Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-02-23 / 16. szám
Miskolcz, Csötörtök, február 23. 644-16, 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM. »rr r rr w »■ HELYI ÉRDEKU TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KOZLOJSCY Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 fit 50 kr. Félévre ............................................3. — „ Egész évre.............................................6 „ — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hirdetési dij: Négyhasábos petit sor a kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzendok Kiadóhivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lap részére felvállal özv. Falkenstein Mórné: Szinház-utczán A népnevelés nemzeti fontossága. Mezei Friölöl. (Vége.) Sohase engedjük, hogy ez arány a közoktatás terén is uralkodóvá váljék. Az államtól épen annyi beavatkozást kívánunk, hogy serkentőleg és ébresztőleg hasson a társadalom tevékenységére. Törvényeink intézkedéseivel e tekintetben is egészben meg lehetünk elégedve. Tanítási szabadság van adva nálunk egyeseknek, testületeknek, hitfelekezeteknek, ha csak megfelelnek a népoktatás törvényszerű kellékeinek. A fősúlyt törvényünk nagyon helyesen e községekre fekteti és bennük a népnek közvetlen befolyást enged az iskola vezetésére. Fájdalom, állami viszonyainknak és az idők súlyának kell tulajdonítanunk, hogy a társadalmi érdeklődésnek nincsen elég általános jellege imát-amott megjelenik a hivatalos lapban egy köszönő irat, ha valamelyik birtokos jószágain iskolát állít. Mint a nemzeti élet legtöbb terén, itt is aristokratiánk, mely utóvégre is a legtehetősebb osztály és ma is legjobban áll ellen az idők rombolásainak, melynek példája leginkább gyakorolhatna is ösztönző hatást más osztályokra, bűnösen elmulasztja minden köteles tartozását a nemzet iránt Angliában minden gazdag földesúr első kötelességének, legszebb dicsőségének tartja, hogy birtokain a népnevelés szükségleteiről gondoskodjék. Hogy Amerikában a magánjótékonyság mik roppant eredményeket hoz létre a közoktatás terén, azt mi csak tehetetlen bámulással emlegethetjük Az iskola, mely közpénzekből épül, kétségtelenül sokszor nagy áldozatokat is ró a szegényebb polgárokra. De egy iskola, mely magánbőkezűségnek köszöni virágzását, lehet-e ennél jutalmazóbb jótékonyság nemcsak arra nézve, kit megajándékoznak, de magára az adományozóra nézve is. Valósággal ez a legolcsóbb jótékonyság. A közönséges jótékonyság, a szegények segélyezése nem szokta apasztani a nyomort, sokszor csak növeli a szegénység kútfejét, a munkátlanságot. De egy iskolának alapítása, ez az a jótékonyság, melynek a szegénység kevesbítésével magát a jótékonyságot kell fölöslegessé tennie, és ez mégis megmarad, mint a jótékonyság örök emléke, melyből kövek beszélnek a késő utódoknak a jóltévőről. Várjon a mi aristokratiánknak, a gazdag és befolyásos társadalmi osztályoknak időinkben, mikor a nemzet politikai vezetésében már nem foglalhatják el azt a helyet, melylyel előbb bírtak, nem úgy kellene betölteniük egy igazi aristokratiának hivatását, hogy gondoskodnának a nemzeti erőnek és nemzeti gazdagságnak legdúsabb forrásáról, a nemzeti közneveléséről. A magyar nemzetnek, mely oly kevéssé nélkülözheti minden fiának teljes odaadását, nem lehet-e ezt tőlük erősen követelni, nem-e az egyedüli mód is rájuk nézve, hogy megőrizzék vezérlő befolyásukat, társadalmielsőbbségüket a nemzeti életben A magyar földnek ethnográfiai alakulása, a nemzetiségi egyenjogúság teljesen méltányos törvénye szüli azt, hogy a magyar, fajnak erősítésére és a magyar nyelv terjesztésére az államnak hatalmát csak nagy óvatossággal lehet felhasználnunk s a törvényhozásnak kezei sok tekintetben megvannak kötve. A feladatnak java része itt a társadalmi tevékenységnek marad fenn. Magyar iskolákat alapítani és magyar szellemet terjeszteni az országnak idegen nyelvű vidékein, ez lehetne minden gaz- TARCU A látcső mögül. „Látcső!“ Mily egyszerű szócska, s mégis minő pótolhatlan jószágot képvisel. No mert azt hiszem, olvasóira közül senki sem fogja kétségbe vonni ama állításomat, hogy a látcső rendkívül hasznos találmány, s felette nagy szolgálatokat tesz az adoz értőknek. Igen ám kérem — mert ehez is érteni kell. Eltekintve a katonai manoeuverekre, tengeri utazásokra — csillagvizsgálati excursiókra alkalmas látcsövektől, melyek kiváló jártasságot igényelnek, maradjunk az egyszerű színházi látcsöveknél, s látni fogjuk mily fontos tényezők ezek, s mily beható tanulmányt igényelnek, míg művészi tökélyre viszi a látcsövezés mesterségét az illető úr vagy asszonyság. Látcső mögül a színésznő rózsapiros arczát, melynek a carmin és rizspor vegyüléke kölcsönzött ily hajnali fényt, szemügyre venni; nem polgári virtus! Ez azon szalagok keretébe tartozik, melyet a karzaton pöffeszkedő szabólegénytől kezdve, — le a bársony támlányban feszengő 66-os frisurával ellátott piperkőczig mindenki megtehet, anélkül hogy nagyon megerőltetné magát. Ámde látcső mögül mosolyogni, látcső mögül szemcsillagokat vizsgálni, látcső mögül szerelmet vallani: ezek tartoznak a magasabb látcsövezés keretébe, s ezeknek megtestesítőit nevezem aztán igazi modern . . . hölgyeknek. No mert ilyen passiókat, kevés kivétellel, rendesen hölgyek, ritkán kisasszonyok, jobbadára kis (vagy ha úgy tetszik), nagy asszonyok űznek. Azért ha én nős ember volnék (Még ebben a betegségben nem szenvedek,) látcsövet soha nem adnék a feleségem kezébe. Másodsorban, ha én kormány volnék. (Hála a magas egeknek, ide sem juttatott fel a Tisza Kálmán kegye), nem adnék egy optikusnak sem iparengedélyt látcsövek készítésére. Hogy miért? kérdik kegyetek bájos hölgyek, és morfondírozó férjek. Hát csak azért, mert valahány menyecske a férj uramnak port hintett szemeibe, mind a látcső mögött kezdte mesterségét. De nehogy rám süssék a „rágalmazás“ bélyegét, állításomnak igazolására, igyekezni fogok egyet-mást felhozni. Már mint kis gyermek rendkívül nagy előszeretettel viseltettem a színház iránt, hacsak szeret ejthettem, be-bekukkantam, s gyönyörködtem most Offenbach (a régi időkről beszélek) áriáiban, majd a jó Szigligeti még jobb vígjátékaiban. Már akkor feltűnt nekem a látcső, bár nevét még nem ismertem, a használati módját annál kevésbé tudtam felfogni. De még inkább feltűnt, hogy a színészek produktióját mennyire negligálják, s minden figyelem a csodálatos készítménynek, a látcsőnek van szentelve. No de ez annyiban maradt. Mígnem egy ebéd alkalmával szüleim közt következő társalgásnak voltam fültanuja. X. párbajban agyonlőtte P-ét. — Ah! miért? — Mert a feleségét feltűnően látcsövezte. Most kezdtem eszmélni. Tehát ily veszedelmes jószág az a látcső. No akkor több gondot fordítok rá, s e naptól kezdve kémszerűlét tartottam a látcsövező urak és asszonyságok felett. S a kémszemle ilyen forma eredményre vezetett. Ezelőtt 10 esztendővel: A menyecske a színpadra irányozza látcsövét, a jámbor férj azon Íriszemben, hogy a piczi feleség a toiletteket nézi, szintén a színpaddal néz farkasszemet. S ki hinné ? A barna fürtű angyal a tám- sásszékek lakói közzé küld bóditó sugárt . . . . s s mig a férj uram a szende színésznő nyögdécselését hallgatja ... azalatt a mellette ülő kis szende Mars fiára tüzel a látcső mögül. S az a szükséges rossz, mit a hölgyek „férjnek“ neveznek nem gyanakszik. De hát hogy is gyanakodnék ! Hisz a látcső a színpadra van irányozva, s kit az Isten, — no meg a felesége tapintata, szarvakkal áldott meg, az csak nem veheti észre, hogy a látcső mögül a szemsugár a támlás székek közt tévelyeg, s végre egy katona bácsi mandarján akad fenn. S 10 esztendő múlva, vagyis ma ? Az optikusok is nagyobb tökélyre vitték a látcső készítést, de a hölgyek is haladtak a látcsőverés nemes mesterségében, s a szarvak felrakásában. Két páholy a vis-á-vis. Itt ifjú hölgy, ott ifju úr. Itt egy nagy látcső, ott is egy nagy látcső. Felállítottuk a hadsereget, kezükbe adtuk a fegyvert, hadd kezdődjék a manoeuver. Az ifjú hölgy erős alakkot kezd látcsővel a vis-á-vis páholy szomszédjában ülő aggastyánnal szemben. A férj szentül azt hiszi, hogy Miksa bácsit, a derék öreget tiszteli meg a feleség. A vis-á-vis fiatal úr pedig több mint zikkerre veszi, hogy a szemek rá mosolyognak, hogy az a bátorító tekintet neki szól. Már most kinek adjunk igazat ? Én hajlandó vagyok elhinni, hogy a fiatal úr jár az igazi utón