Metropolis, 2001 (5. évfolyam, 1-3. szám)
2001-07-01 / 3. szám
K. Horváth Zsolt Az emlékezés nulla fokán elegendő, hogy rávilágítsunk: a „nyelv” és a múlt „valóságának” viszonyában távolról sem minden olyan világos és egyértelmű, mint az a nyelvi fordulat [linguistic tum] környékén, majd a megújult recepció idején gondolható volt. Röviden: a múltról szóló „elfogadható” és „elfogadhatatlan” reprezentáció kérdése, úgy tűnik, meghaladja a történeti tropológia illetékességi körét. Paul Ricoeur elfogadja George Steiner állítását, hogy „Auschwitz világa kívül van a diskurzuson, mert kívül van az értelmen is”, ugyanakkor felteszi a kérdést: „honnan származhat az elmondhatatlan és a reprezentálhatatlan értelme?’’^ Úgy vélem, ennek bármily csekély mértékű megválaszolásához át kell helyeznünk vizsgálódásunk fókuszát. A haláltáborok túlélőinek tapasztalata ma is jelenvaló, hisz az élmény anyaga, az emlékezés konstruktív jellege révén a mindenkori jelenben szöveges vagy képi formában újra és újra előállítható; mivel a szociológia és a szociálpszichológia már régen föltárta e konstrukció szerveződésének folyamatát, így nem kockáztatunk sokat, ha kijelentjük, hogy az így létrejött történetek is mind másképpen festenek, vagyis eltérőek.4 5 6 7 Ha csak arra gondolunk, hogy a holokausztnak - szót sem ejtve ehelyütt a revizionisták tagadásáról - milyen eltérő, és részben vagy egészében, de mégis elfogadott, bár a kanonizációtól messze álló interpretációi születtek az utóbbi néhány évben - főként Benigni Az élet szép, Radu Mihaileanu Életvonat című filmjeire, illetve Art Spiegelman Maus — Egy túlélő regénye című képregényére gondolok -, akkor legitimnek tűnik az a felvetés, hogy nem az élményanyag előadása során alkalmazott tropológiának kell tiszteletben tartania azt az adott diskurzust, melyet a politikai, tudományos, művészeti vagy az általános értelemben vett közbeszéd kanonizált, hanem annak etikai jellegével kell szembesülni: nem szabad, sőt nem lehet kétségbevonni, hogy megtörtént. A megtörténtség reprezentációja tehát etikai mozzanattá válik. Egyfelől, ha ez az „etikai minimum” megjelenik és kétségbevonhatatlan az adott műben, akkor már lehet arról is beszélni, hogy mi is lenne a tropologikus értelemben megfelelő reprezentációs eljárás, vagyis „feszegethetővé” válnak a megjelenítés módjai. Másfelől pedig, úgy vélem, az sem véletlen, hogy a fentebb kiemelt három példa képeken keresztül beszél a holokausztról. Fogadjuk el tehát, egyelőre előfeltevés gyanánt, hogy - úgy tűnik - képileg könnyebben felfejthető, kikezdhető, meghaladható a holokauszt reprezentációs kánonja, amely a nyelvi, textuális megjelenítés szintjén kiváltképpen problematikusnak bizonyult. (Ugyanakkor ez természetesen nem jelenti azt, hogy a képi „kánonsértés” problémamentes lenne.) Ki kell azonban emelnünk, hogy itt az etikai nézőpont radikálisan eltér a morális ítélet - fentebb már érintett - perspektívájától. Ancsel Éva több írásában is azt az etikai rendezőelvet kereste, amely mértékül szolgálhat az 4 Ricoeur, Paul: La mémoire, l'histoire, l’oubli. Paris: Ed. du Seuil, 2000. p. 332. (Az én kiemelésem - K. H. Zs.) Ugyanezen problémáról lásd még White, Hayden: A történeti cselekményesítés és az igazság problémája. In: White: A történelem terhe. Budapest: Osiris - Gond, 1997. pp. 251-278. [Eredetileg ez az írás is a Probing the Limits of Representations című kötetben jelent meg.] 5 Csak a két klasszikus alapmunkát említem: Bartlett, F. C.: Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány [1932]. Budapest: Gondolat, 1985.; és Halbwachs, Maurice: Les cadres sociaux de la mémoire [1920]. Paris: Albin Michel, 1996. 6 Ez egyébként sem esztétikai, hanem mindenekelőtt a világ több országában jogi kérdés (vö. Auschwitz-Lüge). A revizionizmus ellen, történeti-etikai összefüggésben lásd Vidal-Naquet, Pierre: Les assassins de la mémoire. ‘Un Eichmann de papier’ et autres essais sur le révisionnisme. Paris: La Découverte, 1987. 7 Természetesen korántsem volt félreértésektől mentes e filmek fogadtatása sem; számomra Radu Mihaileanu fogalmazta meg legvilágosabban az általa alkalmazott mozgóképnyelvi technikák létjogosultságát: „Egyszerre jelentett harcot és fájdalmas élményeket [ti. a film készítése -K.H. Zs.], s éppen ezért a történetet csak groteszk, kifordított stílusban lehetett megközelíteni. Ennek a filmnek az éltető ereje a jiddis humor, amely olyannyira hiányzik a mai európai filmnyelvből. [...] A felülemelkedés nem jelent tagadást vagy feledést.” Szentgyörgyi Rita: Groteszk mesék a holocaustról. Párizsi beszélgetés Radu Mihaileanu filmrendezővel az Életvonatról. Népszava (1999.02.27.) p. 10. 8 Spiegelman, Art: Maus: Egy túlélő regénye. Budapest: Napraforgó, 1989.