Miskolc, 1878 (3. évfolyam, 5-96. szám)

1878-02-14 / 13. szám

és fázó szerencsétlenekre, kiknek minden nyomorban eltörött t­apjok a kínnak egy százada, kiknek nem segélybe, de irgalomra van már inkább szükségeik, s különösen gon­doljanak arra, hogy, bis dat, qui ch­o dat. Kérelem Miskolc és vidéke lelkes hölgyeihez. A tiszáninneni helv. hitv. egyházkerületi fő-leánynevelde a jelen iskolai évvel 19 éves pályafutását végzi be. 1859. év óta mily ténye­zője volt a nevelés ügyének, megítélhetik azok, kik több éven át ennek növendékei valának; megítélhetik a szülők, kikre bizonyára jótétemény is vala ez intézet. E 19 év alatt minden év je­lentékeny számát mutatja fel az idegen ajkú nö­vendékeknek is, kik Miskolcra a magyar nyelv elsajátítása végett jöttek s az intézet szellemével egymásután több évig táplálkoztak. Érdekesnek tartom itt megemlíteni, hogy az 1360 növendék között, kik 1859. óta jelen iskolai évig az inté­zet beirási könyvében vannak, 1­210 felföldi növendék nyert oktatást itt, tehát az említett összes számnak egy hatodrésze. Minden 20 nö­vendék után, egy ingyenes vétetik fel és igy az 1360 növendék után már csak átlag véve is 68­ növendék részesült ingyen oktatásban, azonban a beírási könyv még a számnál többet is felmu­tat. Ez intézet dacára, hogy a legújabb ideig a a legnagyobb hiányokat pótolta, semmiféle ado­mányában nem részesült sem az államnak, sem megyénknek vagy városunknak, mint a­hogy segélyt nyernek­­ ilynemű intézmények más helyeken. Fen­tartotta magát a protestáns élet szelleméből kifolyólag, fillérekből és áldozatkész­ségekből. A jótékonyság, melyet gyakorolt és gyakorol, nem ébresztett viszhangot s míg min­den nemes ,cél megtalálja a maga jótékonycélú bálját, vagy hangversenyét, e már húsz éves intézmény nem bírta azt megtalálni. Örömmel ragadom meg az alkalmat jelen is­kolai évben is s az általam az intézet javára évenként rendezett jótékonycélú mulatságot most is szándékozom megtartani folyó év március hó első napjaiban, most kivételkép hangverseny nél­kül, hanem sorsjátékkal összekötve. Ehez termé­szetesen nyereménytárgyak kellenek, melyeknek egy részét az intézet növendékei szívesen készí­tik és adják, de talán többre lenne szükségünk. E tekintetben teljes tisztelettel, szíves kérelem­­mel fordulunk Miskolc városa és vidéke lelkes hanem kissé magasabb szempontból szeretik is­merni a nép elmetermékeit. Biographiájuk az ilyen dalosoknak nincsen. Él, munkálkodik, énekel mint a madár, aztán halála után nem emlékszik reá — saját kis kö­rén kívül senki. A prózai élet sorában küzdve, ha néha magát meg nem tagadható szelleme el­szakítja is az anyagi gondok földrehúzó kötelékeit, s szabad folyást engedni kéntelen a keblét feszítő érzelemnek, a magát kielégített érzelem, medrébe tér újra a jövő gondjaival elfoglalt értelem előtt. „A nép ajkán levő dalok háromfélék — mondja Gyulai — tisztán népi eredetűek, a nép­szellem közvetlen szüleményei, melyekre az iro­dalomnak nem volt befolyása, továbbá félnépi eredetűek, melyek a nép között élő, ismeretlen, félműveit költőktől származnak, melyeket a nép elfogad, részben, vagy egészben átalakít, de melyeken sok esetben megérzik az irodalmi be­folyás, végre ismertt költők dalai, melyek az iro­dalomból szállottak át a nép ajkára, s nem min­den változtatás nélkül terjedtek el.“ A Berecz Gyuri dalai a középső kathegó­­riába tartoznak. Ezeken megismerhetni már bi­zonyos befolyását az irodalomnak, nyelvezetében is van a nép egyszerű naiv kifejezéseitől elütő, magasabb érzék, költőink dalaival rokon hang, mely elárulja, hogy szerzőjük bizonyos fokán áll a műveit ízlésnek. Igaz, hogy nem ígérhetünk e daloknak hosszú életet, az is igaz, hogy nem válhatnak az irodalom tulajdonaivá, mert erre nézve korunk­nak sok kívánni valója van, azonban az irántok táplált érdeklődés minden esetre megtenni gyü­neihez, leányaihoz, kik már talán ez intézetnek s úgy is növendékei valának, legyenek kegyesek­ célunk elérésében támogatni s bármily csekély­ tárgyat e sorsjáték nyereménytárgyául méltóz­­tassanak beküldeni. A jótékonyság nem szorul hangzatos dicséretre, annak magában van a leg­nagyobb jutalma, az rejtve hordozza fényét, mint a gyémánt. Legyen szabad e néhány sort kérel­memhez csatolni, melyeket Tompa egy jótékony szellemű nőhöz intézett: Jidsz gyógyítván, tenszívad enyhült jutalmát a tettben felé: Követted azt, mint a delejtüt, Ha fordult a szükség felé. Áldozni, e mondást nem értéd, • Pedig áldoztál eleget; Nézvén kezed jótéteményét: Hogy az máskép nem is lehet. Odaadtad a gyöngyöt, gyémántot, Az ezüstöt, az aranyat. . .* A ki látott , tisztelt, imádott, S te ékesb­­öl és gazdagabb. Végül megjegyzem, hogy a nyerervénytár­­gyakat, a nagyérdemű közönség kényelmét ille­tőleg, részint dr. Csáthy Szabó Istvánné, részint Mahr Károlyné úrnőkhöz, részben pedig hozzám küldeni kegyeskedjenek. Kiváló tisztelettel maradok Miskolcon, 1878. február hó 12-én. footh Ágál, a tiszáninneni helv. hitv. egyházkerületi fő-leányne­­velde igazgatója. Egy pár szó a „Borsod Miskolci Kölcsö­nös Kiházasitó-Egylet“ ügyében. MISKOLC, 1878. február 3. Egy évvel ezelőtt valamennyi lap elitélte a vingai papot, mert a temetkezési szertartás szo­kásos és törvényes határidejét nem tartotta meg, pe­dig csak egy hulláról volt szó. Van nekünk is egy­­élőhallottunk, de arról sem a pap, sem az orvos nem akar tudomást venni, sínlik, tengődik nap­ról napra, izmai fogynak, könnyei már kiapadtak s sóhaja oly halk, hogy a könyörület vigaszt nyújtó balzsama már csak a bűnbánó Magdolna gyógyszere fecsérlésének tartatik. Volt ennek a szegény elaléltnak több iker­nővére is, nem csak itt helyben, hanem min­denütt széles e hazában s valamennyi fölött kie­sebb nagyobb pompával elmondattak a szokásos requiemek, de elhangzott az átok is, és a porba hullott kijátszás sajtolta könnyek egyesültek már rég a légkör homogén párájával s a gyászoló felek sajgó sebeit behegesztette a mindent or­vosló idő, mi pedig, kiknek száma légió, kínos bizonytalanság és emésztő­­gyötrelmek martalékai­­­­vá lettünk. Visszatetszést fog szülni, hogy a magas­­ diplomatia sima hangján s gyöngéd figyelmével nem tárom fel a rákfene okozta sérveket, hanem székesfejérvári bicskával rontok neki a mindin­kább terjedő sebnek; de engedelmet kérek 6 évi hosszú várakozás után meggyőződtem a felől, hogy a palliativ szerek csak növelnék a bajt s a tetszhalott vajúdó tengéletét indokolatlan ál­­bölcselettel még évekig tengetnék, még csak oly csontvázzá nem válnék, melynek praeparátuma csak a híresek múzeumokba látható. Mi nem vagyunk a bonctani termeknek annyira tisztelői, hogy csupán a tanulni vágyó orvosnövendékek kedvéért ezen tortúrának alá­vessük magunkat, mert hiszen a kedves szen­vedő, minden izmocskája oly hálózatos szövetek­ből áll, hogy az nemcsak a hármas testű mesés Gerion testének terjedségével bír, hanem egyes végtagjaival Paelastina székvárosába is benyúlik, azért az időnkint megújuló halálhörgések a kö­zelben, a mi idegeinket annyival inkább lázas lüktetésbe hozzák. Meguntuk már a sok kuruzsolók számát, akik között vajmi kevés találkozott, akiket őszinte részvét s emberbaráti szeretet vezényelt volna az elcsigázott beteghez; azok­ nagyobb része, amint a polémiából kivettem a „Cupido rapen­­dis“ az átkos önzés színlelt barátjává lön, a már addig ig megtépászott végrendelkező halálos ágyánál. Úgy látszik, hogy e szerencsétlen fajzat baljóslatú csillagzat alatt jött ez árnyék világra, keresztszülői, papja, egyszerű mezfedte­semberek valának s innét oly hosszú s végvonaglása is; lám testvérei már mind a csendes álmot alusszá­k a feledékenység hangjai alatt, mert hiszen szü­letésüknél jelen volt pap, kántor, tanító, orvos, gyógyszerész, fiscális, azért volt oly könnyű ki­múlásuk, a­nélkül, hogy a halotti kém megtapo­gatta volna érveléseket, minden halottas jelentés nélkül takarhattak el szépecskén, persze szép stóla mellett. Sokaknak viszhangzik még fülében ama dörgő cicerói­­szózat, melyel a honboldogító­­ párt támadta meg egyik legjelesebb publicistán­kat. Ha valahol itt volna helye a recapitulatiónak — az igaz, egy kis módosítással — mert joggal mondhatjuk: .Quousque tandem abuteremini par­mölcseit azok számára, kik a népköltészet mé­lyebb vizsgálására figyelmöket fordítani nem saj­nálják. Nem szorulnak e dalok az én dicsére­temre sem, mert bizonyára felebb állanak a nép­­költészet hangját affectáló irodalmi termékeknél, így a bennök nyilatkozó valódi népies vonásokat megismernünk csak nyereség lehet. — A nép kifejezéseit csak az teheti magáévá, a­ki közötte él. — Természetes naivitását, melyet művészet nem befolyásolt, tanulmány által csak megköze­líteni, de leírni teljesen nem lehet. Ebből követ­kezik, hogy — mint Gyulai mondja — „miután semmi másra nem figyel, mint arra, hogy kibe­szélje, kiénekelje magát, ha ritkán csinos , néha együgyű, olykor épen azért, mert nem keresi, a legjellemzőbb vonásokat találja meg. Legegysze­rűbb eszközzel ösztönszerűleg a legművésziebb hatást idéz elő.“ Ez a hatás a Berecz Gyuri költeményein többé-kevésbé feltalálható. Nem tulajdonítok ne­kik fölös érdemeket, azonban az igazságnak tar­tozom kimondani, hogy e dalok nemcsak figyel­met, hanem dicséretet is érdemelnek. Könnyű menetűek, érthetők, egymásból folyók, s kellő logikával kivittek. Azt természetesen nem kíván­hatjuk, hogy bennök a költészet patakja kellő reflexión keresztül szűrve, megtisztultan cserge­­dezzék, mert áll szerzőjükre nézve is az, a­mit Gray Tamás magáról mond, hogy: „bölcsőjénél nem állt a komoly tudomány.“ Szerzőjük földművelő, ki bár kérges tenye­rekkel szerzi be mindennapi kenyerét, mégis már ismeri a lélek magasabb életét, s érzi szük­ségét a fensőbb törekvésnek; a­ki a mi könyvet, vagy szépirodalmi lapot jó ismerőseitől kap, azt igyekszik — úgyszólva — megemészteni, s meg­tartván belőlök a hatályosabb, tetszősebb szólás­formákat, azokat költeményeiben átadja a nép használatának. Igaz, hogy nincs költeményeiben az a láng, az az emésztő tűz, a­mi lángelmék tulajdona, nincs más oldalról ama vágyódó, rajongó nép­­költészet megragadó szava sem, a­­hogy egyet idézzek: Figela levele lehűtött a tengerbe.... Ugyan édes rózsám jutok-e eszedbe! kezdetű dalban van meg, hanem néhol életvidor, majd csendes epedő, de mindig egészséges érze­lemből folyó dalok ezek, melyek az alföldi nép­­dalosnak mindig dicséretet szereznek. Elfogulva e művek iránt nem lehetek, hiszen szerzőjüket csak dalai után ismerem, nem is akarom őt ez ismertetés által a boldog ismeret­lenség csendjéből a nyilvánosság sikamlós terére hozva, mosoly tárgyául kitenni, hogy dalait még­is elég értékeseknek látom arra nézve, hogy velek kissé bővebben foglalkozzam, az egyedül annak kifolyása, hogy szerzőjükben tehetséget ismerek fel, kinél a népdalok összegyűjtésével foglalkozó íróink részéről jöhető bármily csekély biztatás is oly szellemi tőke lehetne, mely igen rövid idő alatt gazdagon megteremné kamatait. Szer­zőjük egyszerűségében nem követel semmit, sze­rencséjének tartja, ha más eltanulja tőle nótáját, s még azt sem bánja, ha valaki sajátjául mutatja be a közönségnek az ő termékeit (a­mint volt példa reá). Az érdem azonban tulajdonosára leg­több esetben visszaszáll, szálljon vissza most is, mert dalaival alkalmat szolgáltatott nekem arra, hogy azokat megismételhessem. ■ —

Next