Mohács és Vidéke, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1882-01-01 / 1. szám
ts kereskedelmünk fejlődéséről és mozzanatairól értesítve, ismeretüket bővítsük s az illetők tevékenységét felébresszük. Országos nagy politikával nem szándékozunk ugyan foglalkozni, ez azonban nem zárja ki, hogy, ha szükségét látjuk, a nélkül, hogy pártállást foglalnánk el, ahol erkölcsi vagy társadalmi tekintetből, az alkotmányos polgár szemüvegén keresztül, ne szidjunk. Vallási ügyekben tiszteljük mindenkinél a lelkiismeret szabadságát, és azért, nem feledve, hogy minden jónak a tiszta erkölcs az alapja, az egymás iránti türelmességet megóvni igyekezünk. Lapunk iránya és szelleme demokratikus leend, mely a kitűzött célja felé bátran, egyenesen és őszintén halad; mely védelmezi és elismeri a jót s üldözi a rosszat, bárkitől és komiét jöjjön is az; s mely nem a személyeket, hanm azoknak csak tetteit és eljárását bírálja. Nehéz ugyan a dolgokat a személyektől elváltan bírálni, de az elfogulatlanság és közérdek e tekintetben is zsinórmértékül szolgálnak Fegyverünk a józan gondolkodás, a jó, erős és szilárd akarat, a férfias következetesség és kitartás, a higgadtság ss a tiszta és részrehajlatlan igazság leend. És hisszük, hogy ezekre támaszkodva a közvéleményt biztosan meghódítjuk. Lapunk programja tehát röviden ez: a közszellem felébresztése és ébrentartása, hogy erőinket a közjó érdekében, városunk s vidékünk felvirágoztatására értékesítsük. Lapunk bértartalmát a mondottakból ...övetkeztetve a felmerülő kérdések fontosságához képest fogjuk kiállítani, igyekezvén mindazáltal, hogy egyes dolgokat el ne hanyagoljunk, és hogy lapunk tanulságossága mellett aránylag változatos és élvezetes is legyen. Hogy különben lapunk minél értékesb tartalommal bírjon, az nagy részben érdekelt értelmiségünk részvételétől is függend. Minél inkább fogja az lapunkat, vagy jobban mondva: saját lapját szellemileg is támogatni, annál inkább fog az az igényeknek is megfelelni. A mi fő teendőnk az anyag összegyűjtése, annak helyes kiválogatása, feldolgozása és kiállítása, az anyag szerzése és beküldése a közönségé is. tegyük meg mindannyian kötelességünket: úgy lapunk, miként közügyünk is csakhamar felvirágozniuk Már eddig is sikerült különben lattunk számára több becses s a nyilvánosság terén már is ismert erőt megnyerni, kik bennünket szives közreműködésük, szellemi és erkölcsi tekintélyükkel támogatni ígérkeztek. Nem a hiúság, de még a magánérdek sem az, mely bennünket lapunk megindítására és szerkesztésére készt: a polgári kötelesség élénk érzete az, melynek nyomása alatt szándékunk ellenére is elvállaltuk azt azon reményben, hogy a tisztelt közönség képességünk hiányát s netáni gyengeségünket elnézve, buzgó törekvésünket támogatni igyekezem. Részünkről ismételve és határozottan igényelik, hogy lapunk folytonos jelszava: a közjó leend és hogy attól soha el nem tántorodunk. Meghallgatunk ugyan mindenkit, sőt a jóakaratú figyelmeztetést és tanácsot elismeréssel is veendjük, de szerkesztői feladatunkat csakis lelkiismeretünk és s a közérdek szigorú hőmérője szerint teljesítendjük. És most bizalommal és ismételve felkérjük a t. közönséget, hogy, ha szándékunk horderejét megérteni és azt méltányolni is képes, bennünket anyagilag, erkölcsileg és szellemileg támogatni szíveskedjék! Kivalljuk, hogy az új év új lelkesedést, uj világosságot s reményt öntsön polgárságunk kebelébe, hogy az közös érdekeink talaját minél inkább megmunkálván. —• Mohács és Vidékét minél inkább és előbb felvirágoztassa !!! Boldog uj évett Dr. Ml Sgutor, felelés Bzorkusztu, megelevénült előttem a lánglelkű férfin, ki Magyarországért annyit tett, s ki, mert többet nem tehetett, önkezével küldte a gyilkos golyót agyába. Ilyen lehet egy szellemóriásnak a kétségbeesése ! Mennyit tett, mennyit fáradott, mennyit munkálkodott a férfin, ki most örökre, mindörökre csöndes lett csöndes, nesztelen nyughelyén! Szécenyi István a maga egyszerűségében is díszes sírboltban fekszik a nagy-cenki sírboltban; — a Széchenyi-család temetkezési helye ez, hol már e család számos tagja aluszsza az örök nyugalmat adó álmot. A sírbolt fölött díszes kápolna épült, honnan lépcsőn juthatni a nevezetes temetkezési helyre. Minő érzelmek, minő gondolatok támadtak bennem, midőn átléptem küszöbét azon épületnek, mely a szó legnemesebb értelmében nagy férfiúnak földi maradványait őrzi magában. Mit érezhet a magyar, ki ide zarándokolt, midőn a sírbolt ajtaja fölött levő márvány tábla a szavait olvassa: „Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi: Por és hamu.“ Ünnepélyes csend, áhítatra keltő félhomály uralkodott a sírboltban. Lépteinket is nesztelenné tettük volna, hogy ne zavarja meg a szent hely néma csendjét. A sírbolt nyurgoti részén fekszik eltemetve Széchenyi István ugyanazon sirüregben, a hol neje is nyugszik, kit a nagy férfin oly nagy szerelemmel szeretett; nyughelyüket márvány tábla jelöli, melybe a következők vannak kevesbé: Gróf Széchenyi István 1791. Sept. 21. , 1860. Apr. 8. és Forrón szeretett neje szül. Aspatrgi Seileri Crescentia Grófnő Máj. 13. — 1799. -T- f Júl. 30. 1875.“ Néma gyász borult telkemre, midőn hazánk vragy fiának c sírkövét olvastam; de megrendítő volt a hitvány, mit a sir előtti talapzaton nyugvó és erősen rostélyozott üvegszekrény nyújtott. E szekrényben varnnak Széchenyi Istvánnak a tragikus szapon viselt ruhadarabjai, melyeken a tiszteletet követelő vérfoltok még egészen tisztán kivehetők, — a legszentebb áldozati vér cseppjei ezek! — A mennyire a sűrű rostélyon kivehettem, e ruhadarabok között tarka inget, pepitanadrágot és sötétszintű mellényt vettem észre. E ruhadarabok a magyar nemzet legszentebb ereklyéit képezik !* A nagy-cenki kastély kies helyen fekszik, gyönyörű park, százados fák által van körülvéve, százfaj a virág lehelli ki ott illatát, a csalogány- szó édes melancholiába ringat, a park kanyargó, téveteg urai annak emlékét idézik fel, ki évtizedek előtt tán épen ez utakon érlelte nagy gondolatait; minden szál fű, fa, virág csak ő róla regél itt. A kastély bensője is fölöttébb érdekes, a kegyeleten fiú tán semmit sem változtatott apja lakának berendezésén. Ugyanazon családi képek pompáznak most is a múlt ízlését mutató díszes nagy teremben, ugyanazon zsüllék, ugyanazon asztal és amelyen most is ugyanazon könyvek várják az olvasót, mintha csak épen most ment voltra ki a teremből a kastély egykori ura. A könyvtár, mely egy egész nagy termet foglal el, a legkitűnőbb angol-, francia-, latin-, német- s magyar munkákból áll és a könyveken a sűrű használat nyomai látszattak; látszik, hogy a nagy férfiú mindennapi látogatója volt szellemi kincsekben duslakodó könyvtárának. Dolgozó szobájában ott vannak a hindud oszlopainak s oroszlánjainak miniatűr-mintái, ott van a gőzhajó kicsinyített hű másolata, melyet a Vaskapu hősének fáradhatlak munkás szelleme küldött először a Duna habjaira. Minden, minden csak az ő csodás szellemét dicsőíti !* Mindenkor felmagasztosnl kellem, ha nagycenki zarándoklásom emlékei felújulnak lelkemben! . . . Elgondolom, mije volt hazánknak Széchenyi István, — elgondolom, hazánk nagy fiai után — miért hogy csak törpe epigonok következnek és mégis vigaszt találok az ő szavaiban, mert Íriszen ő monda: „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ Sulik Káróly. Közsági teendőink. „Viribus unitigui. Sokan fogják gondolni, hogy a sisyphusi munkához fogtunk, mi miért a „haladás és újjá alkotás“ jelszavakat írva lobogónkra, községi életünk és viszonyaink fokozatos regenerálását tűztük ki lapunk legkiválóbb czéljáról. A történet tanúsága szerint igaz, hogy már negyedfél évszázad előtt is Mohács és vele az ország veszedelmét a rút visszavonás és kaján irigység okozó; igaz, hogy már elődeink is a múltban sok hibát és mulasztást követtek el, ám mivel igazoljuk, hogy mi jobbak vagyunk, mint elődeink Valának? Hiszen mint a költő mondja: „Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad s kő se mutatja helyét!“ A hálátlanság bűn volt a világ teremtése óta; de ha hálátlanok vagyunk a természet és önmagunk iránt, lehet-e csodálkozni, hogy hálátlansággal fizetünk azon medicsüült honfiak emléke Iránt, kik a hazáért itt életükkel áldozának , s kik druga vérükkel termékenyítették meg ezen buján tenyésző földet, mely nekik jeltelen sírjuk, nekünk pedig édes itthonunk lett? Mohács, e majd 13000 lakost számláló nagyközség földrajzi fekvése, kiterjedése, termőképes talaja s kedvező helyi viszonyainál fogva hazánk egyik legvirágzóbb városa lehetne, ha a közügyet előmozdítása, a népnevelés, földművelés, ipar és kereskedelem fejlesztése körül nem a legridegebb közöny- irigy és féltékeny tehetetlenség uralkodnék. Még nincs másfél évtizede annak, hogy Mohács megszűnt rendezett tanácsú város lenni. Nem a hatalom és felsőbbség kérlelketlen parancsszava szüntette meg, nem a vagyoni kényszerűség késztette a várost arra, hogy parányi önállóságáról is lemondva a megyének legutolsó falujához hasonlóan mindenben a megye gyámkodására szoruljon, mindezen körülmények nem szolgáltak indokul arra, hogy községünk megszűnjék rendezett tanácsú város lenni, hanem igenis az örökös egyenetlenség, gyanakvó kislelkűség, önzés, uralomféltés, megrögzött rendszertelenség, a bár olcsó, de hivatalos állások betöltésére képtelen egyének alkalmazása és a minden áron népszerűség-hajhászat, melyek áthidalhatlan gátjai minden nemesre törekvésnek, ezek voltak hátralépésünk tényezői. S azóta, hogy visszavonulva szerény falusi nép lettünk, javultak-e viszonyaink? A tények nem bizonyítják. A népnevelés még fejletlen kórát élt nálunk. A magasabb polgári iskolák még a kegyes utópiák közé tartoznak. Szakszerű földművelés és mintagazdálkodás nem létezik. Ipar és kereskedelem pang. Községi vagyonunk rendezetlen. S áfáink ? ezek jellemzésére kell-e mondanunk, hogy ezek oly rosszak és járhatlanok, miszerint nyár közepén is a kocsikerék sokszor nem éri a sár fenekét! Ezek nem igen biztató állapotok. S van-e remény, hogy belőlük kibontakozni lehet? Van. A feltárt sebek, bármily gyöngéden tépjük le róluk a köteléket, mindig új és újabb fájdalmat okoznak. Ám nincsen olyan seb, mely balzsamot csepegtető ujjak ápoló érintése alatt idővel be nem heged. Községünk nagyon hátra van, sok hibát és mulasztástkell helyre pótolnunk. De a helyes irányban való haladás és újjáalkotás munkadíját rövid napok alatt befejezni nem lehet. Bármily rosszak legyenek is intézményeink, állapotaink, veszélyes dolog lenne azokat egyszerre lerombolni akarni. A mi ezélünk különben is nem a rombolás, hanem az eszmék békés harczában a haladásés a tervszerű, fokozatos újjáalkotás. Jól tudjuk azt, hogy mi, önmagunk erejéből biztos sikerre nem számíthatunk, hanem ha községünk értelmisége nemesebb intenziótól áthatva, velünk kezet fog, s egyesült erővel — minden önző indok kérlelketlen kizárása mellett — törekszünk a közjó előmozdítására: a nép meg fogja érteni szavunkat s mi célhoz jutunk. Még egy fél évtized választ el bennünket azon nagy naptól, melyen Mohácsfelszabadulásának a türök járom alól két százados emlék ünnepét fogja ülni. Adja Isten, hogy ak