Szabadság, 1897 (6. évfolyam, 1-104. szám)
1897-01-02 / 1. szám
– írjuk harmadszor városunk intéző férfiainak, a kik a „köteles ügyesség“ követelte lépéseket megtenni elmulasztották. Ha a miniszternek szive Miskolcz városához vonzódnék és ha ennek az ügynek elintézésénél őt egyedül az állam közérdeke vezetné, akkor több mint bizonyos, hogy városunk már ebben a beállott új évben egy hatalmas gyárral lenne gazdagabb. De hát a miniszter és vele együtt az egész kormány olyan, mint az egyszeri szolgabíró, annak ad igazat, aki többet ígér, és annak a képviselőnek hallgatja meg a szavát, aki előtte tekintély, kemény legény a gáton, akinek eszétől, tehetségétől tartani lehet. Sajnos, hogy éppen ennél az oknál fogva, mi nem sokat bízunk se a Lánczi Leó, se a Szemere Attila befolyásában. Igaz ugyan, hogy ők is mamelukok, de csak olyan apró mamelukok, a nagy mameluk-táborban olyan népség és katonaság, akiknek parancsolnak, akiket dróton rángatnak, de akiknek beszédjére semmit sem adnak, szavuk annyit ér, mint a régi kétgarasos. Szerencsétlen Miskolcz ! Ha már neked minden áron mamelukok kellettek, akkor miért nem egy nagy mamelukot, egy minisztert vagy legalább egy államtitkárt választottál?! Az olyan apró mamelukok, mint Lánczi Leó és Szemere Attila annyit számítanak a kormány bandájában, mint a kártyában a hatszem. Ne is fektessünk tehát semmi súlyt az ő befolyásukra, hanem álljon a talpára Soltész Nagy Kálmán polgármesterrel élén a polgárság! Ha a városi képviselőtestület adatokkal beigazolja, hogy a dohánygyár felállítására Miskolcznál alkalmasabb helyet nem találnak — amit nagyon könnyen be lehet bizonyítani, — akkor a város lépéseit bizonyára siker fogja koronázni. Hiszen Miskolcz a kormány jóindulatát még ekkoráig nem ismeri. Nincs itt semmiféle állami intézmény, melyet a kormány különös kegye létesített volna városunkban. Ami állami intézmény itt van, azt mind parancsoló szükségből, de nem a város érdekeire való tekintetből állították föl. Hadd lássuk már egyszer azt a jóindulatot, melyet a mameluk-kortesek kilátásba helyeztek arra az esetre, ha kormánypárti képviselőt választunk! Mi megtettük a magunkét, két — igaz, hogy gyönge szavazatot adtunk a kormány támogatására. A mamelukerkölcsök szempontjából, ha egyébért nem, már ezért a két gyönge szavazatért is megérdemlenénk a kormány részéről egy kis gyöngéd figyelmet Mellőzve azonban ezt a gyönge mamelukérvet, mi erősen hisszük, hogy a kormány Miskolcznak és az államnak azonos érdekeit nem fogja mellőzni, ha ezekre az érdekekre figyelmét a városi képviselőtestület fölhívja. Munkára tehát! Mi a magunk részéről ez ügy érdekében megtettük kötelességünket. Fölhívtuk a közfigyelmet. Az ügy továbbvitele már nem a mi dolgunk. Mily üdvös dolog volna, ha Miskolcz városa ebben az esztendőben dohánygyárat kapna — újévi ajándékul. —t. A SZABADSÁG TÁRCZÁJA, a jövő háborúja. A jövendőről szólva, nem kezdhetem mondanivalómat alkalmasabb módon, mint idézve a biblia szavait. És kezdetben teremté az utaz eget és földet... És megteremtette Ádámot és megteremtette Évát. Ádámnak adott erőt. Évának adott szépséget, a kettőnek együtt pedig örömet és keserűséget vegyest. És megszületett Káin és megszületett Ábel és nőttek nagyra, erősre . . . De ime, amint két ember volt a világon , az egyik agyonütötte a másikat. Azóta nagyot, igen nagyot fordult a világ, megváltozott minden, de minden, csak egy maradt meg: az emberek még most is agyonütik egymást. Kain ősünktől mindmáig nyíltan és orozva, egyenkint és nagyban gyilkolják egymást. S amint tökéletesedett az ember, tökéletesedett a gyilkoló szerszámja is Csakhogy a fegyver jobban tökéletesedett, mint az ember. Mivé lett az az egyszerű dorong a mai Káinok kezében ? Mennyi idő, mennyi ügyesség, találékonyság, furfang és lángész kellett hozzá, hogy az öldöklő fegyver azzá legyen, ami lett! A Kain dorongjából kőbalta, kődárda, parittya, nyíl lett. Azután lett belőle kard, hajtógép, ágyú, puska, szurony. Milyen szegényes volt az első cső, minek az egyik végén belerakták Schwarcz életesszencziáját és ólom- és vasdarabokat, s másik végén tettek bele tüzet s azután szórta a halált nem is egyesével, hanem masszában! Ma már Krupp és Actatius, Mannlicher, Schulhof, Maxim Hyram lett belőlük. Ma már szinte olyan a fegyver, mint az óra: reggel felhúzza az ember s jár egész nap. S ahány pillanat, annyi halál. Keservesen csalódik, aki azt hiszi, hogy most már megállt a világ, most már nem jön tökéletesebb, biztosabb, hatalmasabb gyilkoló szerszám. Amíg az emberek koponyájában velő lesz, addig-addig facsarják ezt a kis észt, mig megint újat, megint meglepőt, csodálatosat eszel ki. S minden új cséplő- vagy aratógépre esik majd minden időkben tíz másik ördöngös kis masina, amely halált vet és halált arat. S hol lesz a vég, hol lesz a megállapodás ? Mi lesz csak egy század múltán ? Próbáljuk elképzelni, ahogy majd unokáink mesélik az ő unokáiknak. * Oroszország hadat üzent nekünk. A vulkán, amelynek gyomrában évtizedekig forrt és sistergett a láva, megkezdte a kitörést. Európa pedig kezébe vett egy óriási távcsövet, s nézte, hogy mi lesz már most. Nem mozdult, csak nézett. Oroszország nem azért készülődött egy félszázadig, nem azért hordta a határra a csapatait, hogy a döntő pillanatban sokáig késedelmezzen. Harmadnap, hogy háborút üzentek, már kozák lovasok alatt dübörgött Galiczia földe. S a muszka-had tört előre óriási erővel. Olyan „biztosított menetben“ haladtak, aminőt a reglement megparancsolt. De erre bizony nem nagy szükség volt. Sehol még csak nyoma sem volt az ellenségnek. A nép persze mindenünnen megszökött az ellenség elől. A falvak, városok üresek, sehol egy lélek, de még egy ugató kutya se, amelyet le lehetne lőni. Ez fájt a kozák szíveknek, de megvigasztalódtak csakhamar. Biztatták egymást prózában és nótában: „Ne szomorkodj, légy vig, nem lesz ez mindig igy.“ S csakugyan megjött a vigasztalás hamarosan. Az orosz előőrsök, amint közeledtek a magyar határhoz, visszavitték a felhevítő hírt: látható az ellenség. A hegység alján voltak felállítva kifejlődött vonalban. Mintha neki vetette volna hátát a hegyeknek, úgy állott a nagy hadsereg. Tehát döntő, elhatározó lesz a harcz ? Olyan volt a seregünk állása, hogy abból nem menekül egy lélek se, ha az oroszok megverik. Az orosz generálisok a markukba nevettek. Persze, közös hadsereg, közös tábornokok. Értenek is azok a hadviseléshez ! A katonák azok bátrak, hősök. De mit ér az ? Az orosz SZABADSÁG Harcz a magyarság ellen. (Magyar falvak sorsa Magyarországon.) Egy nemzetiségi vidéken lakó előkelő magyar úrtól vesszük a következő nagyérdekű sorokat: Hogy is állunk a nemzetiségi vidékeken, számoljunk be róla egy kissé a millenniumi esztendő záró napjaiban. Mienk a gazdasági és a politikai túlsúly, de több sem. Hogy miért? Arra megfelel a kormánypárton ülő háromszáznál több képviselő. Hol szerezték a megbízó leveleiket ? Nagyrészt nemzetiségi vidéken. De minő áron ? Elenyésző csekélység a pénz, sőt a többi bűnök: a választási lajstromok meghamisítása, kényszer, erőszakosság, mind-mind. Még szinte a csendőr- és katonaszuronynak áldozatul esett emberek áldozatul esésénél is nagyobb az a bűn, melyet elkövetnek az úgynevezett engedményekkel, mert ezek kivétel nélkül a magyarság elleni merényletek. Nagy szerepet játszanak a gazdasági bajok is. Ezeknek a következménye az, hogy terjed a parasztszoczializmus és az, hogy a magyar, a kifosztott, a kétségbeesés karjaiba hajszolt magyar nazarénussá lesz. Úgy az egyik, mint a másik hozzájárul a magyar nemzeti erő forgácsolásához. De hát tulajdonképen mik is azok az engedmények? Ismeri ezeket mindenki. Ki ne olvasta volna, hogy a kormány paktumra lépett volna a szászokkal ? Ki ne olvasta volna, hogy a románok, szerbek és tótok passivitást tartanak a kormány érdekében ? És ki volna oly naiv, aki elhinné, hogy mindezt érdek nélkül teszik? Sokan, nagyon sokan azt hiszik, hogy a pénzével veszi meg őket a kormánypárt. Fejenkint mint a bürgét. Hát annyi bizonyos, hogy pénzt is, de kapnak mást is, mert annak a tömegnek, melyet megvesznek, vannak ám ravasz és alattomos vezérei, a kik nyíltan véres szájú magyarfalók s ezeknek nem kell a pénz. Ezeknek magyar kell, hogy pusztítsák a sorait az ellenfélnek. Nem falják fel. Dehogy is, sőt még inkább olyan csínyján bánnak vele, mint a hímes tojással. Elvesznek tőle valamit, ami nagy kincs. Ez a valami pedig a vallása, vagy a nemzetisége. A megbízó levélért cserébe nem kívánnak sokat a kormánypárti képviselőktől, csak holmi apróságokat, például azt, hogy ne államosítsák az iskolát. Minek is az a hi 1897. január 2.