Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)

1880-10-10 / 82. szám

Ha Schoppenhauert halljuk a láng­­i­szről szólalni, azt kell gondolnunk, mintha ő a géniek és más emberek közt a barát­ság hiúját örökre szét akarná törni. — „ A geniális értelműek gondolat­menetele a közönséges emberétől majdnem mindig különbözik. — Azért a lángész nem mindig alkalmas a másokkal való közös gondol­kozásra, azaz a másokkal való társalgásra; szellemi fensőbbségének érzete sem magá­nak sem másoknak e tekintetben nem sokat használ. A magukhoz hasonlók köré­ben kényelmesebben érzik magukat, s az ezekkel való társalgást mindennél többre becsülik­. Igen helyesen mondja azért egy nevezetes író, hogy egy hiba sincs olyan, mint a nagy szabású tehetség, mely az embert inkább akadályozza a barátok szer­zésében s megtartásában, mint előmozdítja. Ezen sajátlagos helyzetnek okát Helvéti­us így magyarázza: „Vannak emberek,kik a barátság iránt érzéketlenek, nevezetesen azok, kik önmagukkal megelégszenek. Az érzéketlenség címe alatt Fontevellenek mily sokszor szemére hányták, hogy nem kereste mások barátságát, hanem m­agával megelégedett, a legboldogabb s legbölcsebb emberek egyike volt. Ha Madagaskár sziget fejedelmei mindazon szomszédaikat haddal támadják meg, kiknek számosabb nyájaik vannak, ha naponként ismételni halljuk, hogy azok a mi ellenségeink, kik gazda­gabbak és boldogabbak mint mi, bizonyo­sak lehetünk, hogy azoknak példája szerint az emberek nagyobb része hasonló módon hadat izán a bölcs és boldog embernek. Gyűlölik benne a jellem mérsékeltségét, szilárdságát, mely midőn a kívánságokat lehetőleg korlátozza, az ő életmódju­kat i­­ kiejteni, ha mindjárt életembe került volna is. Ekkor ép oly gyorsan, — mint előbb felém,­­ most elfordult tőlem és csakhamar eltűnt a fák tömkelegében. Pár percig egyhelyben maradtam és utána néztem. Szívem hevesen dobogott. Borzadtam s nem tudom mitől? Nyugtalanul és elgondolkodva folytatom uta­mat. Nem tudtam menekülni azon halvány arcz s zord szemektől. Az út minden fordulatánál att­ tartottam, hogy újból látni fogom azokat s mind­annyiszor összerezzentem, valahányszor egy ág földre esett, vagy közelemben hervadt levél zörgött. Majdnem szégy­ellem­ magamat e bátorta­lanságomért s szinte megkönnyebbültem, midőn nem messze tőlem érthetetlen hangokat vevek ki s midőn a keskeny gyalog útról egy szabad tér­ségre értem ki, a klastrom közelében találtam magamat s észrevettem vagy hat szerzetest föl és alá járkálni. Kérdeztem az utat A­­­b­a­n­o felé s megtudtam, hogy még két mértföldnyi utat kell tennem. — Besötétedik egészen, mire signore oda ér, — mondá a szerzetesek egyike udvariasan. — Jól tenné tehát Signore ha éjjelre P a-1 a 7 z u o 1 á b a n maradna, s nézeteiket kárhoztatja, a bölcs és boldog embert függetleníti tőlök. —­ Ezen füg­getlenséget úgy tekintik, mint minden vé­teknek csíráját, meivel érzik, hogy bennek az emberiességnek forrása a kölcsönös szükségletek áttal el van fojtva.“ Vannak ugyan szeretetre méltó geniek is, kik a hű barátság példányaiként tündökle­­nek; de ezek a mily ritkák, másrészről azt is bátran állíthatjuk, hogy ha a lángész, mint lux barát tünteti is fel magát olykor-olykor, nem szellemének geniális alkotásai által lesz azzá, hanem annak ellenére. — Azon­ban a lángésznél, ki szellemi alkotásainál fogva magányra és elszigeteltségre kárhoz­tatja magát, szellemének magasra szár­nyalása csak kevés kárpótlást nyújt a tiszta baráti társalgás és önérzet erősödésének nélkülözött örömeiért; úgy, hogy bátran állíthatjuk, hogy, kinek a kettő közötti választás szabadságában áll, nem fogja az elsőt választani magának. (Folytatása következik.) Azon előbb említett szerzetesre gondol­va, késedelmeskedtem a válaszszák Most a hold sem világit, — jegyzé meg egy másik, — s az útak az idegenekre nézve, — kik azokat nem ismerik, — veszélyesek. Mialatt még határozatlan valók, megszólalt a'harang s hárman * vagy négyen távoztak az épületbe. — Estebédünk ideje érkezett el, — mondá azon szerzetes, ki először szólt hozzám. — Sig­nore leereszkedik legalább annyira, hogy egy­szerű vacsoránkat velünk megosztja, s ha azután is még mindig elhatározásánál marad A I ha vo­h­­a tovább menni, legalább a városig elkísérheti egyik fiatalabb testvérünk. Köszönettel fogadtam az ajánlatot s követtem őket a klastrom kapuján át egy kövezett terem­be, melyben egy hosszú étkező asztal, egy ima­szék, egy nagy harang, két sor közönséges fa­szák és Leo­n­a­r­d­o da Vinci úrvacsorájának egy rész másolata foglalt helyet. Nagyfontosságú mozgalom indult meg a Mis­kolcon levő hehz, hitvallású egyházkerületi leány-­ növelde ügyében. Ugyanis az egyházkerület Sáros­patakon, 1880. június hó 28. 29, 30-dik napján tartott közgyűléséből Hegedűs László elnöklete alatt egy szaktérfiakból álló bizottságot küldött ki a végett ,hogy ez javaslatot készítsen a szeptember 27-diki üsd közgyűlésre, mely javaslat különösen két fő tényezőt tüntessen fel, t. i. kellő anyagi erő, alap szerzésének módját és olcsó tanítás és ellá­tási díjnak lehetőségét. A bizottság feladatához híven szeptember 23-dikán összeült Sárospatakon s oly kimerítő javaslatot készített a szept. 27-ik­­ újhelyi közgyűlésre, mely ama két fő tényezőt A P­a­­­esi Superior hozzám jött, hogy üdvözöljön. — Signore, — mondá ő. — oly estén jött körünkbe, midőn asztalunk csak szegényesen van ellátva. Habár ma nincs egyházunk által ki­szabott böjti nap, mégis Palazz­u­o­láb­a­n a mai napon önmegtartóztatók vagyunk bizonyos kö­rülmények emlékéül, melyek szerzetünkkel szoros kapcsolatban állanak. Mindazonáltal hiszem, hogy éléstárunk valami jobbat is képes még fel­mutatni egy utas étvágyához, mint azon sovány élelem, melyet itt maga előtt lát. S e szavak után kijelölő számomra a helyet — az asztal felső végén — jobbjánál s állva maradt, mint valamennyi szerzetes elfoglalá helyét. Ezután egy latin imát rebegett, mire mindnyájan leültek s hozzá láttak az evéshez. Számra nézve huszonhárman valának, az asztal egyik oldalán tizenketten, a másikon tizen­egyen, de észrevettem, hogy az asztal túlsó vé­gén egy hely üresen hagyatott, mintha azon hely a huszonnegyedik részére tartatnék fen. Ezen hely, — arról bizonyos v­­ók, — ugyanazé lehetett, kit e délután láttam. Miután erről meg valók győződve, mindig az ajtó felé néztem. Különös ! Oly­annyira Eltern megjelenésétől, hogy azt hivem, mikép jelenléte kevéssé lesz elviselhetetlen, mint azon feszültség, melylyel őt vártam. Ezalatt a szerzetesek szófiánál ettek és a I pa­ter superior is, a­kinek beszéde és mo­­­­dóra Gén művelt egyént árult el, elfogult s gondolkodónak tűnt fel előttem. A vacsora a leg­egyszerűbb volt, csak kenyér, saláta, sz­őllő és maccaróniból állott. Eleinbe csakhamar sült ga­lamb tálaltatott és egy üveg kitűnő Arvieta létetett; de az étel ép oly kevéssé ízlett nekem, mint a szerzeteseknek az övék. Dacára éhségem­nek nem volt étvágyam, dacára lankadtságomnak, — tányéromat az asztalon félre tolva, — ván­dorlásomnak tovább folytatása után vágyódtam. — Signore talán csak nem gondol arra, hogy ma este útját még tovább folytassa ? — Kérdé apa­te­r superior hosszabb hallga­t­­ás után. Valami olyast dörmögtem erre, hogy A1-­­ b a n - b a­n várnak reám.­­ úgy tünteti fel, hogy buzgalom, jó akarat, követ­­­kezetes kitartás által a szép múltú s jelenő élet ' képes intézet a legszebb virágzásra, a legnagyobb­­ népszerűségre emelkednék. A javaslat különösen hangsúlyozza, hogy szegényebb sorsú, vagy ke­vésbé vagyonos családaink, lelkészeink, tanítóink leánygyermekei találjanak ez intézetben teljes el­­látást, jövendő élethivatásukhoz s társadalmi állá­sukhoz illő miveltséget oly áron, a mely mellett a családapa megszabadulna a sötét gondtól, hol, h miből neveltesse leánygyermekeit? A javaslat sze­rint újabb és rendes tanerő állíttatnék be s az intézet teljes fölszerelést nyerne Az erre megki­­vántató pénzalapot az egyházkerület hívőinek éven­kénti rendes adománya (lélekszám szerint 1 kraj­cár) kérő íveken begyűrendő összeg s az egyház­­kerület segélye alkotná. Az olcsó ellátást egy az intézet telkén építendő tápintézet helyiségében ta­lálná a növendék, még­pedig egész évre 100, az­az egy száz forintért. Oly csekély díj a szellemi nyereséggel szemben, mely önként szembetűnhe­tik mindenkinek, ha még hozzá gondoljuk, hogy 10 forint egész évi tandíjjal meg lenne fizetve—a zongorán kívül — minden tantárgyban, a francia és német nyelvben veendő oktatás. E javaslat az újhelyi közgyűlésen, szeptember 27-dikén felolvastatván, az egyházmegyéknek ada­tott ki, hogy azok a nagy horderejű kérdést tüze­tes bírálat s megfontolás tárgyává tévén, adjanak határozott véleményt a miskolci tavaszi közgyű­lésre. A­mint értesülünk, ez ügynek, egyező akarat­tal lehető keresztülvitelében akadályol álsanak egyes egyházmegyék, melyek ilynemű intézetnek felállí­tását saját területükön óhajtanák, vagy legalább azt akarj­ák, hogy az egyházkerű­ll őket is segélyez­ze. Óhajt­andó volna, hogy ez ügyben egyező aka­rat vezérelné intéző férfiainkat s a legnemesebb cél keresztülvitelét az erő szétforgácsolásával s ön­ző érdekekkel ne akadályoznák. Miskolc , a­hol az egyházkerületi leánynevelő intézet már 22 éve fenáll, igen alkalmas hely arra nézve, hogy az egyház­kerület itt állítsa fel a protestáns tanügy és nevelés egyik jelentékeny tényezőjét. E várost központi fekvése, nagy forgalma, közlekedése, ösz­­szeköttetései első­sorban ajánlják s alig férhet . De már sötét van s az ég az utolsó negyed órában egészen elborult. Attól tartok hogy zivatar van készülőben. Mit gondolsz, A­n­­t­o­ni s a testvér ? — Viharos éjünk lesz, — felelt a megszó­lított, kivel én legelőször beszéltem. — Igen, oly viharos éjünk lesz, mint a múlt évben s mint két évvel ezelőtt, — jegyző meg egy idősb szerzetes. A pater superior egész tenyerével hevesen ütött az asztalra. — Csitt! — Kiáltott parancsolólag. Csitt!! ............Anselmo testvér hozzon világos­ságot ! E közben annyira sötét lett, hogy a legu­tóbb szólónak vonásait s azon szerzeteseit, ki felállott s a termet elhagyta, alig ismerhettem fel. Hallám Anselmo testvér lépéseit kívül a folyosón visszhangzani, míg a távolban elenyésztek s emlékezem, mint figyeltem a tágas Refecto­­rium túlsó végén elhelyezett óra ketyegésére s mint hasonlítottam azt a néma csöndben­­ össze, egy erős szív hangos dobogásával. Ugyanezen pillanatban a vihar hevesen megrázta az ablakokat, melyet a távolból huza­mos menydörgés követett. — A zivatarok itt, hegyeink között, rögtö­­nösen támadnak s igen nagyok, — mondá a prior, — sőt még, a különben nyugodt tavunk is, itt alant, néha annyira zajos, hogy senki sem mer ladikkal reá szállani. Kélek, Signore, hogy lehetetlen lesz ma A­l­b­o­n­ó­b­a elin­dulnia. — Ha a zivatar nem szűnnék meg, úgy mindenesetre igénybe veendem — hálával — vendégszeretetét, tisztelendő atyám! de ha......... Itt félbeszakítom beszédemet. Torkomon akadtak a szavak, s gyorsan toltam vissza az üveget helyére, melyből épen poharamat akartam megtölteni. Ans­e­­­m­o testvér a lámpát behozta s én az asztal végén a huszonnegyedik helyen azon szerzetest pillantottam meg, a kivel a hegyekben már találkoztam. Nem láttam őt jönni, nem hal­lottam belépni s mégis itt ült, halványan és kí­sértetiesen, égő szemeit erősen reám szegezve. Senki sem beszélt hozzá. Senki sem kínálta őt étellel. Nem evett, nem ivott, nem társalgot . Nevelésügy. K. P.

Next