonnal grandiózusra sikeredett kísérlet 1996-97-ben a Tocsik-ügy volt, s ennek tabloidizációja minden várakozást felülmúlóan sikerült, olyannyira, hogy a négyéves Fidesz-korszak telis-tele volt kisebb-nagyobb szappanklipek szüntelen ismétléseivel. 2002 nyarán majd’ kilenc hétig kötötte le a közönség figyelmét az ügynöksaga, 2003 nagy leleménye és újdonsága, a brókerbotrány már megérte - és túlélte - a századik adásnapot is. Ami azért is érdekes, mert ennyi adásnap után sem tudjuk egyetlen lényeges kérdésre sem a választ - viszont megismerkedhettünk ezeregy érdektelen mozzanattal, s a politikai elit is képes volt három hónapig lekötni a közönség figyelmét. Ez is több, mint a politikai monoszkóp. A napirenden maradás dramaturgiai fogásait a politikai riválisok a bulvármédia szokásaiból lesték el, s ma már elmondható, hogy ez az egy terület, ahol is a pártelitek számottevő professzionalitást tudtak felmutatni. A botránypolitizálás az elmúlt évek rendszeres kísérőjévé vált, soha sincs idő egyetlen eset végigkövetésére sem, mert állandóan a nyakunkra hozzák az újabbakat. Első látásra van valami visszataszító és kisszerű e cirkuszokban, mégis érdemes odafigyelni azon kutatók meglátásaira, akik szerint e botránypolitizálás részben szerves része a modern demokráciáknak, részben pedig ez a jelenség elengedhetetlenül következik az újkori politika médiához láncoltságából. A botrány lehetősége ugyanis fontos és garanciális jelentőségű elem arra nézve, hogy semmilyen hatalmi tényező ne legyen képes elhallgatni bármiféle visszaélést, törvénytelenséget, sötét stiklit. A demokratikus és versengő közéletben a küzdő felek állandóan látszani szeretnének, ezért minden más foglalkozási csoport letéteményeseihez képest sebezhetőbbek is. A láthatóság csapdája abban rejlik, hogy minden érintett elemi módon igyekszik