Modern Filológiai Közlemények, 2000 (2. évfolyam, 1. szám)
Irodalomtudomány - Sándorfi Edina: A történelem írás-szövetének retorikus újragombolyítása (Theodor Fontane és Günther Grass)
Modern Filológiai Közlemények 2000. II. évfolyam, 1. szám 37 csalódni látszik az elmúlt évtizedek irodalomtudományi diskurzusában újra és újra előtérbe kerülő narratív igazság és megismerés illetve fikcionálás és referencia problematikákhoz, amely a történetírás, pontosabban történelemelbeszélés vs. irodalmi (fiktív) elbeszélés között húzódó határvonal kimozdításának, feloldásának irányába mutat. Eszerint a történeti események láncolatából konfigurálódó történet, azaz a néma világot körülíró, még viszonyba nem lépett történésekkel szembeni, már hangot kapott, elbeszélt, tudottan megtörtént (Tatár 1989), vagyis maga az írott, könyvekben „tárolt” történelem mint olyan valójában nem átélhető, nem megtapasztalható, csupán meta-nézőpontból interpretálható, pontosabban történelemmé olvasható, újraolvasható és újjáírható. „Én azonban túlságosan jól ismerem az ilyen ,nagy történelmi pillanatokat’, és tudom, hogy ebből csak a lökdösés, az összevissza nyomogatás biztosan a miénk, az viszont már kétséges, látunk-e valamit [...] .A tudósítás jobb, mint maga az ügy.’ (a kiemelés Fontanétól - S.E.). Milyen durván folynak le a históriai pillanatok, és milyen jól festenek a leírásban!” írja már Fontane is (levél Mete Fontanenak 1888. március 9. In Illés 1962, 211. Kolozs Pál fordítása). Ahogy a korszakváltásoknak sincsenek szemtanúi, legfeljebb kortársai, a határok kijelölése, a határtudat sokkal inkább szemantikai jelként, narratív sémaként értelmeződik, úgy a történelem egésze is narráció, már mindenkor elbeszéltként jelenvaló adottság, idő és elbeszélés egymásra vonatkozása. Nem az esemény ragadható meg igazán, hanem a róla való beszéd. Hayden White-nak a mintegy alapszöveggé vált Metahistory-hoz koncepciója, miszerint a történeti mű, a történelem mindig elbeszélésként olvasható, mindenkor egy már olvasott-értelmezett történelemmel szembesülhetünk, azaz a történész - az íróhoz hasonlóan — poétikai-retorikai prefigurációs aktust, nyelvi-fikciós tevékenységet hajt végre, illetve a Paul Ricoeur által felvetett „újjáírás mozzanata”, amelynek kapcsán a figuratív forma dinamikusfolytonos jelentés-konstituálásáról beszélhetünk, amikor „a történetmondás valójában az újjáírás folyamata, ahol az elbeszélő szerkezetnek valóságfeltáró szerepe van, s ahol az újjáírás jelentettje maga a cselekvés” (Ricoeur 1996) - szinte a fontanei implicit tudás mai elméleti megfogalmazóiként foghatók fel. Theodor Fontane számára ugyanis a kultúra, azaz az irodalom, a képzőművészet, a történelem nem Realhistorie-ként értett, hanem eleve preformált entitásként, szövegköziségként. Szerinte minden szövegként hagyományozódik, mindent szövegekből ismerünk, melyek az újból és újból felidézhető alaplehetőségek repertoárját alkotják, a valódi ábrázolás alapját hozzák létre. „Hiszen először is már a ködös múltban körülszimatolgattuk a világot, másodszor és főként: mindent amit tudunk, azt inkább történelmileg tudjuk, mint személyes élményből. A , tudósítás’ majdnem minden. Minden tudást - még a legintimebb kérdésekben is - aktákból, könyvekből vagy új-