Medvetánc, 1987/2
Körkérdés a posztmodemről
POSZTMODERN Moravánszky Ákos Építészként most végre nem kell irigyelnem a homogén elméletekben lehorgonyzott, szabatos fogalmakkal dolgozó művészettörténészeket. A modernposztmodern frontok az építészetben ugyanis első pillantásra kivehetők. Ez persze el is várható, hiszen az új stílusfogalmat egy, a modern funkcionalizmus felváltására rendeltetett építészeti formanyelv, a posztmodern historizmus tette népszerűvé. Az az igyekezet azonban, amely a posztmodernt a képzőművészet területén is értelmezni szeretné, nem vezetett hasonló eredményhez. Az sem „bizonyított ”, hogy egyáltalán léteznek posztmodern képzőművészeti alkotások. Amit ide szokás sorolni (például az új vadak festészetét), az éppen ahhoz az avantgárdhoz (például az expresszionizmushoz) kötődik, amit az elmélet szerint tagadnia kellene. Ez a kétely azonban a lényeget nem érinti. Kétségkívül létezik egy új, posztmodern érzékenység, amely alapvetően különbözik a korábbitól. Ez elsősorban az értelmiségi elit megváltozott látásmódjára jellemző. Amíg korábban ezt az elitet egy etikai értékekre hivatkozó, esztétikailag homogén, a „külsőségekről lemondó szemlélet jellemezte, most az anything goes permisszivitása (cinizmusa?) teremt talajt a fragmentáris, az ellentmondásos, a heterogén élvezete számára. Ezt talán — mivel magunkon tapasztaljuk — elfogadhatjuk kiindulópontnak. Az a kérdés, hogy mindez mennyire az , image-making ’, a divat döntéshozóinak terméke, az eredményt illetően közömbös. Visszatérve az építészethez: ha Jencks bestsellereit olvassuk, a különbségtétel modern és posztmodern között pofonegyszerűnek látszik. Minden a történelmi formák elutasításán vagy felhasználásán múlik. A múlt építészetének formáitól várható az a „többszörös kódolás”, azok a jelentésrétegek, amelyeket a modern építészet megtagadott tőlünk. A Jencks által hirdetett „radikális eklekticizmus nem pusztán a klasszikus oszlop, a timpanon újrafelfedezését, hanem a formák eredeti jelentése és posztmodern felhasználása közti ellentét látványos bemutatását, inszcenirozását (irónia stb.) is jelenti. Mindezt elsősorban Robert Venturi már Jencks előtt szellemesebben és árnyaltabban kifejtette, de a „posztmodern építészet nyelvét” (Jencks trend-teremtő könyvét) karikaturisztikus leegyszerűsítései tömegfogyasztásra alkalmasabbá tették. A karikatúrajelleg azután a művekbe is átkerült. Eddig a posztmodern elmélet ugyan létrehozott érdekes és fontos szövegeket — de rendkívül sok erőtlen, papírízű épületet produkált. Ezeket elsősorban az különbözteti meg a kárhoztatott funkcionalista alkotásoktól, hogy még rosszabbul használhatók. Ami a formákat illeti, ha a tervező komolyan vette a „radikális eklekticizmus koncepcióját, és a történelmi kelléktárból kikölcsönzött néhány alkalmas motívumot, gyakran céljának ellentétét érte el. A