Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)
1880-10-10 / 82. szám
aji/ MmLd Miskolc. Ötödik évi folyam. 498—82. szám. Vasárnap, október 10-én. 1880. HELYI ÉRDEKEKET KÉPVISELŐ, IPAR, KERESKEDELMI ÉS ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY, Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 fit 50 kr. Félévre ............................................3 „ — „ Egész évre............................................6, — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnapon. Szerkesztőségi iroda: Urak utcája 1122-ik szám. Kiadói iroda: Széchenyi-utca 746. sz. Möessz-féle ház. Hirdetési díj: Négyhasábos petit sor 1 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb Bélyeg díj 30 kr. — Egyes szám ára 1 kr Éves hiirdetés 70 frt. A barátságról. Lélektani szempontból. (Folytatás.) A nagy mindenség nyilatkozataiban s az emberi természet annyira összhangzik Luliusnak ezen nézetével, hogy mindazon lények, kik a laktársi társulás ártatlan élvezetétől elvonják magukat és csak akkor közlekednek egymással, midőn pillanatnyi szükségük kívánja, ez által általános emberi érzéseket tagadják meg, s lealacsonyítják magukat az oktalan állatok sorába. Minden pók fölkeresi állandó tartózkodási helyét, itt él művészetének és ingadozásának, mint egy világgyűlölő lángész. Egyik sem tűri maga körül a másikat Ha két pókot összezárnak, szenvedélyes civakodás fejlődik ki köztök, melybenlábaikkal verik egymást. Magány kedvelése s kölcsönös féltékenység átalában a ragadozó állatok jellemvonása. — És ha például a a macskák hozzá szoknak is az emberi társasághoz, mégsem mutatnak az emberekhez oly ragaszkodást, mint a kutyák, vagy lovak, hanem inkább csak a hely néz, melyben élni megszoktak. De azért a macskákat, farkasokat s más ragadozó állatokat, melyek nyájakban s csoportokban élnek, a pókokkal összehasonlítva, — mégi is jóindulatú, társaságkedvelő barátoknak mondhatjuk. — A pótszerű ellenségeskedés tehát igen sokat mondó kifejezés. Vannak emberek, kik igen jól tudják, hogy az egymást segítő kölcsönös munkálkodás által igen nagy hasznot nyerhetnek, de azért irigységből, féltékenységből egymás ellen dolgoznak, s inkább elrontják a játékot, mintsem egymást segítenék. Mindenik fél, hogy a közelebbi érintkezés által egyik a másikat túlszárnyalja. Moore Tamás, Byron életrajzában azt állítja, hogy a gének sohasem hajlandók szerelemre és barátságra; s ezt onnan magyarázza, hogy az elkülönzött, folytonos szellemi munkálkodás megszokását társasaság ellenes s csak önmagának s kitűzött feladatának élő irányzat s hangulat követi, mi aztán megszokássá válik. — Byron is csak akkor volt még hajlandó barátságos vonzalmat tanúsítani mások iránt, míg magasabb szellemi erejének tudatára nem ébredt. — Későbbi időben, - mint naplójában maga is bevallja, — gyakran nejének társaságából is, — kit pedig ifjabb korában bensőig szeretett, — dolgozó szobájának csendes magányába kívánkozott, s többször kimondja maga is, hogy az igazi barátságra semmi hajlammal nem bír. Eretbe, — mint Schiller megjegyzi, — még legközelebbi barátai iránt sem igen ömlengő; semmi tárgy, vagy személy iránt nagy lelkesedést nem mutat. De van képessége az embereket magához lánczolni, kissebb és nagyobb figyelem által lekötelezni, de ő azért mindig szabadnak és függetlennek érzi magát. Saját lényét másokra nézve jótékonynyá, nélkülözhetetlenné tudja tenni, anélkül, hogy ő maga tudnia róla valamit. TÁRCÁI Sárgult levél... Sárgult levél hűll az ágról, Álmodozzunk boldogságról! Boldogságról, szerelemről, Kínos, titkos gyötrelemről. Én aluve, árva lelkem! Hogy felzavart új szerelmem Tompult, csöndes, mély álmodból, Bús egyhangú nyugalmadból, Nem jobb volna megpihenned, Álmodásban nyugtot venned, Mint majd elmerülni mélyen Hullámos, vad szenvedélyben ? . . .. Lesz-e való ez az ábránd? Vagy egy fokkal majd alább ránt Fájdalomhoz, szenvedéshez, Utolsó megpihenéshez ? Kérdem: hú-e vagy boldogság, Öröm-e vagy örök fogság?. . Sem az, sem ez, — tisztán látok. — Átok, átok, szörnyű átok ! .. FILE? MIHÁLY: Negyven év előtt. Egy vörös szattyánbőr kötésű, ezüst kapocscsal ellátott, régi zsebkönyv fekszik előttem. A bőr rajta penészes, az ezüst homályos, a papir benne megsárgult, a tinta elhalaványodott. Azon év utolsó napjától kezdve,’melyben használtatott, — és ez negyven év előtt volt, — egy tölgyfa szekrény alján volt éltévé. Azon oldalon, melyen a könyv előttem nyitva fekszik, a következő kötet olvasható: Szerda 1839. julius 11. És a mit e napról bevezettem, röviden és homályosan így hangzik: „ Frascatiból Palazzuolába gyalog mentem. Azéjt a ferencrendiek klastromában töltöttem. Geromino testvér. Bízhatik-e az ember saját eszének tanúbizonyságában ? Isten mindent tud!“ Bármily Évid is e jegyzet, mégis rég szunnyadó emlékezetek hosszú sorát idézi föl bennem s mind azon körülményeket, —melyekre vonatkozik, — fájdalmas világossággal állítja szemeim elé. Megkísérlem azokat, — a mennyire tehetem, — nyugodtan és lehető röviden kedves olvasóimnak elbeszélni. * * Mindjárt a reggeli után gyalog indúltam el Frascatiból s útközben egy erdős völgy torokban pihentem meg Marino és Alba Longa fensíkjai között. Azt hiszem, hogy azon reggeli sétámnak minden legcsekélyebb eseménye is még emlékemben él. Emlékezem, mint zörgött a haraszt lábaim alatt s mint csusszantak ide s tova a napfényben az erdő zöld gyíkjai. Még most is hallani vélem a víznek lassú folyását, mely a kihomorított sziklák mindkét oldalán csörgedezett le s érzem még a harasztok alatt nyílott ibolyák illatát is. Még nem volt dél, midőn az erdő felső részét elérem s azon útra tértem, mey Monte-Garo felé vezet. Favágók foglalatoskodtak a gesztenye erdőben, kik, — midőn mellettük elhaladtam, — félbe szakíták munkájokat s semmit mondólag mereszték reám szemeiket. A mint a gyalog úton bekanyarodtam, Albano tejes látképe — hasonnevű tavával — szemeim elé tárult. — Köröskörül a víz fölött kinyúló fák által körülvéve ■feküdta csendes, kék tó, négyszáz lábnyi mélyé ■’ségben a fényes napvilágban, mii akár asa-p-h i r ír a t a bi tokban. Időről időre kelet felől enyhe lég csapkodott s könnyedén himbálá annak felületét. Ide-oda járt-kelt az öszvérek cso- Iportja, melyek kilimp-kolompolása a tavon át is keresztül hallatszott Egy csoport fitárnyába heveredtem le s vizsgálom e gyönyörű látképet. Balra tőlem Monte-Garo hátterében feküdt a palazzuolai klastrom, hosszú, fér épületével, az ellenkező oldalon lévő magaslatról pediglandol f) Kastély tornyai és oromzatai emelkedtek magasan az ég felé, jobbra tőlem a távol messzeségben s a térség vakító napfényében feküdt Róma s az e trur iai hegyek. Itt megállapodtam, hogy e napról vázlatokat vegyek föl. E célra a klastromot választom hegyes hátterével, a hegy lejtősséget és a tavat. Ebbek egy futólagos vázlatot tettem le papírra s csak azután tértem át figyelmesebben a részetekre, így telt el egyik óra a másik után, míg a napmélyen nyugvóra szállt s a favágók is mind haza felé indutak. Úgy Albano városától, mint Gandolfo falvától is három mértföldnyi távolságra valók s hozzá a környék járatlan. Megnéztem órámat. Már csak másfél órai időm volt s nagyon kellett igyekeznem, ha a helyes utat az éj beállta előtt fel akarom találni. Kedvetlenül álltam föl s azon elhatározással, hogy másnap reggel ugyan e helyre visszatérek, összeszedtem holmiaimat s útnak indúltam. Itt egy kis halom tetején, — nem messsze tőlem — egy gondolataiba mélyen elmerült szerzetest vettem észre. Háttal volt felém fordulva, csuklyája fejére húzva s kezei mellén keresztbe téve. De nem látszott sem az ég pompája, sem a föld buja szépségeire ügyelni,, még a gyönyörű napnyugta iránt is fogékony falapnak mutatkozott "Feléje tartottam, hogy őt a legközelebbi út felől megkérdezzem, midőn hirtelen megfordult. Oly jól láttam őt, mint most ezen lapot, melyre írok. Tekinteteink találkoztak . . . Istenem! Vájjon feledhetni fogom-e én valaha e szemeket? Még fiatal volt, eléggé megnyerő arcú és külsejű, de olyan kísértetiesen halavány, oly kialszott, a szenvedés és a bánattól annyira bánkódó volt, hogy önkénytelenül — mint egy feneketlen törvény szélénél állva maradtam- Így állottunk pár pillanatig szótlanul és mozdulatlanul egymást szemközt. Nem voltam képes egy hangot sem