Enyedi Nagy Mihály et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve 2003. Első kötet
1. Bevezető tanulmányok - Kéri László: Nyilvánosság az új évtized elején
Nyilvánosság az új évtized elején indíttatva igyekeznek betelepedni az MTV főműsoraiba. Talán azért, mert csak akkor hiszi magát valóban hatalmon lévőnek, ha a feleségek legalább az esti tévéműsorban viszontláthatják az egyértelmű hatalmi fölény bizonyítékait. Mindez persze a közszolgálatiság vaskos félreértése - mindeddig egyetlen győztes sem tudta kikerülni ezt a csábítást. (A Fidesz-korszak ideillő trükkjeiről hasznos áttekintést ad Haszán Zoltán-Varsányi Gyula írása: A királyi tévé meztelen. Népszabadság, 2002. júl. 20.) A műsorokkal más gond is van. Részben az, hogy az MTV a lehető legszerencsétlenebb módon eredt utána a kereskedelmi tévék vélt/valós sikereinek, onnét hoznak műsorötleteket, arcokat, dizájnt - ám a hatalmas anyagi ráfordítás egyáltalán nem hozta meg a kívánt eredményt. (E folyamatról is széles körű tájékoztatást ad az idézett szerzőpáros: Képernyős keljfeljancsi, Népszabadság, 2002. nov. 23.) Valójában az igazi gond a hírműsorokkal van, ez pedig már nem csak az MTV problémája, mert a jelenlegi struktúra mélyén valamennyi hazai mérvadó televízió hasonló értékzavarokkal küszködik. Starik R. László összehasonlító elemzése kimutatta, hogy a hat legnézettebb magyar televízió híradói leginkább egymással versengenek, de legkevésbé a nézők informálása révén, hanem - ahogyan a szerző írja - „a bulvár káprázatok csatája zajlik”. (Hétvégi híradók: a tegnapi lap talán frissebb, Magyar Hírlap, 2003. aug. 2.) Mindezek árnyékában teljesen nevetséges - és a nézők 99 százalékát nem is érdeklő - az a csatározás, amely a kuratóriumok összetétele, az elnökválasztások és a finanszírozási anomáliák kapcsán rendre történik. E kérdésekben a pártok illetékes szóvivői, szakértői iszonyatos harcokat vívnak egymással, ám a végeredmény rendszerint ugyanaz, mint amit korábban a műsorokról már elmondottunk. (A legutolsó, 2002. őszi bohózat első számú kárvallottja az a Baló György lett, akit ugyan a politikai elit kétharmadnyi többsége elfogadott volna elnökként, ám a kisebbség az érdektelen és irreleváns kis civil szervezetek szavazatait felhasználva megbuktatott. Ez az esettanulmány-szerű játék egyébként hetekig tartott, és a jelenlegi képtelen helyzet valamennyi fontos abszurditását szomorúan mutatta föl.) Talán mindezen mosolyogni is lehetne, ha az egész mélyrepülés nem lenne olyannyira költséges. A legkülönbözőbb becslések is legalább 40 milliárd forintra teszik az elmúlt négy-öt évben hiábavalóan elfolyt, ideömlesztett pénzek nagyságrendjét. 2003 őszére már az lett a szokás, hogy havonta követelnek újabb milliárdokat, mindenféle újabb jogcímeken. Nem csoda, ha minden észnél lévő azt állítja, hogy ebben a káoszban csak egy radikálisan megváltoztatott és egyértelműen szabályozó médiatörvénnyel lehetne rendet rakni. A rádióról kevesebb szó esik, pedig a közszolgálatiság körül ott is alapvető gondok vannak. Az egyik nagy tapasztalat a rádiós nemrégiben igen alapos esszében mutatta ki, hogyan veszít a Magyar Rádió fokozatosan teret az új versenyben, hogyan marad el a műsorkínálat megújítása terén, és azt a látszatot, hogy már csak a reggeli/déli hírműsorok sávjában képes a fölényét ideig-óráig fenntartani. (Barát József: Magyar Rádió: Hangszálak, Népszabadság, 2002. nov. 23.) A háttérben természetesen itt is megtalálhatóak a belpolitikai megosztottság béklyózó hatásai. Az elnök a régi rend emblematikus figurájaként és a mártírjelöltpanteon egyik kitüntetett szereplőjeként rendszerint azokat a műsorokat és műsorkészítőket védi, akik szélsőséges hangvételükkel már az előző kurzusnak is jóval több kárt okoztak, mint hasznot hajtottak. S igyekszik mindezt a közszolgálatiságot illusztráló kiegyensúlyozottság bizonyítékaként felmutatni, miközben folyamatos konfliktuszónában tartja ezzel az