Szabadság, 1897 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1897-01-02 / 1. szám

1897. január 2. ába való pénzpazarlás? Hát nincs-e a községnek jó iskolája? Érdemes is volna a néhány magyar kedvéért magyar iskolát adni a községnek ? De hát megérdemlik-e ? Nyissa fel szemeit nagyságos uram, s nézzen jól körül. Hányan vannak azok közül a hires magyarok közül a táborában? Egy sincs. Mind az ellenzéki jelölt mellett tart. Hát nem ön volt-e az nagyságos uram, akit ezek (a magyarok) feljelentettek azért, mert a jószivével 30—30 forintot kínált a szavazatukért ? A hálátlanok ! . . . Hát nem mi adjuk e önnek a mandátumot? Hát nem-e a mi embereink szavaznak majd le mind egy szálig a nagyságod javára? Hát nem érdemeljük meg mi azt a csekélységet ennek fejében? Hát nem odaígérné a mennyországot is az illető kormánypárti jelölt a mandátumért? No de hát ezek nem is kívánnak tőle sokat. Csak ígéretet, hogy nem kap a község magyar iskolát. Többet nem. Persze, hogy nem kap. No, még csak az kellene, hogy ő, a kormánypárti képviselő elősegítené az ellenzék törekvését. És az illetőt csakugyan meg is választják. A ha választók még egyszer emlékezetébe hozzák azt a csekélységet, az ígéretet, azután a nagyságos úr felutazik a fővárosba a megbízó levelével. Első dolga kopogtatni a miniszternél, hol előadja a kérelmét. A miniszter mosolyog. Mert bizony nagyon ritka dolog ám manapság, hogy a budgetje könnyítésén iparkodnék valaki. Az akták az irattárba kerülnek a pihenőre. Talán elő sem kerülnek többé. A nagyságos ur tudatja hű választói kortesével, hogy az ügyet elintézte s a község nem kap magyar iskolát. Most az ő munkájuk kezdődik, már tudnivaló: a pópáé meg a dászkálé. A magyarok zúgolódnak, káromkodnak, de azért, hogy a gyerek úgy ne nőjjön fel, mint az állat, beadják az oláh iskolába. Tanuljon meg legalább írni, olvasni, katona se fél a haláltól. Tudja, hogy az se lehet rosszabb, mint az élet. Rájuk küldünk százezer embert, ha az kevés, még százezret és még százezret. Pozdorjává zúzza őket. Föl az ágyukkal a dombra. Hadd hulljon az ellenségre a bomba, meg a shrapnell. — Előre katonák, oldalt lovasság, aztán rajta. A generalissizmus persze hátul van, jól hátul, teljes biztonságban. — Most úgy szokták. Régente, hajdanra, a vad, barbár időkben, ha összekerült két ellenség, kivált mindenikből a vezér, pompás paripán, fényes fegyverzetben. S szóltak egymáshoz: Te is ur akarsz lenni, én is. Kard, ki kard, vívjál velem szembe. — A ki erősebb, az a nyertes. S megvívtak élethalálra. A ki győzött, az ur lett a másik országában is. Csúnya, barbár idők! Milyen más most. A vezér az messze elmarad s egymásra küldik a két nagy sereget: gyilkoljátok egymást. A melyik sereg elpusztul, annak a vezéreelszalad, a másik pedig győzött. Ez az igazság. Az orosz sereg haladt előre, felvonult lassan, vigyázva. Az ellenség nem mozdult. S megszólalt az ágyuk hatalmas orgonája. Ez a praeludium. Dörgött a hegyek visszhangja és hullott a bomba és hullott a gránát. A magyar sereg pedig állott némán, mozdulatlanul. Nem hasalt a földre, nem bujkált a bokrok között, ahogy a modern hadviselésben szokás, hanem állott mereven, mint a szikla. És a gyerek hamarosan meg is tanul. Csoda gyorsan tanítanak ott az oláh iskolában. No, nem hiába okosabb a magyar, mint az oláh. Lám a tüszős gyerek még a nevét se tudja kikörmölni, a magyar gyerek már ír, olvas folyékonyan — oláhul. Még dicsérik is a dászkák, milyen derék ember! Az oláh gyerekekbe husánggal veri a betűt, de a magyart ujjal sem bántja. Sőt azokat szereti legjobban. Ha jól tanulnak, a pópa még ajándékot is ad nekik. És igy nő föl az uj nemzedék, mely még magyar, de a melyik ezután következik, tiszta oláh. Még a nevüket is eloláhositják ha lehet. Ehhez még ötven év sem kell. És mindez azért történt így, mert a nagyságos képviselő úr a mandátumért eladott néhány száz magyar lelket a saját vérbelijei közül a tudtán kívül. De ez csak egy eset. Van mág másik is, czifrább is. SZABADSÁG A miskolczi helyőrség tisztikara és katonai hivatalnokai által rendezett Sylvester ünnepély valóban fényesen sikerült. A jelen volt díszes, nagy közönségben képviselve volt Miskolcz és vidéke előkelő társadalma. Megjelent báró Vay Béla a főrendiház alelnöke, báró Vay Elemér főispán, dr. Tarnay Gyula alispán. A helyőrség tisztikara teljes számban képviselve volt, Cronenbold Ferdinand altábornagy, Auersperg gróf és Engich Popperieh tábornokokkal az élükön. Jelen volt Görgey üzletvezető, Sztankovics üzletvezetőhelyettes, Sztankóczy főfelügyelő, Lukács Béla főkapitány, dr. Gencsi Soma, az izr. hitközség elnöke, Schrecker malomigaazgató, stb. stb. Az estély 8 órakor vette kezdetét. A közönség is csodálatosan pontos volt. Nyolcz órára a tágas, nagy terem szinültig telve volt. A zene is katonás pontossággal megjelent a színházból és Metzner József derék karmester vezetése alatt a Fatinicza dallamos zenéjével nyitotta meg az estélyt. A vacsoraidő alatt a zene előadott még részleteket a Pajkos diákokból a Tavaszi dalt, Mendelssohntól, egy gyönyörű Még az ágyúszóra se felelt ágyúszóval. Az oroszok pedig vonultak fel, újra meg újra tízezrek a harczvonalra s nyomultak előre. Azután megkezdték a tüzelést. Az ágyúk dörgését a puskák ropogása váltotta fel. Sortűz sortűz után jött szakadatlanul. Oroszok bámulatára az ellenség néma, mozdulatlanul maradt azután is, s állott mereven. Egy pillanatra megáll az orosz hadsereg. Mi ez ? tanakodtak a vezérek. Cselt vetnek nekünk, tőrbe akarnak csalni ? Mindegy. Legfeljebb elpusztul százezer ember, de ezeknek az árán legalább megtudják mi történik odaát. Előre. S az orosz sereg nyomult mind közelebb, folyton pusztító sortüzet küldve a néma ellenség felé, melynek soraiban mintha semmi kárt se tett volna a lövöldözés. Egyszerre aztán megmozdult az ellenség is. Mntha egy vezénylő szóra tenné az egész sereg, fölemelkednek a karok, s rémítő csattanással eldördült egy egész sereg egyetlen sortüze. Ez jól talált! Galiczia földje orosz vérben ázik. Azután megint csend. Előre oroszok! S megint nyomulnak mind közelebb, most már gyorstüzeléssel ostromolva az ellenség sorait. Ott azonban nem mozdul egy ember sem, nem hull el senki s mintha sorra pattannának le róluk a golyók, olyan sistergő hang hallatszik át az immár közel orosz sereghez. S most megindul mindkét félen a gyorstüzelés. A magyarok úgy lőnek, hogy csuda nézni. Se hosszúra, se rövidre nem fogják a lövést, valamennyi golyó oda csap le, az ellenség zömébe s ha elevent talál útjában, öl. Az orosz golyó pedig vagy nem talál, vagy nem öl egy se. Amott nem ritkulnak a sorok, nem hevernek a földön véres halottak, nyögő sebesültek, hadnagyok. Páni félelem fogja el az orosz sereget. Ez nem ellenség, ezek a pokol fajzatjai. Futni szeretne, de hátul ágyúkat szegeztet ellenök a vezér. Halál itt és halál ott. Tehát előre. S mint a gőzön járó gép, egyformán és szünet nélkül kezdi meg a mereven álló sereg a tüzelést. Ilyen gyilkos lövöldözés még nem esett meg háborúban. Nincs az a hadsereg a világon, amely megközelítse. Már valóságos hegyek emelkednek a halottakból , a zsarnoki hatalom újabb és újabb csapatokat küld a harczvonalba s küldi őket a halálba. S ugyanakkor két oldalt megmozdul a magyar hadsereg s előre tör a lovasság. Széles, bomba nehéz lovak, rettenetes patákkal melyek olyan szélesek mint az elefánt vastag talpa. S a lovassereg vágtat szédületes sebességgel, bele az orosz csapatok kellő közepébe. A lovasoknak nem kard, hanem hosszú, nagy kasza van a kezökben s azok- 3 Sylvester-estély. Strausz-féle keringőt és egy érdekes egyveleget. Mig a zene játszott és a közönség vacsorázott, az alatt bájos leányok árulgatták a tombolajegyeket, csinos, fiatal katonatisztek fedezete alatt. A tombola 10 és fél órakor vette kezdetét és tartott körülbelül háromnegyed tizenkettőig, igen kellemes szórakozást szerezve a közönségnek. Még azok is jól mulattak, akik nem nyertek semmit. Érdekes, hogy az estélyt rendező bizottság, melynek névsorát alantabb közöljük, még egy auiber, se nyert. A tárgyak egytől-egyig szépek és ízlésesek voltak. A legszebb volt azonban egy magas állványu, ernyős lámpa. Három tombola főnyeremény volt, melyeket megnyertek Englisch-Poperich tábornok, Ambrózy Ilona urhölgy és Schwara tüzér hadnagy. A számokat Orosz Adrienne urhölgy húzta ki. Pont 12 órakor a terem elsötétült, tizenkét óraütés hallatszott, mire Cronenbold Ferdinandaltábornagy rövid, meleg szavakban új évi köszöntőt mondott. — „Igen örvendek, — úgymond — hogy felhívásunknak a közönség ily fényesen tett eleget. Főképpen örvendek, hogy Ő excellentiája báró Vay Béla, a főrendiház alelnöke, báró Vay Elemér, Borsodvármegye főispánja és dr. Tarnay Gyula alispán megjelentek. Az egész helyőrség nevében üdvözlöm az egybegyült díszes közönséget. — Egy esztendővel ezelőtt épp e perezben, kürtszó hirdette, hogy a millenniumi év beköszöntött és most az év lepergése után, midőn tanúi voltunk a millenniumi nagy ünnep fényes lefolyásának, azt a tanulságot nyertük ebből, hogy az ezredéves Magyarország, mely ma lép be a második ezredévbe, fényes és nagy jövőnek megy elébe. (Lelkes éljenzés.) Poharamat emelem a jelenlevők egészségére. Éljen Miskolcz város közönsége. — Az altábornagy beszédét az egész közönség lelkesen megéljenezte. Ezután kezdetét vette a táncz. Az estély fényes sikere dicséri a derék rendező bizottságot, mely következő tagokból állott: Schulteisz őrnagy, Schiller, Bürger, Vukadinovics Huber századosok, Peterdy, Steiner, Eichler, Riedl, Mayer főhadnagyok, Martin, Iván, Portisch. A mulatság a hajnali órákban ért véget.