Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1877-01-14 / 4. szám

Levél a fővárosból. T. Szerkesztő Úr! Két nevezetes eseményről óhajtom önöket ez alkalommal tudósítani. Egyik „A magyar gazdasszonyok egyesülete“ árva leány nevelő házának a felavattatása és Damjanich Jánosné, egyleti elnök arcképének a leleplezése; a másik pedig a Dömötör János Pest-Pilis-Kis-Kun megye tanfelügyelőjének az eltemetése. Az első kétségen kívül érdekel minden magyar embert, mivel az árvák ügye mindnyájunk szívén feküvő ügy, de még különösebben illeti e becses lap nőolvasóit, amennyiben ők is teljesen egyetértőleg gondolkoznak és éreznek a nemes lelkő Damjanich Jánosnéval. — A másik esemény pedig azok előtt leend a figyelem tárgya, a kik e széplelkű férfiút, mint írót és költőt ismerték. Valóban lélekre ható két nagy esemény volt ez! Látni a magyar gazdasszonyok díszes, új épületének tágas csarnokait, jobbról-balról megtekintve a száz árva számára berendezett szobákat s belépni a kisdedek imatermébe és ott az ünnepély megkezdésekor hallani az árvácskák sorából alakított éneklőkart, az közönyös hidegségben senkit sem hagyhatott. Gyorsan ébredt lelkesült örömünket, nem kis mérvben fokozta a jelenlevők nagy száma, férfiak és nők, ifjak és élemedett korúak egyaránt résztvenni sietvén. A midőn pedig a felavató szónoklatok sora, amelyekben a terézvárosi kath. lelkész úr, a mi fetiszetelendő Török Pálunk, Ráth Károly főpolgármesterünk és Bója Gergely tanfelügyelőnk szerepeltek, megnyittatott, azt se tudtuk, a magvas beszédeken gyönyörködjünk-e, vagy az illető szónok igaz lelkesültségét bámuljuk ?! A jeles beszélők Nagy-Kostantin leányától kezdve ezerféle változatban mutatták fel a jóltevésben kifáradni" soha nem tudó szelíd női lelkeket és az azok tiszta nemes voltából kibuzgó angyal jóságú cselekményeket az árvák kétségbeejtő szomorú sorsát illetőleg. Az antik arcképek mellé azután Sztupa György, egyesületi jegyző, rajzolgató le a maga évi jelentésében, ami kitűnő tiszteletre érdemes, magasztos nőalakjainkat. Ebből lehet igazán világosan meggyőződni a női szív és ész kifáradhatatlanságáról a nemes ügyekkel szemben. Ebből tudhatjuk meg, hogy mily hangya szorgalom kellett ahhoz, míg oly intézetet tudtak teremteni, amelyben csak 1873. óta felvétetett: 137 ingyenes, fizteéssel 68, örökös alapítványra 4, összesen 209, s hogy a kilépők közül évenként 45 az állami nőtanítóképzőintézetbe vétetett fel, kik közül ugyanott kettő segédtanítóvá érdemesítve alkalmaztatott; többen pedig gyermekkertészekké lettek, a kiknek száma 19. Jelenleg van az intézetben 78 növendék. Hat éves 1, hét 3, nyolc 10, kilenc 16, tíz 4, tizenegy 12, tizenkettő 8, tizenhárom 13, tizennégy 6 és tizenöt éves 5. Rom. kath. 54, helv. hitv. 10, ágostai 3, görög n. egyesült 2. Az első elemi osztályban van 11, a másodikban 12, a harmadikban 18, a negyedikben 15, a polg. első oszt. 8, a másodikban 5, stb. A talpraesett szónoklatok élvezésén kívül még két nagy művészünknek: Felekinének és Újházinak a szavalatában is gyönyörködhettünk. Előbbi Erdélyi B.-tól, utóbbi pedig Tóth Kálmántól szavalván egy-egy alkalmi költeményt. Mind a kettő lélekemelő és általános tetszésben részesülő volt. Nemesen érző lelket aligha illetett valaha őszintébb lelkesültség örömhangja és részvétkönye, mint a minő bennünk ez alkalommal Damjanichné tiszteletére támadott. Majdnem imává vált ajkunkon a keblünkben élő érzelem, s a legkiválóbb hölgyekkel és férfiakkal együtt óhajtottuk e kitűnő magyar, ugyanazért sokat is szenvedett hölgynek, a kinek érdemeit, miként a gyöngyöt füzérbe alakíthatnók, hogy a jóságos Isten legjobb áldásával áldja meg! Ha örömkönyeket hullattunk a Damjanich Jánosné ünnepélye alkalmával, a dúló fájdalom legkeserűbb cseppjének adóztunk a gyászosan kimúlt Dömötör János felett. Önök már bizonyosan értetesülve vannak, hogy e kitűnő férfiú, e jellemes ember, e munkás és rendes hivatalnok, e velünk érező költő mily váratlanul tépte ki magát az élők sorából f. hó 7-én, éjjeli 12 órakor egy vékonynak mondható madzaggal függesztvén fel magát. Az orvosi vizsgálat folytán kimutattatott, hogy a férfi tetőtől talpig a legegészségesebb volt. S így Török Pál superintendens valóban helyesen mondá ma (f. hó 10-én) a koporsó mellett, amelyre egykori tanártársai, tanítványai, nőtisztelői és a Kisfaludy-társaság igen díszes koszorúkat illesztenek, hogy ez eset egy nagy probléma. Mert azt érteni nem lehet, hogy kitépje magát az életből az, akinek szerető rokonai, hű barátai vannak, a kit tisztel és becsül erényeiért, nemes lelkéért, vidám kedélyéért, végtelen munkás voltáért mindenki; a kit jutalmazott az élet, a társadalom; a ki ifjú még, a ki előtt egy szép jövő, s a kinek egyetlen egy szent foltja sincs. Az ilyennek önkénytes halálát a tudomány is csak sejteni képes. Őszinte könyeket hullatott itt is mindenki. S a legkitűnőbb férfiakkal és hölgyekkel egyetemben őszinte, meleg érzelmektől áthatottan imádkoztunk a korán megboldogult nyugalmáért és könnyebbülésünkre szolgált, hogy rebeghettük főpásztorunk után, miszerint: „Bizonyságot teszünk rólad, hogy te igaz és hű valál! “ Nyugtassa meg a jó Isten az édes anyai földben — porait! Budapesten, 1877. jan. 10. Sajgó. — Fővárosi tárca. — Nem vagyok ugyan munkatársa az „Egyetemes philologiai közlönynek“, de mindamellett az összehasonlító nyelvészettel is szoktam foglalkozni szabad óráimban, így közelebb — az idénynek megfelelő tárgyat választva! — a carneval szót vettem etymologice vizsgálat alá s hosszas, tudományos kutatás után, oda lyukadtam ki, hogy az, eredetére nézve — magyar szó, származik pedig ettől hogy: „Kárt ne vallj!“ Valami bölcs férfiú ugyanis látván az emberek farsang alatt elkövetett bohóságait, célszerűnek vélte, mintegy figyelmeztetésül, az év ezen szakának a fönnebbi elnevezést adni, mit aztán később, hihetőleg idegen ajkúak, a carneval névre ferdítettek. Mert hogy a farsang alatt, megkettőztetett figyelemmel kell mindenkinek magára vigyázni, nehogy valami kárt valljon, s hogy mivel — ezen elővigyázat dacára, alig van ember, ki valamiben némi néma vesztességet ne szenvedne, az szent igaz! Van a ki tárcájának tartalmában, van a ki kedves a hűségében, s bizony akad akárhány olyan is, a ki a saját szívének korlátlan birtokában szenved fogyatkozást. Hozzátok fordulok legelsőbben is, általam kiválólag tisztelt papák, kik szerencsések vagytok két, három kisasszonyt magatokénak vallhatni, tegyétek kezeteket szívetek fölé (az oldalzsebre, a hol tárcátok van!) és feleljetek őszintén, vájjon nem jobban meglapítja-e erszényeteket egy víg farsang, midőn bál balt ér, mint bárminő jégkárokkal, sáskapusztítással vagy akár muszka háborúval járó viszontagságos idő? — Meg vagyok róla győződve, hogy mindazon nagyrabecsült papák, lüknek véletlenül sem a mama, sem valamelyik k. a. közelükben nincsen, kérdésemre fennszóval modanak igent, azok pedig, kik talán családi körben olvassák soraimat, némi fejbólintással adnak nekem igazat. — S kérdjelek-e benneteket szerencsés férjek, kiket Hymen nagysám, hálózni szerető feleséggel áldott meg? „Igen, oh igen Uram! Önnek igaza van!“ mondanátok ti is, ha ott nem függene valahol Íróasztalotok vagy ágyatok felett, egy piros kis papucs, mit puha, fehér kacsák készítettek, gyöngéd emlék gyanánt névnapotokra m óratartanak. Ami pedig a „jeunesse doirée-t illeti a szabó kontó és egyéb, előre nem látott kiadások, aránytalanul gyors növekedéséről nem is szólva, hány van ezek között, ki egy átbálozott éj után fáradtan dőlve ágyára, másnap déli 12 órakor, arra a felfedezésre ébred fel hogy: szívét sehol sem találja. S még jó, ha cserébe egy másikat kap helyette, de fájdalom! legtöbbször a „vesztes kebel“ üres marad s legfeljebb fejére raknak az illetőnek valami díszt, ami nagyon hasonlít bizonyos állat p agancsaihoz ! Last, but not least szólok rólatok, bálozó leánykák, pedig a farsangi kárvallottak között ti bizonyára, nem az utolsó helyet foglaljátok el akár a qualitást akár a quantitást tekintsük. Hányan tértek vissza egy-egy bálból a legkeserűbb csalódással vagy épen olyan tüskével szívetekben, melynek sebe nem heged be, gyakran az egész (W. I.) egyetemi polgártól Miskolcon 1877. január 9-ki kelettel, egy közleményt vettünk, melyben azt mondja hogy: „a budapesti egyetem ifjúsága mint minden hazai tanintézethez, úgy a helybeli líceumhoz is felszólítást intézett, hogy a török sebesültek részére gyűjtéseket eszközöljön. Az ifjúság saját körében meg is indította azt, azonban ekkor az igazgatóság nem csak a gyűjtést tiltotta be azonnal, hanem a már begyűlt összeget is elvette és visszaosztotta az egyes adakozóknak. — Erről értesülvén a budapesti gyűjtő bizottság a lapokban akart felszólalni az eljárás ellen de némi tanácskozás után más határoztatott. — És ekkor a hatvanas bizottság egy megbízottja egy teljesen hiteles gyűjtő ívet szolgáltatott át, újabb felhívással, a líceum ifjúságának. Azonban a tettes igazgatóság még most sem tartotta tanácsosnak megengedni a gyűjtést sat.“ Hogy ezen közleményt egész terjedelmében nem hozzuk, annak oka az, mert a felhozott vádak biztos tudomásunk szerint alaptalanok. — Az életen át sem. — Hány titkos köny, elfojtott sóhaj okait kereshetnénk a báltermekben? Valódi megkülönböztetett tisztelettel is tekintek én fel mindannyiszor arra a nagy barna épületre, melynek neve: redoute, s valahányszor frakkomat, claqueomat és lakkomat magamra öltve, belépek ide, a legkülönbözőbb gondolatok cikkeznak agyamon keresztül. — Hála az egek Urának! nem mondhatom ugyan, hogy bármi tekintetben is valaha kárt vallottam volna itt, sőt ellenkezőleg, nem egyszer — tombolával összekötött táncvigalmakból — nyereményekkel zsebemben távoztam innen, de viszont meg kell vallanom azt, hogy emlékek egész hosszú sora fűz engem e termekhez ! Hány bálkirálynői trónust láttam én már itt emelkedni, ingadozni és — talán már a következő farsangon — össze is omlani! Hány románcnak kezdetét láttam itt lejátszódni, mely később az életben, ollyan rideg prózává folyt szét, akár egy mathematikai értekezés! Hány szép reményt láttam én itt kisasszonyok, mamák és garde des damesok szívében ébredni, melyeket farsang után, úgy elfút egy-egy csípős böjti szél, hogy nyomuk sem maradt. Hány beszélyket vázlat s már csak megvallom bűnömet! bizony olykor olykor, satyra tárgyát is, merítettem én innen! — — — Hogy is mondja csak Shakespeare: vanity, thy name is — — — —- pszt! Elég lesz!! Ki tudja, igy is hány piros ajk mond felbigygyesztve : udvariatlannak s hány pici, csipkés, fehér keztyűt dobnak elém azért, hogy a farsang felett élcelni merészkedtem?! — — — Papák! Kedves urambátyámék ! Oltalmakba ajánlom magamat! ALFRÉD.