Mohács és Vidéke, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-01 / 1. szám

t­s kereskedelmünk fejlődéséről és mozzana­tairól értesítve, ismeretüket bővítsü­k s az illetők tevékenységét felébresszük. Országos nagy politikával nem szándé­kozunk ugyan foglalkozni, ez azonban nem zárja ki, hogy, ha szükségét látjuk, a nél­kül, hogy pártállást foglalnánk el, ahol er­kölcsi vagy társadalmi tekintetből, az alkotmányos polgár szemüvegén keresztül, ne szidjunk. Vallási ügyekben tiszteljük mindenkinél a lelkiismeret szabadságát, és azért, nem fe­ledve, hogy minden jónak a tiszta erkölcs az alapja, az egymás iránti tü­relmességet megóvni igyekezünk. Lapunk iránya és szelleme demokra­tikus leend, mely a kitűzött célja felé bátran, egyenesen és őszintén halad; mely védel­mezi és elismeri a jót s üldözi a rosszat, bárkitől és komiét jöjjön is az; s mely nem a személyeket, hanm azoknak csak tetteit és eljárását bírálja. Nehéz ugyan a dolgokat a személyektől elváltan bírálni, de az elfo­gulatlanság és közérdek e tekintetben is zsi­nórmértékül szolgálnak Fegyverünk a józan gondolkodás, a jó, erős és szilárd akarat, a férfias következe­tesség és kitartás, a higgadtság ss a tiszta és részrehajlatlan igazság leend. És hisszük, hogy ezekre támaszkodva a közvéleményt biztosan meghódítjuk. Lapunk programja tehát röviden ez: a közszellem felébresztése és ébrentar­tása, hogy erőinket a közjó érdekében, városunk s vidékünk felvirágoztatá­sára értékesítsük. Lapunk bértartalmát a mondottakból ...ö­­vetkeztetve a felmerülő kérdések fontosságá­hoz képest fogjuk kiállítani, igyekezvén mind­­azáltal, hogy egyes dolgokat el ne hanya­goljunk, és hogy lapunk tanulságossága mel­lett aránylag változatos és élvezetes is legyen. Hogy különben lapunk minél értékesb tartalommal bírjon, az nagy részben érde­kelt értelmiségünk részvételétől is fü­gg­end. Minél inkább fogja az lapunkat, vagy job­ban mondva: saját lapját szellemileg is tá­mogatni, annál inkább fog az az igények­nek is megfelelni. A mi fő teendőnk az anyag összegyűj­tése, annak helyes kiválogatása, feldolgozása és kiállítása, az anyag szerzése és beküldése a közönségé is. tegyük meg mindannyian kötelességünket: úgy lapunk, miként köz­­ügyünk is csakhamar fel­virágozniuk Már eddig is sikerült különben lattunk számára több becses s a nyilvánosság terén már is ismert erőt megnyerni, kik bennün­ket szives közreműködésük­, szellemi és er­kölcsi tekintélyükkel támogatni ígérkeztek. Nem a hiúság, de még a magán­érdek sem az, mely bennünket lapunk megindítá­sára és szerkesztésére készt: a polgári köte­lesség élénk érzete az, melynek nyomása alatt szándékunk ellenére is elvállaltuk azt azon reményben, hogy a tisztelt közönség képességünk hiányát s netáni gyengeségün­ket elnézve, buzgó törekvésünket támogatni igyekezem­. Részünkről ismételve és határozottan igény­elik­, hogy lapunk folytonos jelszava: a közjó leend és hogy attól soha el nem tán­to­rodunk. Meghallgatunk ugyan mindenkit, sőt a jóakaratú figyelmeztetést és tanácsot elisme­réssel is veendjük, de szerkesztői fela­datunkat csakis lelkiismeretünk és s a közérdek szigorú hőmérője szerint telj­esíten­dj­ük. És most bizalommal és ismételve felkér­jük a t. közönséget, hogy, ha szándékunk horderejét megérteni és azt méltányolni is képes, bennünket anyagilag, erköl­csileg és szellemileg támogatni szí­­v­e­s­k­e­d­j­é­k! Ki­valljuk, hogy az új év új lelkesedést, uj világosságot s reményt öntsön polgársá­gunk kebelébe, hogy az közös érdekeink talaját minél inkább megmunkálván. —• Moh­ács és Vidékét minél inkább és előbb felvirágoztassa !!! Boldog uj évett Dr­. Ml Sgu­tor, felelés Bzorkusztu, m­­egele­vénült előttem a lánglelkű­ férfin, ki Ma­gyarországért annyit tett, s ki, mert többet nem tehetett, önkezével küldte a gyilkos golyót agyába. Ilyen lehet egy szellem­óriásnak a kétségbeesése ! Mennyit tett, mennyit fáradott, mennyit munkál­kodott a férfin, ki most örökre, mindörökre csön­des lett csöndes, nesztelen nyughelyén! Széc­en­yi István a maga egyszerűségében is díszes sírboltban fekszik a nagy-cenki sírboltban; — a Széchenyi-család temetkezési helye ez, hol már e család számos tagja aluszsza az örök nyu­galmat adó álmot. A sírbolt fölött díszes kápolna épült, honnan lépcsőn juthatni a nevezetes temet­kezési helyre. Minő érzelmek, minő gondolatok támadtak bennem, midőn átléptem küszöbét azon épületnek, mely a szó legnemesebb értelmében nagy férfiúnak földi maradványait őrzi magában. Mit érezhet a magyar, ki ide zarándokolt, midőn a sírbolt ajtaja fölött levő márvány tábla a sza­vait olvassa: „Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi: Por és hamu.“ Ünnepélyes csend, áhítatra keltő félhomály uralkodott a sírboltban. Lépteinket is nesztelenné tettük volna, hogy ne zavarja meg a szent hely néma csendjét. A sírbolt nyurgoti részén fekszik eltemetve Széchenyi István ugyanazon sirüregben, a hol neje is nyugszik, kit a nagy férfin oly nagy sze­relemmel szeretett; nyughelyüket márvány tábla jelöli, melybe a következők vannak kevesbé: Gróf Széchenyi István 1791. Sept. 21. , 1860. Apr. 8. és Forrón szeretett neje szü­l. Aspatrgi Seileri Crescentia Grófnő Máj. 13. — 1799. -T- f Júl. 30. 1875.“ Néma gyász borult telkemre, midőn hazánk vragy fiának c sírkövét olvastam; de megrendítő volt a hitvány, mit a sir előtti talapzaton nyugvó és erősen rostélyozott üvegszekrény nyújtott. E szekrényben varnnak Széchenyi Istvánnak a tra­gikus szapon viselt ruhadarabjai, melyeken a tisz­teletet követelő vérfoltok még egészen tisztán ki­vehetők, — a legszentebb áldozati vér cseppjei ezek! —­ A mennyire a sűrű rostélyon kivehet­tem, e ruhadarabok között tarka inget, pepita­­nadrágot és sötétszintű mellényt vettem észre. E ruhadarabok a magyar nemzet legszentebb erek­lyéit képezik !* A nagy-cenki kastély kies helyen fekszik, gyönyörű park, százados fák által van körülvéve, százfaj a virág leh­elli ki ott illatát, a csalogány-­ szó édes melancholiába ringat, a park kanyargó, téveteg urai annak emlékét idézik fel, ki évtize­dek előtt tán épen ez utakon érlelte nagy gondo­latait; minden szál fű, fa, virág csak ő róla re­gél itt. A kastély bensője is fölöttébb érdekes, a ke­gyeleten fiú tán semmit sem változtatott apja la­kának berendezésén. Ugyanazon családi képek pompáznak most is a múlt ízlését mutató díszes nagy teremben, ugyanazon zsüllék, ugyanazon asztal és a­­melyen most is ugyanazon könyvek várják az olvasót,­­ mintha csak épen most ment voltra ki a teremből a kastély egykori ura. A könyvtár, mely egy egész nagy termet foglal el, a legkitűnőbb angol-, francia-, latin-, német- s magyar munkákból áll és a könyveken a sűrű használat nyomai látszattak; látszik, hogy a nagy férfiú mindennapi látogatója volt szellemi kincsek­ben du­slakodó könyvtárának. Dolgozó szobájában ott vannak a hindu­d oszlopainak s oroszlánjainak miniatűr-mintái, ott van a gőzhajó kicsinyített hű másolata, melyet a Vaskapu hősének fáradhatlak munkás szelleme küldött először a Duna habjaira. Minden, minden csak az ő csodás szellemét di­csőíti !* Mindenkor felmagasztosnl kellem, ha nagy­cenki zarándoklásom emlékei felújulnak lelkem­ben! . . . Elgondolom, mije volt hazánknak Szé­chenyi István, — elgondolom, hazánk nagy fiai után — miért hogy csak törpe epigonok követ­keznek és mégis vigaszt találok az ő szavaiban, mert Íriszen ő monda: „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ Sulik Káról­y. Közsági teendőink. „Viribus unitig­u­i. Sokan fogják gondolni, h­ogy a sisyphusi mun­kához fogtunk, mi miért a „haladás és újjá al­kotás“ jelszavakat írva lobogónkra, községi éle­tünk és viszonyaink fokozatos regenerálását tűz­tük ki lapunk legkiválóbb czéljáról. A történet tanúsága szerint igaz, hogy már negyedfél évszázad előtt is Mohács és vele az or­szág veszedelmét a rút visszavonás és kaján irigy­ség okozó; igaz, hogy már elődeink is a múltban sok hibát és mulasztást követtek el, ám mivel igazoljuk, hogy mi jobbak vagyunk, mint elődeink Valának? Hiszen mint a költő mondja: „Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad s kő se mutatja helyét!“ A hálátlanság bűn volt a világ teremtése óta; de ha hálátlanok vagyunk a természet és önma­gunk iránt, lehet-e csodálkozni, hogy hálátlan­sággal fizetünk azon m­edicsü­ült honfiak emléke Iránt, kik a hazáért itt életükkel áldozának , s kik dru­ga vérükkel termékenyítették meg ezen buján tenyésző földet, mely nekik jeltelen sírjuk, ne­künk pedig édes itthonunk lett? Moh­ács, e majd 13000 lakost számláló nagy­község földr­ajzi fekvése, kiterjedése, termőképes­­ tala­ja s kedvező helyi viszonyainál fogva hazánk­­ egyik legvirágzóbb városa lehetne, ha a köz­ügyet előmozdítása, a népnevelés, földművelés,­­ ipar és kereskedelem fejlesztése körül nem a leg­ridegebb közöny- irigy és féltékeny tehetetlenség uralkodnék.­­ Még nincs másfél évtizede annak, hogy Mo­hács megszűnt rendezett tanácsú város lenni. Nem a hatalom és felsőbbség kérlelketlen parancsszava szüntette meg, nem a vagyoni kényszerűség kész­tette a várost arra, hogy parányi önállóságáról is lemondva a megyének legutolsó falujához ha­sonlóan mindenben a megye gyámkodására szo­ruljon, mind­ezen körülmények nem szolgáltak indokul arra, hogy községünk megszűnjék rende­zett tanácsú város lenni, hanem igen­is az örö­kös egyenetlenség, gyanakvó kislelkű­ség, önzés, uralom­féltés, megrögzött rendszertelenség, a bár olcsó, de hivatalos állások betöltésére képtelen egyének alkalmazása és a minden áron népszerű­­ség-hajhászat, melyek áthidalh­atlan gátjai minden nemesre törekvésnek, ezek voltak hátralépésü­nk tényezői. S az­óta, hogy visszavonulva szerény falusi nép lettünk, javultak-e viszonyaink? A tények nem bizonyítják. A népnevelés még fejletlen kó­rát élt nálunk. A magasabb polgári iskolák még a kegyes utópiák közé tartoznak. Szakszerű föld­művelés és mintagazdálkodás nem létezik. Ipar és kereskedelem pang. Községi vagyonunk ren­dezetlen. S áfáink ? ezek jellemzésére kell-e mon­danunk, hogy ezek oly rosszak és járhatlanok,­­ miszerint nyár közepén is a kocsikerék sokszor nem éri a sár fenekét! Ezek nem igen biztató állapotok. S van-e remény, hogy belőlük kibontakozni lehet? Van. A feltárt sebek, bármily gyöngéden tépjük le ró­luk a köteléket, mindig új és újabb fájdalmat okoznak. Ám nincsen olyan seb, mely balzsamot csepegtető ujjak ápoló érintése alatt idővel be nem heged. Községünk nagyon hátra van, sok hibát és mulasztást­­kell helyre pótolnunk. De a helyes irányban való haladás és újjáalkotás munkadíját­­ rövid napok alatt befejezni nem lehet. Bármily rosszak legyenek is intézményeink, állapotaink, veszélyes dolog lenne azokat egyszerre lerombolni akarni. A mi ezé­lünk különben is nem a rombo­lás, hanem az eszmék békés harczában a haladás­­és a tervszerű, fokozatos újjáalkotás. Jól tudjuk azt, hogy mi, önmagunk erejéből biztos sikerre nem számíthatunk, hanem ha községünk értelmi­sége nemesebb intenziótól áthatva, velünk kezet­­ fog, s egyesült erővel — minden önző indok kér­lelketlen kizárása mellett — törekszünk a közjó előmozdítására: a nép meg fogja érteni szavunkat s mi célhoz jutunk. Még egy fél évtized választ­­ el bennünket azon nagy naptól, melyen Mohács­­felszabadulásának a türök járom alól két százados emlék ünnepét fogja ülni. Adja Isten, hogy ak­

Next