Református gimnázium, Mezőtúr, 1880

Kisfaludy Károly kora­i hatása különösen a magyar szinmű-irodalomra. Irodalmunk legújabb időszaka, mit a munka- és siker kor­szakának joggal mondhatunk, 1772-vel kezdődik. A nemzetéért lángoló lelkes Bessenyei György volt az első, ki társaságba fűzte maga körül Bécsben a legkiválóbb ifjakat a magyar testőrsereg­ből, hogy magokat kiképezve később a nyelv­ és nemzetiség apos­tolaivá, megmentőivé lehessenek. Ő volt az, ki a nagy világváros­ban mélyen érezte, s az akadékoskodóknak fülébe merészen dörgötte, hogy műveit nemzet más, mint saját nyelvén nem neveltethetik ; hogy a költészetnek a nők termeiben, a tudománynak a tanodá­ban, a kormánynak a nemzet felett magyarul kell szólniok; hogy magyar akadémiát kell állítani, mely az elhagyott, az elárvult nyelvet mivelje. Igen, mert az Árpádok, Hunyadiak, Zrinyiek, Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak szent öröksége és büszkesége, a fejedelmi nyelv, a tanodákból úgy, mint az irodalomból és a családból annyira száműzetett, főuraink legnagyobb része oly vét­kes hűtlenségbe esett, miszerint nem átallották közülök többen a honi nyelvet czigány nyelvnek nevezni. Nem lephet tehát bennünket meg, sőt nagyon természetes­nek találjuk, ha a népe­k jólétét szívén hordozó nagy uralkodó Il­ik József, széles e hazában a német nyelvet kivánta uralkodóvá tenni. Ily gyászos korban, nemzetiségünk e mély elsülyedésében, jól esik tudnunk, hogy a sokat üldözött és keservesen gúnyolt Calvin hívei és a jó magyar nép voltak azok, kik nem szűntek meg soha magyarul beszélni. Ezek mellett örökké kegyeletes há­lára méltók azon egyesek, kik éjét, napot egygyé téve, küzdve nyomorúsággal, ínséggel, irodalmi munkásságuk által gyakorlati­lag, mintegy kézzelfoghatólag bizonyiták be, hogy e lenézett, megvetett magyar nyelv bir annyi erővel, szépséggel, ha nem töb­bel, mint amaz, melyet a hatalmában elbizakodott önkény reánk

Next