Református gimnázium, Mezőtúr, 1880
Kisfaludy Károly korai hatása különösen a magyar szinmű-irodalomra. Irodalmunk legújabb időszaka, mit a munka- és siker korszakának joggal mondhatunk, 1772-vel kezdődik. A nemzetéért lángoló lelkes Bessenyei György volt az első, ki társaságba fűzte maga körül Bécsben a legkiválóbb ifjakat a magyar testőrseregből, hogy magokat kiképezve később a nyelv és nemzetiség apostolaivá, megmentőivé lehessenek. Ő volt az, ki a nagy világvárosban mélyen érezte, s az akadékoskodóknak fülébe merészen dörgötte, hogy műveit nemzet más, mint saját nyelvén nem neveltethetik ; hogy a költészetnek a nők termeiben, a tudománynak a tanodában, a kormánynak a nemzet felett magyarul kell szólniok; hogy magyar akadémiát kell állítani, mely az elhagyott, az elárvult nyelvet mivelje. Igen, mert az Árpádok, Hunyadiak, Zrinyiek, Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak szent öröksége és büszkesége, a fejedelmi nyelv, a tanodákból úgy, mint az irodalomból és a családból annyira száműzetett, főuraink legnagyobb része oly vétkes hűtlenségbe esett, miszerint nem átallották közülök többen a honi nyelvet czigány nyelvnek nevezni. Nem lephet tehát bennünket meg, sőt nagyon természetesnek találjuk, ha a népek jólétét szívén hordozó nagy uralkodó Ilik József, széles e hazában a német nyelvet kivánta uralkodóvá tenni. Ily gyászos korban, nemzetiségünk e mély elsülyedésében, jól esik tudnunk, hogy a sokat üldözött és keservesen gúnyolt Calvin hívei és a jó magyar nép voltak azok, kik nem szűntek meg soha magyarul beszélni. Ezek mellett örökké kegyeletes hálára méltók azon egyesek, kik éjét, napot egygyé téve, küzdve nyomorúsággal, ínséggel, irodalmi munkásságuk által gyakorlatilag, mintegy kézzelfoghatólag bizonyiták be, hogy e lenézett, megvetett magyar nyelv bir annyi erővel, szépséggel, ha nem többel, mint amaz, melyet a hatalmában elbizakodott önkény reánk