Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-10-19 / 84. szám

Miskolc­,, Csütörtök, Október 19. 682-84. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre............................................1 frt. 50 kr. Félévre ...........................................3 „ — „ Egész évre...........................................6 „ — „ Megjelen minden csötörtökön és vasárnap. El­idetés^ dl 3 Négyh­asábos petit sor 5 kr. Töbszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Széchényi-utcza 28. sz., hová. a­ «elemi érdekli közlemények czimzen­dők Kiadó­hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetést e lap részére felválas­­zv Falkenstein. Mérné szinház­ utczán. Közönyösség. Utólérhetetlen humorral irta meg a költő a magyar embernek azt a sajnos gyengéjét, hogy minden ügyet keleti fata­­lizmussal hagy menni a maga útján. Pató Pál uram »Hej rá­érünk arra még“ mot­tója visszatükröződik közéletünkben, társa­dalmunkban és legszentebb törekvéseink előtt ott áll e vészes mondat, mint egy gát, mely minden jónak, minden nemes­nek híjában áll. Miskolcz városa évek hosszú során át excellál a közönyösségben. Hagy dolgoknak kell történni, hogy valahogy kisodorjanak bennünket mindennapi nyugodt hagulatunk­­ból. Hisz bizonyára minden józan és nyu­­godtlelkű ember csak örvendeni tud annak ha e város nyugodtsága, békéje egy perezre sem zavartatik meg, hanem azt meg nem lehet örömmel szemlélni, ha csend van akár egy temetőben. Nincs közélet, nincs társadalom, nincs pezsgés a városban. De mi indít bennünket e komor han­gulat kifejezésére, arra akarjuk ezúttal a választ megadni. Az ország egy szív, egy lélek volt múlt vasárnap, a fővárosi lapok­­rendkívüli eseményképen jelzik és írják fel a Petőfi szobor leleplezési ünnepélyét. Jó­kai Mór eddigelé még nála is páratlanul álló beszédet mond Petőfi felett, az ország ujjong legnagyobb költője, legnagyobb jel­lemóriása az ismeretlen helyen sírt talált Petőfi szobra előtt, egyedül Miskolcz, egye­dül Borsod alussza az igazak álmát. Az országos öröm, az átalános lelkesedés hi­degen, érintetlenül hagyja. Ez az, a­mit keleti fatalizmusnak neveznek. Az előttünk fekvő tudósításokból lát­juk, hogy Petőfi neve fölvillanyozta nem csak a hazafiakat, hanem még egy oly főt is, a melyen korona van. Románia ki­rálynéja Petőfi „imádónőjé“-nek nevezi magát, a midőn a szobor talapzatára ko­szorúját helyezteti el. a német „Schulve­rein“ fészkéből Nagy-Szebenből az,, ottani, olvasóegylet, a jogakadémia, végre az aka­démia ifjúsága elragadtató lelkesedéssel üdvözlik az ünnepélyt, a prágai Politik­­e minden ízében szláv szellemű lap táv­iratot küld Ung, Mármaros, Ugocsa, más­részt Erdélynek legelrejtettebb zugából jönnek a távoli fővárosba deputációk, ünn­neplő sürgönyök, tartatnak emlékünnepek, é­s csak a négy órányira fekvő Miskolcz hall­gat és mély csend honol benne. Minek kutassuk e tüneteknek indító okát ? Úgyis tudjuk mindnyájan ! Csak annyit kérdünk, lehet e egyetlen egy számbavehető okot találni, a­­mivel ez el­járást csak félig meddig is lehetne mente­getni. Mi azt hisszük, hogy erre egyetlen egy indok sincsen. Mert azt, hogy Petőfi emléke ezt nem érdemelte tőlünk azt — azt hisszük — fejtegetnünk sem szükséges. Avagy talán az lehetne a kifogás, hogy a városnak vagy megyének ilyen képviselte­­tése pénzbe kerül és bajos embereket ta­lálni, a­kik ily áldozatot meghoznak. — Ez sem ok, mert erre a következőleg vá­laszolunk. Budapesten ott vannak megyénk és városunkból egyes férfiak, a­kik­re bátran és büszkén reájuk bízhatjuk Miskolcz vá­rosának és megyénknek képviseltetését bárminő ünnepélyes aktusnál. Megyei és városi országos képviselőink közzül Prónay­­ József államtitkár, Mezei Ernő, Duka Fe-­­ rencz állandóan, Horváth Lajos és­­ a szintén borsodi megyei és városi bizott-­­ sági tag dr. Bódogh Albert, Farkas Ka­ T­A­RCS­A A szüret. i­. A társadalom jellege visszatükröződik annak összes életviszonyain. A görögöknél a nő egy­általában sem műveltséggel, sem tekintélylyel nem bírt, az előbbivel s ilyenkor rendkívüli mérv­ben a heterak, a­kik nyilvános s titkos viglako­­máknál hangadó szerepet játszottak s itt mutat­kozik a természeti szépség hatása, melybe a legnagyobb államférfiak és tudósok belebotlottak, költők s művészekről nem is szólva. A szüreti ünnepélyeknél a heterák nagy szerepet játszottak. A rómaiaknál a családanya nagy tekintélynek örvendett, de a nő azon finom szellemét, mely társadalmi műveltségükre oly óriás befolyással van, azon szellemet, mely összes művelődési s művészeti körüket átöleli, nélkülözték, a nő nagy volt családi életében, de örökös gyámságra mu­tató társadalmi jellegét vig­yakmározásoknál, já­tékoknál, szüreti ünnepeknél állásukhoz mérten vettek részt, azon korban pedig, midőn a nyil­vános életben is részt vettek, a nő minden egyéb volt, csak nő nem, annak daczára a fér­fiakhoz mindvégig méltók voltak. A magyar ke­délye méltóságos mint a rómaié, de mint a görög szereti a jó életet, mióta a föld szabad lett, a szüret nálunk is gazdasági oldala mellett ked­ves szórakozási időtöltésül szolgál, különösen, miután a magyar vendégszeretet ez alkalommal nyilatkozik legközvetlenebbül. A görögöknél a szüret a democratiára nagy befolyással volt. Nálunk nyilvánosságának hiá­nyánál fogva oly hatással ugyan nem bír, de mégis hatással van a politikai élet és szívólét megélénkülésére. * Derűit ég mosolygott ránk, midőn a­­ para­dicsom dombhoz művész barátommal útnak in­­dulánk, nem gondoltunk arra, hogy olyan az ég mint a szép nő szeme, legfényesebben ragyog s egy pilanat gyöngy harmat öntözi, nem gondol­tuk, hogy harmat özönét, az ég nyakunkba öntözi. Már hangzott a szedők vig dala, a mint megérkezünk, szives házigazdánk mindjárt uzson­nához ültetett, közvetlen utánunk a társaság él­tető elemei — hölgyeit érkeztek. Mi is volna a szüret, ha nők nem vennének benne részt, olyan volna, mint a tavasz virány nélkül, mint a rózsa illat nélkül. Az egész nap gyorsan múlik a sok evés és fűszerezett beszéd mellett, mindegyik nagy ara­tásra készül, ki dictióra, ki politikai nézeteinek előadására, ki hódításra, kevésbé nem mint kor szerint külön ül a társaságban. Mulatunk a szedők fertői csoportozatain, kik énekelnek, dalolnak, egymásnak rémtörténeteket beszélve, óperencziás tengerről, óriás sárkányról, szép tündérleány s királyfiról, élvezzük a nap su­garát, a lóg illatát, a gyöngéd lehel érintését, és csendesebben te szív, ne dobogj oly hangosan. De telve vannak a hordók, telvek a kádak, az est is beköszöntött, vacsorához ülünk, a leg­jobb ételekhez is sóhajjal­­nyúlunk, sejtve, hogy óriási mennyiségekben következnek még a vá­logatottnál válogatottabb ételek. Az első pohárköszöntő elhangzott a páratlan házigazdára, a függetlenségre, s észre sem vesz­­szük, hogy benne vagyunk a politikában. Komoly méltósággal hangzik derék házigaz­dánk­ ajkáról a panasz, bánat a haza állapota felett, keserűség a deficitről kalandos politikáról s a haza veszélye feletti kimondott keserű szó­zata. Kassandra jóslatként hangzik : a hölgyek lel­kesülten tapsolnak, az ifjúság éljene, a politikai né­­zetkü­lömb­ség a­ nők siőrjeik között, nyilvánvaló, s vajon azért, mert a szellem a minoritásban van azért tartoznak ellenzékhez, elég az, hogy Tisza Kálmán egy perczig sem maradna kormányon ha szavazati joguk volna. Feláll az ellenzék és hazafi mint a legkü­­lömb, küzdött ifjú hévvel a szabadságharcz idején, küzd ma lankadatlan hévvel a nemzet regerat­ioján de eszének, szivének más a meggyőződése, más az érzületre, s tart attól, hogy az ellenzék fogát csatatéren hagyja. Művész barátom köztetszés közt tartott to­­asztban emeli ki, hogy fogainkra, mig derék házi­gazdánknál vagyunk, mily rendkívüli szükségünk van s miután egyik sem óhajta a másikat kapa­citálni, befejeztetett, természetes anélkül hogy „le­győzött“ volna, azon párt ült diadalt, melyhez a nők tartoz­nak. De a csatatér más helyre vitetett át, oly helyre, hol princzipiális tényezők mellett opportu­­nitássak az irányadók, s hol csakis a nők­­diadal­maskodók, ellenben a férfiak a legyőzöttek. Húzza a czigány úgy a talp alá, ahogy ülve nem maradhat ember, hangjának bűvereje átra­gad az öregebbre is, és bizony sok nyalkábban járja a magyart, mint megannyi sok ifjú, legalább így vélekedik egy az élet tavaszát túlhaladt özvegy nagysága. Száraz vinyigét raknak a zsarátra, csakhamar lángra kap, magasan lobog lángja, az éjhomolyá­­ba sziporkázó szikrák , játszódva röppennek, űzve egymást, kergetve messze és sötétébe, két csillag szem elmereng a játékon, a dioskurok, ezek bir­tokosa a dioskorok anyának névrokona visszafelé

Next