Magyar Jövő, 1924. november-december (6. évfolyam, 251-297. szám)

1924-11-01 / 251. szám

2 a cserkészet gyakorlati szempontból Miskolc, október 31 Az élet minden embertől megkö­vetel bizonyos mozgékonyságot, ar­re valóságot, ügyességet, praktitius érzéket. Mert hiszen az élet nem elmélet. A tökéletes élet, tökéletes elmélet gyakorlati megvalósítása. A cserkészet elméletének gerince, gondolata az emberebb ember,­­ több ember problémája. Alapja az evangéliumokban előírt lelk­i és testi tisztaság. Levegője az őszinte szere­tet. Sava a munka, borsa a nóta és a dal. Gyakorlatilag az életrevalóság ne­­velőiskolája a csapatélet. Sokan gú­nyolnak minket, hogy csak egyet említsek, a köszönésünkkel. Leg­közelebb is egy csupa intelligens emberből álló társaságban moso­lyogtam egyik ur csipkelődése, gunyja felett. Jó munkát — mondott a foga kö­rül siklasztott iróniával s valami negy esetlenséggel utánozni pró­bálta a köszönésünk tag­ejtését. Majd beszéd közben így emlékezett meg valami gyarló dologról : „holmi kis cserkészparádéskodás az egész.“ Lássuk, hogyan fest ez a pará­déskodás közvetlen közelről. A cserkésznek szekunda osztály­zata nem lehet a bizonyítványában. Tehát tanulnia kell, ha cserkész akar lenni. Azután pedig fut, farag, ácsol, tervez, mesterkedik. Maga köti például a könyvét. Meg tudja varrni, foltozni a ruháját, ha sza­kadás támad rajta. A legszüksége­sebb ételeket meg tudja sütni főzni. Térképet olvas, mint a katona. Ját­szik, mint a gyermek. Meggondolt, mint egy őszfejű öreg. Ezt a virág­gondozáshoz s a konyhakert műve­léséhez. Senkit meg nem csal üz­leti ügyében, de viszont őt sem szedheti rá senki. Robinson szigetén is otthon van, ha kell. Ha ez parádéskodás, akkor minden gyermeket parádéra kell nevelni. Ez életrevalósági Múlt vasárnap a vármegyeházán gyönyörű ünnepség volt a Leány kálvineum javára. Tessék elgondolni, milyen kellemetlen dolog lett volna, ha nincsenek ott az én derék cser­készfiaim szolgálatban. A közönség sűrű tömött sorokban töltötte be már a szép nagy termet. Azonban szinte megdöbbentőig hatott az a gondolat, hogy villany nincs, mert hiba van a helyi vezetékben. Tessék villanyszerelő után fut­kosni. De hová? Vasárnap délután honnan lehet előteremteni csak egyet is? És mire jó a cserkész ? Nem arra, amire egy úr kissé borvirágos kedvében három kis cserkészemet odaparancsolt az ajtóba !.. . Hanem két cserkész egykettőre rendbeszedi az egészet. Biztosítékot rak, végig vizsgálja a vezetéket s a villany gyönyörűen engedelmeskedett. Ez már csak életrevalóság. De ne pepecseljünk most. Tessék elgondolni, mikor minden magyar ifjú ügyes lesz, mint egy angol, al­kalmazható, mint egy amerikai, ka­tona, mint egy német, pontos és mértékletes mint egy finn, gyors mint egy zerge, dalos mint a pa­csirta, szelíd mint egy májusi nép­sugár. Amikor élelmes lesz, mint a zsidó, de tisztességes, mint egy apostol. Amikor cserkésznek lenni turáni ékesség lesz Kárpátoktól le az Ad­riáig. Jó munkát! Krónikás. A Magyar Jövő eredeti tárcája Élisknek a halottakról — Síremlékek. — Irta: Rétay Kálmán apa'plébános A katolikus egyház ünnepályt ren­dez a halottaknak. Nagy és imponáló ünnepélyt. És épp akkor, midőn az Élet legmerészebb kontrasztban áll a természettel, midőn a természet legelhagyatottabb özvegy gyanánt áll az általános hervadás mezejében. A levegőben színtelen, tört napsugár rezeg, mint ravatalnál a halotti gyer­tyák. Panaszos sóhajokat hoz az 1821 szél a lombtalan hegyek felöl, azután viszi a tarlók, rétek és puszta mezők fölött tovább és tovább. Újában széles szárnyaival sodorja a fákról a fakó, élettelen leveleket, mintha suhogása a halál angyalának rejtel­mes, titkos lebbenése volna. Mintha örök requiemet dalolna le széles u fában az Élet és a Tavasz fölé. A „halottak estéje és napja“ az emlékezés sok sok könnyűjét és bá­natos sebét fakasztja ki, s a sirok lakói e napon mintegy intenzívebb lelki érintkezésbe jutnak az élő hivő lelkekkel. Egyházunk ezen érzést fölötte növeli az elhunytak sírján alkalmazott emlékek, szimbólumok, föliratok stb. által, miket művészete s műipara oly találékonyan szemeink elé állít. Anima hominis naturaliter Christiana — az ember lelke termé­szetszerű­eg keresztény — mondja Tertullicia , a halottakról való ke­gyeletes megemlékezés, mely az emberi szív természetes hangulatá­nak annyira megfelel, bizonyítja eme állítás igazságát. A legodavalóbb és legszebb sír­emlék a temetőkben a szent kereszt, megváltásunk di­daljelvénye. Azért a legszegényebb katolikus vallású falu kisded temetőjében is feltalál­ható a kereszt, mely a sírkert kö­zepén magasan kiemelkedve mintegy uralja az összes síremlékeket. Igazán keresztény és mély értelmű gondo­latok nyilatkoznak meg a vallásos művészet ama szokásában, hogy a sírkert közepére a legszebb sírem­léket, a magas keresztet állítja, így a Megváltó tekintete mintegy áldást hintve és békességet hirdetve vetődik le mindazon hatottakra, akik Krisz­tusban hunytak el és a kereszt tö­vében pihennek, békét és megnyug­vást hirdetve a legszegényebbnek is, kinek emlékezetét sírkő nem tartja fenn, kinek sírján könnyeket nem hullatnak, akiről megfeledkeztek az emberek. A kereszt emlékeztet Krisztus feltám­oására s az emberek azon dicső feltámadására is, melyet Krisztus a kereszten érdemelt ki számukra s ezért mindenütt s örök ideig a keresztény hit legszentebb jele marad, melyből a remény táp­lálkozik, mert a Szereset halt meg rajta. Ezen mély jelentésénél fogva a szent keresztnek egy katolikus sír­járól sem volna szabad hiányozni. Egyéb síremlékek, mint oszlopok, pyramisok, urnák, szobrok, melyeket újabb időben oly általánosan alkal­maznak a sírokra, viszonyítva a kereszthez, mely szép jelentésénél fogva a keresztény templomokból került a sírokra, mind oly eszme­szegények és minden poétikus gon­dolatot nélkülöznek. Ha jól emlékszem, Gautier beszél a „consolation des arts“ ról. Ő mondja, hogy egy régi brokát, egy sárga atlasz megvigasztalja őt min­den nyomorúságért. Folytassuk Gautier gondolatát és mondjuk ki, hogy a temető művészete elfelejteti velünk az elmúlásnak, a halálnak szomorú gondolatát. Bár csak el­mondhatnánk ezt a mi temetőinkről és ne kellene mindjárt kijelentenünk, hogy a mi temetőink eszünkbe jut­tatják az emberi életnek minden nyomorúságát. Mily visszataszítók azok a temetők, melyekben a halot­tak sírjai mellett a művészet is meg­találta a maga sírját ! Azok az otromba kőkolosszusok, hideg kő­erdők, glédába állított, korhadt fa­keresztek megzavarják még a halot­tak síri álmát is. Minden szilárnyalat feltalálható a mostani síremléknél, úgy, hogy épen nem túlhajtott állítás az, mit Menzel az ő Szimboliku­sában mond : „Ha temetőinkben a síremlékeket tanul­mányozzuk, azt hiheti az ember, hogy görögök, rómaiak, németek békés egyetértésben alusszák ott álmukat.“ A rokokó, a XVII. és XVIII. századok dekorativ szi­ja, a maga pazar pompájával és tarka egyvelegével, mely minden poétikus felfogással és természeti igazsággal hadilábon áll, újabban háttérbe szorul a görög stíl elöl, amely azonban a jelképek megválasz­tásában éppen nem mondható szerencsésnek. Mit keresnek ott az oszlopok a hamvvedrekkel, melyeket a görög stíl oly szívesen használ föl a síremlékeknél. Ez anachro­­nizmus, miután a halottakat ez idő szerint csak szórványosan égetik el. Elü­eendő visszásság még az is, midőn keresztény jelvény mellett még áldozati edényeket, párkákat, urnákat és más a pogány korra emlékeztető jeleket is fölhasználnak. Mintha a keresztény jelvény nem volna tökéletes, ha nem járul hozzá valami klasszikus vonatkozású tol­dalék is ! A keresztény jelképek igazak, egyszerűek és művésziesek és h­evesen cselekszik a keresztény művészet, ha csak ezeket alkal­­mazza. A halál angyalának is a kezébe legtöbbször keresztet ad a MAGYAR JOVO Szombat, november 1 A Magyar Jövő beköltözött új székházába — Elkészült a Hunyadi­ utcán a vidék legelső sajtópalotája — Miskolc, november 1 Az őszinte maghatódás és az új erőre kapott lelkesség ünnepi örö­mével köszöntjük az olvasót, mikor hírül adjuk : a Magyar Jövő lap­­kiadóvállalat részvénytársaság há­rom emeletes székháza elkészült s a vidék legelső sajtópalotájába már be is költözött a Magyar Jövő poli­ti­kai napilap szerkesztősége és ki­adóhivatala, a nyomdavállalat és könyvkötészet, hogy uj helyén uj erővel, de a régi lelkességgel foly­tassa és meg is valósitsa nemzet­mentő munkáját. Hosszú volt az út, amit az Urak utcáján eldugott hónapos szobától a Hunyadi utcán épült impozáns, három emeletes, a kultúra és kénye­lem minden kellékével felszerelt sajtópalotáig öt esztendő alatt meg­tettünk. Meg sem indultunk még s máris harcolnunk kellett: oláh kato­naság állított megjelenésünk elé so­rompót, hogy aztán, amikor 1919. október ötödikén a Magyar Jövő legelső száma megjelent a miskolci utcákon , ellenségek, acsarkodó, meg nem bocsájtó ellenségek és hypo­­krita álbarátok gáncsvetései állják az utunkat. És álltuk a sarat, szerényen és szegényesen, hajlék nélkül jófor­mán, de harcoljuk a harcot. Erőt adott a lelkességünk, a magyar faj feltámadásába vetett szent fanatiz­musunk, az igazságunk tudata és még egy: láttuk az újság mögött tömött falankszba tömörülni a ma­gyar kispolgárok, a munkásság, a falu szántóvető népének egyre nö­vekvő ezreit. Ők voltak és ők ma i­s a mi legnagyobb erősségünk, ők adták a Hunyadi utcai sajtópalotá­nak a legerősebb fundamentumot. Köszönjük őket meghatott lélekkel, testvéri szeretettel, őket, akik velünk éreznek és velünk harcolnak Ma­gyarország feltámadásáért. A Magyar Jövő életében új kor­szak kezdődött a mai nappal. Szer­kesztőségünk még jobban kibővült, megalkuvást nem ismerő, dacosan magyar újságírók egész serege rójja a betűt a redakcióban késő délután­tól kora hajnalig, gyorsíróink, gép­íróink,­­fővárosi és vidéki munka­társaink állandó permanenciában áll­nak és írják, táviratozzák, telefonál­ják a legfrissebb külföldi, fővárosi és vidéki hiteket, s ambíciójuk egy , még szebbé, még jobbá, még szí­nesebbé, még nívósabbá tegyék a magyar vidék legelső keresztény po­litikai napilapját. Nyomdánkban szakképzett munkások szedik és nyomják az újságot, hogy már kora hajnalban kihordók, vonatok vigyék a sok-sok ezer friss lapot az elő­fizetőkhöz, akiknek száma nő egyre, igazolására annak, hogy a harcunk igaz ügyet szolgál. A Hunyadi utcai székház föld­szintjén a Magyar Jövő nyomdai igazgatója és a kiadóhivatal főnöke, nyomda irodája, a kiadóhivatal és az expediciós irodák kaptak helyet. Itt veszik föl az előfizetéseket, hir­detéseket, a nyomdai és könyvköté­szeti megrendeléseket s itt tejesíti a kifizetéseket a pénztár. A kiadó­­hivatal mögött van az újság és a nyomda papírraktára, azon túl pe­dig a hatalmas, világos szedőterem és az öltöző. A szedőteremből nyí­lik a gépház, itt húzódnak két sor­ban a legmodernebb gyorssajtók. A gépház mellett áll a kömöntőde, mellette pedig a gépházból vezet föl a lépcső a könyvkötészethez, melynek első emeleti frontja az Urak utcájára néz. A Hunyadi­ utcára néző épület­rész első emeletén helyezkedik el a minden kényelemmel berendezett, hat szobás szerkesztőség. Két nagy szobában a munkatársak írják a lapot, három szoba a szerkesztőké, egyben pedig gyors és gépírók dolgoznak szakadatlanul. Középütt van a várószoba, amelyből az igaz­gatóság tanácsterme nyílik, míg a folyosó mellett a mosdószoba és a szerkesztőségi szolgák szobája áll. A második emeletet a vállalat női alkalmazottainak, a harmadik eme­letet pedig a szerkesztőség és ki­­adóhivatal nőtlen tagjainak lakásai foglalják le. A költözködés természetesen sem a lap megjelenésében, sem ter­jedelmében, sem kora hajnalban való elkészítésében nem okoz za­vart. Új gépeinket a hét folyamán már feláll­­ották a Werner gépgyár sze­relői s mig a régi gépeket is át­szerelik, az újság az új gépeken készül mai terjedelmében. A tele­fonvonalakat a postakincs­ár már átszerelte s telefonszámaink — 8­65, 1­64 és 8­82 — hétfőn reggeltől a közönség rendelkezésére állanak. A Magyar Jövő új korszakában a még nagyobb lendülettel meg­induló fejlődés biztató ígéretei közt köszönjük az olvasót. Csak a he­lyünk uj, lelkességünk, munkaked­vünk, célunk, harcunk meg nem alkuvó ereje a régi maradt. Magyar munkások, magyar polgárok jólété­ért harcolunk s munkánkra elfoga­­dott szivvel kérjük a jó Isten áldását.

Next