Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)
1898-04-13 / 30. szám
!d18. április 16. hörgése, de nem is valami jól megy a dal, az éneklők torkát úgy szorítja valami, talán azoknak a fehér kendőknek a lobogása, avagy a lobogtatók szemében csillogó könycseppek, avagy mind a kettő ? Abba is hagyják, mert még az ő szemökbe is köny talál szökni, az pedig szégyen lenne reájuk nézve, katonáknak nem szabad sírni. Igaz, hogy ők csak „Rezervisták“, de uniformis van rajtuk, az alatt keménynek kell a szívnek lenni, mert egy bolondos könycsepp örökös gúny tárgyává teheti az embert, a „Stand“-beliek úgy is gyáva „czibil“-nek tekintik a „Rezervistá“-t. Odafurakodnak az ablakhoz. Elméláznak, nézik a mind jobban eltűnő város körvonalait, meg-meglobogtatják sapkáikat, búcsút intve szülőhelyüknek. A káplár mosolyogva nézi őket egyik sarokból, olyan nevetségesnek tűnik fel előtte ez a jelenet, pedig egykor ő is úgy tett, sőt könnyezett is mikor berukkolt, de az régen volt, öreg csont már ő, szivét megkeményitette a katona regula. — Czibilek vagytok ti még most, nem érdemlitek ezt a szép öltözetet, szólt nevetve a fiukhoz. Ezek szégyenkezve húzódtak helyeikre, egy közülök megkeményiti a szivét és rágyújt egy baka miatyánkra, de sehogysem áll pufók piros arczához, abba is hagyta még a közepén. — Nem a becsületes, jámbor arczodhoz való az öcsém, szólt a káplár, jobban értek én ahhoz s meg is mutatja. Rögtönöz oly kacskaringós imádságot, hogy az ablaküvegek csak úgy ropognak, recsegnek, amint a törgedelmes szavak elhangzanak . . Kanász lehetett valamikor. — Ez már beszéd káplár uram szólalt meg egy halvány képű fiú. — Bizony öcsém, mikor én elkezdek kommenderozni az execzii placzczon, a kaszárnya udvarán sétáló poszt is utána csinálja, azt gondolván, neki szólanak. A brigadéros meg is dicsért, mikor itt volt. De tudjátok is, mit tesz az! Ti csak bakkancsba öltözött czibilek vagytok, kiknél a század suszterje is különb katona, pedig az csak az arat tudja forgatni. No de majd kiabriktollak én benneteket, tudom meglesztek velem elégedve. Meddig is leszek veletek ? Csak 14 napig. Nem sok, de épen elég! — Szebben hangzott a káromkodása, szólt az előbbi sápadt fiú. — Hánybeli vagy öcsém ? — Ötbeli. — Hát te? — Hárombeli. — És te ? SZABADLÁG a De mi hamar feledjük a nagyokat és még hamarább megteszszük óriásoknak az epigonokat. A negyvenes évek férfia volt Bereczki Máté, telve önzetlen lelkesedéssel és tettvágygyal. Ide nézzetek korunk kufárai, erre a nemes élet szent tükrére, mely szépnél, igaznál és nemesnél egyebet nem mutat nektek. Nézzetek ide, hogyan és miáltal lesz az ember igazán nagygyá? Nézzétek meg, hogy kicsinyes eszközökkel hogyan alkot egy ember nagy dolgokat? A Bereczki Máté nemes élete erre tanít mindenkit. Ott született Nógrád megye Romhány községében 1820. táján. Atyja szegény kőfaragó volt. Nehéz phisicai munkával tartotta fenn magát a család. Mikor a kis Máté elvégezte a falusi iskolát, gymnasiumba adták, ahol átvergődött — nem a hármasok és négyesek Scylla és Charybdisán, de azon szegénységen, melyet a jó módú szülők gyermeke nem ismer. Mert a tehetségnek akkor is, mint ma a szegénység volt a legnagyobb akadálya. A középiskolákat bevégezve, jogász lett Pesten, ahol szintén nevelősködéssel kereste kenyerét. Sikerült bejutnia a gróf Teleki Blanka híres nevelő intézetéhez tanárnak, hol a lánglelkű Vasváry Pállal való érintkezés nem maradott hatástalanul a fogékony ifjú lélekre. Hát még az a rendkívüli szellem, a ki ez intézetnek éltető lelke volt: a gróf Teleki Blanka fenkölt, nagy szelleme ? Bereczkit a forradalom kitörése a Teleki Blanka intézetében találta. Maradhatott-e e nagy napokban tétlen, akiben magyar vér volt? Nem maradhatott, hisz’ az ilyent a nemzet megvetése sújtotta volna. Hogy is mondja csak az egykorú népdal: Magyar lányok, maradjatok pártába, Igaz magyar nem szoríthat karjába; Ki honn maradt nem érdemel, A ki elment, annak nem kell Feleség. Végig küzdötte hát Bereczki is a forradalmat s mikor leverték azt, akkor, mint Arany mondja, bujdosott a földi tereken. Bujdosott a hazában, kerülte a golyót és az akasztófát, mely az osztrák hatalom vérszomjas koszorának képében őt is üldözé. Egy Bereczki nevű székelylyel találkozott bujdosásában, akinek volt úgynevezett Begleitscheinja, ami nélkül akkori időben még a szomszéd községbe sem volt szabad átmenni. Ez a Bereczki halálos beteg volt és nemsokára elindult arra a hosszú útra, ahová a jó embereknek nem kell Begleitschein; de ahová azok, kik itt a földön élet, golyó és bitó urai, csak nehezen vagy éppen nem juthatnak el. Haldokolva átadta a Begleitscheinját a bujdosónak, hogy használja fel és ha tud, meneküljön vele. Így vette fel a bujdosó honvéd a Bereczki nevet, mert eredeti neve nem Bereczky, hanem Banyiczki volt és olyan lengyel családból származott, mely már régen ide telepedett és elmagyarosodott. Bujdosása közben eljutott Csanád megyébe Mező-Kovácsházára. Itt Sármezey Antal gazdag földbérlőnél talált menedéket, a ki rábeszélte a bujdosót, hogy maradjon nála és legyen nagyszámú apró gyermekeinek nevelője. Bereczki ráállott és tizenöt évre megegyeztek, így jutott el áldásos és tevékeny életének színhelyére, ahol haláláig meg is maradott. Itt ébredett föl ismét régi szenvedélye a gyümölcsészet és jó sorsa olyan emberrel hozta össze, aki nemcsak méltányolni tudta a Bereczki nemes törekvéseit, de azt anyagilag is támogatta. A kincstártól bérelt földből tetszés szerinti darabot engedett Bereczki rendelkezésére és ezt be is kerítette. Ezen a területen alapította aztán Bereczki a maga híres kísérleti gyümölcstelepét, melynek a fajok hitelességére nézve alig volt Európában párja. Miféle az a kísérleti gyümölcstelep és mi czélja van annak? ezt kérdezheti egyik-másik olvasóm. Azért röviden elmondom ezt is. A kísérleti gyümölcstelep czélja és feladata: megállapítani az egyes gyümölcsfajok gazdasági értékét. Vagyis tapasztalatokat szerzünk arról, hogy az egyes fajok fájának edzettsége és termékenysége, gyümölcsének értéke milyen ? A kísérleti gyümölcstelep másik czélja a fajok valódiságának tanulmányozása, mert e nélkül a fajok helyi értékét meghatározni nem lehet. Erre vállalkozott Bereczki és nagy feladatát meg is oldotta. Ma már az alföldi gyümölcstenyésztő nem tapogat a sötétben, ha gyümölcsfát akar ültetni, hanem előveszi az ő halhatatlan munkáját, mely biztosan kalauzolja a fajok megválasztásában. Nagy munka volt, amit Bereczki végzett, hisz’ előtte e téren magyar földön még egy kapavágást sem tettek. A gyümölcsészet (pomológia) egyike a leíró természettudományoknak és tegyük hozzá, hogy ennek valamennyi ága között a legterjedelmesebb, a legnehezebb. Maga az irodalma óriási, úgy, hogy ezreket kell csupán könyvekbe befektetni annak, aki e téren szakképzettségre akar szert tenni. És mit tett ez a szegény ember? A nevelősége alatt összekuporgatott pénzéből beszerezte ezeket a drága franczia és német szakmunkákat. Mint egy helyen mondá: „Amit megfeszített szorgalommal összegyűjtögethettem, annak mind azon a szent oltáron kellett elégni, melyen egyetlen szenvedélyemnek áldoztam.“ Élete munkáját elégette Pomona oltárán, hogy tudásszomját kielégíthesse. A Sármezei által neki felajánlott területen pedig olyan kísérleti gyümölcstelepet teremtett, mely harmadfélezer gyümölcsfajból állott, s mely nemcsak a fajok nagy számában ritkította párját, hanem a fajok hitelességében is páratlanul állott Európában. Nagyobbára fajfákra voltak elhelyezve a fajok, vagyis egy nagyobb fára 30—40 fajt — kilenczbeli. — Te ugyan már jó régen tanultad a „hapták“-ot, azt hiszem, el is felejtetted. — Hányan is vagytok? — Tizenketten ! — Itt csak tizenegy van, hát a 12-ik? — Az „ur“ oda kin van szólt vihogva egy. — Miféle ur? Van is itt ur! Egyforma bundás mind. Hívd be, itt a helye. — Bementem, szivemben végtelen keserűséggel eltelve. Meghúzódtam egy sarokban. Ezerféle gondolat gyötört. Szerettem volna összeszidni azt a pufók képű káplárt, goromba nyegle szavaiért, de beláttam, igazsága van. Katonáéknál nincs kivétel, egyforma mindenki s ez van jól. Elnyomtam szívem keservét. Rágyújtottam egy szivarra. Megkínáltam a káplárt is. Elfogadta. Odaült mellém. Kérdezősködött egyrőlmásról, de egy kicsit illedelmesebb hangon. Megkérdezte, miért nevezett engem egy társam „úr“-nak. Megmondtam. Ettől kezdve ő is utazott. — Mert tetszik tudni tisztelem én a tanítókat. Hálával emlékszem meg mindig az én szegény öreg tanítómról. Isten nyugtassa békével. Nem is vagyok én olyan rossz