Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)

1898-04-13 / 30. szám

!d1­8. április 16. hörgése, de nem is valami jól megy a dal, az éneklők torkát úgy szorítja valami, talán azoknak a fehér kendőknek a lobogása, avagy a lobogtatók szemében csillogó könycseppek, avagy mind a kettő ? Abba is hagyják, mert még az ő sze­­mökbe is köny talál szökni, az pedig szé­gyen lenne reájuk nézve, katonáknak nem szabad sírni. Igaz, hogy ők csak „Rezer­­visták“, de uniformis van rajtuk, az alatt keménynek kell a szívnek lenni, mert egy bolondos könycsepp örökös gúny tárgyává teheti az embert, a „Stand“-beliek úgy is gyáva „czibil“-nek tekintik a „Rezer­­vistá“-t. Odafurakodnak az ablakhoz. Elméláznak, nézik a mind jobban eltűnő város körvonalait, meg-meglobogtatják sapkáikat, búcsút intve szülőhelyüknek. A káplár mosolyogva nézi őket egyik sarokból, olyan nevetségesnek tű­nik fel előtte ez a jelenet, pedig egykor ő is úgy tett, sőt könnyezett is mikor berukkolt, de az régen volt, öreg csont már ő, szivét megkeményitette a katona regula. — Czibilek vagytok ti még most, nem érdemlitek ezt a szép öltözetet, szólt nevetve a fiukhoz. Ezek szégyenkezve húzódtak helyeikre, egy közülök megkeményiti a szivét és rá­gyújt egy baka miatyánkra, de sehogysem áll pufók piros arczához, abba is hagyta még a közepén. — Nem a becsületes, jámbor arczodhoz való az öcsém, szólt a káplár, jobban értek én ahhoz s meg is mutatja. Rögtönöz oly kacskaringós imádságot, hogy az ablaküvegek csak úgy ropognak, recsegnek, a­mint a törgedelmes szavak elhangzanak . . Kanász lehetett valamikor. — Ez már beszéd káplár uram szólalt meg egy halvány képű fiú. — Bizony öcsém, mikor én elkezdek kommenderozni az execzii placzczon, a kaszárnya udvarán sétáló poszt is utána csinálja, azt gondolván, neki szólanak. A brigadéros meg is dicsért, mikor itt volt. De tudjátok is, mit tesz az! Ti csak bak­­kancsba öltözött czibilek vagytok, kiknél a század suszterje is különb katona, pedig az csak az arat tudja forgatni. No de majd ki­­abriktollak én benneteket, tudom meglesztek velem elégedve. Meddig is leszek veletek ? Csak 14 napig. Nem sok, de épen elég! — Szebben hangzott a káromkodása, szólt az előbbi sápadt fiú. — Hánybeli vagy öcsém ? — Ötbeli. — Hát te? — Hárombeli. — És te ? SZABADLÁG a De mi hamar feledjük a nagyokat és még hamarább megteszszük óriásoknak az epi­­gonokat. A negyvenes évek férfia volt Bereczki Máté, telve önzetlen lelkesedéssel és tett­­vágygyal. Ide nézzetek korunk kufárai, erre a nemes élet szent tükrére, mely szépnél, igaznál és nemesnél egyebet nem mutat nektek. Nézzetek ide, hogyan és miáltal lesz az ember igazán nagygyá? Nézzétek meg, hogy kicsinyes eszközökkel hogyan alkot egy ember nagy dolgokat? A Bereczki Máté nemes élete erre tanít mindenkit. Ott született Nógrád megye Romhány köz­­ségében 1820. táján. Atyja szegény kőfaragó volt. Nehéz phisicai munkával tartotta fenn magát a család. Mikor a kis Máté elvégezte a falusi iskolát, gymnasiumba adták, a­hol átvergődött — nem a hármasok és négyesek Scylla és Charybdisán, de azon szegénységen, melyet a jó módú szülők gyermeke nem ismer. Mert a tehet­ségnek akkor is, mint ma a szegénység volt a legnagyobb akadálya. A középiskolák­at bevégezve, jogász lett Pesten, a­hol szintén nevelősködéssel kereste kenyerét. Sikerült bejutnia a gróf Teleki Blanka híres nevelő intézetéhez tanárnak, hol a lánglelkű Vasváry Pállal való érint­kezés nem maradott hatástalanul a fogékony ifjú lélekre. Hát még az a rendkívüli szel­lem, a ki ez intézetnek éltető lelke volt: a gróf Teleki Blanka fenkölt, nagy szelleme ? Bereczkit a forradalom kitörése a Teleki Blanka intézetében találta. Maradhatott-e e nagy napokban tétlen, a­kiben magyar vér volt? Nem maradhatott, hisz’ az ilyent a nemzet megvetése sújtotta volna. Hogy is mondja csak az egykorú népdal: Magyar lányok, maradjatok pártába, Igaz magyar nem szoríthat karjába; Ki honn maradt nem érdemel, A ki elment, annak nem kell Feleség. Végig küzdötte hát Bereczki is a forra­dalmat s mikor leverték azt, akkor, mint Arany mondja, bujdosott a földi tereken. Bujdosott a hazában, kerülte a golyót és az akasztófát, mely az osztrák hatalom vérszom­jas koszorának képében őt is üldözé. Egy Bereczki nevű székelylyel találkozott buj­­dosásában, a­kinek volt úgynevezett Begleit­­scheinja, a­mi nélkül akkori időben még a szomszéd községbe sem volt szabad átmenni. Ez a Bereczki halálos beteg volt és nem­sokára elindult arra a hosszú útra, a­hová a jó embereknek nem kell Begleitschein; de a­hová azok, kik itt a földön élet, golyó és bitó urai, csak nehezen vagy éppen nem juthatnak el. Haldokolva átadta a Begleitscheinját a bujdosónak, hogy használja fel és ha tud, meneküljön vele. Így vette fel a bujdosó honvéd a Bereczki nevet, mert eredeti neve nem Bereczky, hanem Banyiczki volt és olyan lengyel családból származott, mely már ré­gen ide telepedett és elmagyarosodott. Bujdosása közben eljutott Csanád megyébe Mező-Kovács­házára. Itt Sármezey Antal gazdag földbérlőnél talált menedéket, a ki rábeszélte a bujdosót, hogy maradjon nála és legyen nagyszámú apró gyermekeinek ne­velője. Bereczki ráállott és tizenöt évre meg­egyeztek, így jutott el áldásos és tevékeny életének színhelyére, a­hol haláláig meg is maradott. Itt ébredett föl ismét régi szenvedélye a gyümölcsészet és jó sorsa olyan emberrel hozta össze, a­ki nemcsak méltányolni tudta a Bereczki nemes törekvéseit, de azt anya­gilag is támogatta. A kincstártól bérelt föld­ből tetszés szerinti darabot engedett Be­reczki rendelkezésére és ezt be is kerítette. Ezen a területen alapította aztán Bereczki a maga híres kísérleti gyümölcstelepét, mely­nek a fajok hitelességére nézve alig volt Európában párja. Miféle az a kísérleti gyümölcstelep és mi czélja van annak? ezt kérdezheti egyik-má­sik olvasóm. Azért röviden elmondom ezt is. A kísérleti gyümölcstelep czélja és fel­adata: megállapítani az egyes gyümölcsfajok gazdasági értékét. Vagyis tapasztalatokat szerzünk arról, hogy az egyes fajok fájának edzettsége és termékenysége, gyümölcsének értéke milyen ? A kísérleti gyümölcstelep másik czélja a fajok valódiságának tanulmá­nyozása, mert e nélkül a fajok helyi értékét meghatározni nem lehet. Erre vállalkozott Bereczki és nagy feladatát meg is oldotta. Ma már az alföldi gyümölcstenyésztő nem tapogat a sötétben, ha gyümölcsfát akar ül­tetni, hanem előveszi az ő halhatatlan mun­káját, mely biztosan kalauzolja a fajok meg­választásában. Nagy munka volt, a­mit Bereczki végzett, hisz’ előtte e téren magyar földön még egy kapavágást sem tettek. A gyümölcsészet (pomológia) egyike a leíró természettudomá­nyoknak és tegyük hozzá, hogy ennek vala­mennyi ága között a legterjedelmesebb, a legnehezebb. Maga az irodalma óriási, úgy, hogy ezreket kell csupán könyvekbe befek­tetni annak, a­ki e téren szakképzettségre akar szert tenni. És mit tett ez a szegény ember? A nevelősége alatt összekuporgatott pénzéből beszerezte ezeket a drága franczia és német szakmunkákat. Mint egy helyen mondá: „A­mit megfeszített szorgalommal összegyűjtögethettem, annak mind azon a szent oltáron kellett elégni, melyen egyet­len szenvedélyemnek áldoztam.“ Élete mun­káját elégette Pomona oltárán, hogy tudás­szomját kielégíthesse. A Sármezei által neki felajánlott területen pedig olyan kísérleti gyümölcstelepet terem­tett, mely harmadfélezer gyümölcsfajból ál­lott, s mely nemcsak a fajok nagy számá­ban ritkította párját, hanem a fajok hiteles­ségében is páratlanul állott Európában. Nagyobbára fajfákra voltak elhelyezve a fajok, vagyis egy nagyobb fára 30—40 fajt — kilenczbeli. — Te ugyan már jó régen tanultad a „hapták“-ot, azt hiszem, el is felejtetted. — Hányan is vagytok? — Tizenketten ! — Itt csak tizenegy van, hát a 12-ik? — Az „ur“ oda kin van szólt vihogva egy. — Miféle ur? Van is itt ur! Egyforma bundás mind. Hívd be, itt a helye. — Bementem, szivemben végtelen keserű­séggel eltelve. Meghúzódtam egy sarokban. Ezerféle gondolat gyötört. Szerettem volna összeszidni azt a pufók képű káplárt, goromba nyegle szavaiért, de beláttam, igazsága van. Katonáéknál nincs kivétel, egyforma mindenki s ez van jól. Elnyomtam szívem keservét. Rágyújtottam egy szivarra. Megkínáltam a káplárt is. Elfogadta. Odaült mellém. Kérdezősködött egyről­­másról, de egy kicsit illedelmesebb hangon. Megkérdezte, miért nevezett engem egy tár­sam „úr“-nak. Megmondtam. Ettől kezdve ő is utazott. — Mert tetszik tudni tisztelem én a tanító­kat. Hálával emlékszem meg mindig az én szegény öreg tanítómról. Isten nyugtassa békével. Nem is vagyok én olyan rossz

Next