Médiakutató, 2008 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 3. szám

142 Murai András Vásárhelyi abból indul ki, hogy a társadalmi önelképzelés elválaszthatatlanul összefügg az emlékezéssel. A társa­dalmaknak elsősorban önmeghatározásuk miatt van szükségük a múltra; a kollektív emlékezet „célja" a tájékoztatás és a koordinálás. Egy közösség történetének elbeszélése része annak a folyamatnak, amelynek során megteremti és­­újra­alkotja az önmagáról kialakult képét. Miközben a múltját átgondolva megfogalmazza önmagát, arra a kér­désre kíván választ adni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk. De mi van akkor, ha hiányzik a közös múlttudat, ha még megközelítően sincs egyetértés a múlt értelmezésében és értékelésében? Közvélemény-kutatá­sai alapján ugyanis erre a megállapításra jut, illetve ezt a közel két évtizedes tapasztalatunkat támasztja alá, erősíti meg Vásárhelyi. A könyv a magyar történelemben kronologikusan haladva ismerteti az egyes korszakokra vonatkozó közvélemény-kutatási eredményeket, a legnagyobb hangsúlyt a 20. század kapja, ezen belül is 1956 és a Kádár-rend­szer megítéléséről tudhatunk meg a legtöbbet. Ennek oka, hogy a Kádár-kor és Kádár János a magyar társadalmat leginkább megosztó időszak, illetve történelmi személy. Jól mutatja ezt a „Történelmi arcképcsarnok" című fejezet is, amelyben többek között a legnépszerűbb hazai történelmi személyiségekről olvashatunk, természetesen a felméré­sek tükrében. A 20. századra vonatkozóan rendkívüli módon megosztott a közvélemény. A kérdőívek tanúsága szerint e században a legpozitívabb történelmi személyiség Kádár János. A népszerűségi toplistán mellette Nagy Imrét és An­tall Józsefet jelölték a megkérdezettek. E három, a 20. század történelmében egészen eltérő szerepet játszó politikus egymás mellett él a kortárs magyar társadalom közgondolkodásában. A könyv gondolatmenete szerint egyfelől létezik a történelmi igazság, másfelől azonban a magyar rendszervál­tozás utáni társadalomban káosz él a történelmi múlttal kapcsolatban. Ugyanakkor a múlttal való szembenézés, „a történelmi tisztánlátás" (18. o.) elkerülhetetlen, ha a magyar társadalom szeretné önazonosságát a jelenben meg­találni, és a jövőjét meghatározni. Ezért először szembesülnünk kell a múltra vonatkozó tudásunkkal, pontosabban tévedéseinkkel, hiányosságainkkal. Vásárhelyi kutatásai azt a szakadékot tárják az olvasó elé, amely a lakosság tör­ténelmi tudását és a valós történelmi ismereteket választja el egymástól. E kettő közötti jelentős különbség okán - érvel Vásárhelyi, s ez könyvének másik lényeges állítása - a politika „fegyverként" használhatja a múltat, illetve fordítva, a politika által kisajátított múlt megakadályozza e különbség csökkentését és így a reális nemzeti történe­lemi tudás kialakulását. Vásárhelyi tehát a történelmi tudás és a történelmi tények összehasonlíthatóságára alapoz. Az egyes fejezetek is ennek megfelelően épülnek fel: a történelmi tudás, ismeretanyag rövid összefoglalását olvashatjuk az adott korra, témára vonatkozóan, majd ezzel szembeállítva láthatjuk a közvélemény-kutatások eredményeit. Valóban ilyen egyér­telműen meghúzható a határ a tény és a közvélekedés között? Vannak kérdések, ahol igen. Ilyen például a holokauszt magyarországi áldozatainak száma, amelyet csak a megkérdezettek 12 százaléka becsült meg helyesen (106. o.). De mondjuk a Kádár-rendszerre és Kádár személyére vonatkozóan már sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen nincsen egyértelmű referencia, nincsenek számok, adatok, vagyis a tények nem ágyazódnak közmegegyezésbe. Az emlékezet felől közelítve a múlt nem fixált tények halmaza, hanem a jelenben folyamatosan átírt, értelmezett és értékelt, a társadalmi kommunikáció által formált jelenség. Természetesen tisztában van ezzel a szerző is, hiszen több helyütt (például a Bevezetőben és az első fejezetben) kitér a különböző múltértelmezésekre, és röviden össze­foglalja a történelemmel kapcsolatos 20. századi felfogásokat, köztük Maurice Halbwachs emlékezet-koncepcióját, vagy az 1970-es évektől szélesebb körben, elsősorban Hayden White nevéhez fűződően elterjedt, a történelmet a fik­ció írásával rokonító felfogást (White, 1997). Ugyanakkor Vásárhelyinek határozott elvárása van a magyar társadalom történelmi felkészültségére nézve, mintha lehetne a történelmi igazságot („valódi történelem") és a közgondolkodás fogyatékosságát („tudatlanság", „zűrzavar") számon kérhetően összemérni. Ez esetben ugyanis felmerül a kérdés: ki­nek a birtokában van a „múlt reális értékelése"? A „történelmi tisztánlátás", a „reális", „felelős" történelemítélet, amely a könyvön végigvonuló, gyakran említett elvárás, s mint a nemzeti tudathoz elengedhetetlen feltétel fogalmazódik meg (például 20. o.), sokkal inkább társadalmi közmegegyezésen alapul. Ennek hiányában lehetséges az, amit Vásár­helyi Mária állít: a történelmi múlthoz (elsősorban a Kádár-rendszerhez) való viszony a magyar társadalom megosz­tottságának első számú generálója. A könyv harmadik fontos, közvélemény-kutatásokkal alátámasztott állítása szerint a múlthoz való viszony, a múlt adott eseményének, személyének értékelése szubjektív, ideológiai kérdés. Vagyis nem a tények, az ismeretek, hanem világlátásunk és attitűdünk alapján lakjuk be múltunkat, amelynek megítélését politikai preferenciák és pártszimpáti­ák befolyásolják. Erre a tanulmányokban számos példát és érvet találunk, itt és most csak a Trianonhoz való viszonyt

Next