Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1883-06-03 / 22. szám
II. évfolyam. 22. szám Mohács, 1883. junius 3-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Heg jelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hot. a lap szellemi részit illető közlemények intézendője német-utca 80. — Kéziratok viasza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hové a lap megrendelének és hirdetések küldendők: német utca 44. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyen azámi 10 kr. / Egyes példányok Miamii János könyvnyomdájában kaptatók. Hirdetések ára: így 3 hanádon petit aor egyszeri megjelenéseért is azori 4, tizazeriért 3 kr. fizetendő. Mélyegdij külön 30 kr. A nyilt.t.ér egy petit apra 10 kr. Az agrárius kérdés. i. 1848. óta 35. év múlt el. Nagy idő ! — Ugyan nézzük mennyire haladt e 35 év óta az a régi jobbágyos, az uj korszak felszabadított kisbirtokosa ? — felfogta-e általában az újkor követelményeit, szerzett-e nem általános, hanem csak kis részben fogalmaz egyéni kötelességeiről, társadalmi állásáról, avagy megismerkedett-e e hosszú idő alatt, a gazdaság legprimitívebb rendszerével, ábc-jével, a föld mikénti művelésével; feltámadt-e benne az önfenntartás ösztöne; élesztő-e munkakedvét, gyarapodott-e erkölcsileg, felébredt-e benne a takarékosság hajlama stb. stb?? — Sajnos, de konstatálnunk kell, hogy haladásról szó sincs, ellenkezőleg minden téren csak visszaesést észlelünk. A parasztgazda — kivételével azoknak, kikben az önfentartás ösztöne felébredt, kik kis hajlékukba be tudták vinni a takarékosság eszméjét, gazdasági önállás után törekedtek, a munkától vissza, nem riadtak s 10, 20, 30, 40 vagy 50 holdnyi birtokukban intenziv gazdálkodást követtek — semmit sem javult, ellenkezőleg süllyedt, azon a lejtőn, honnan vajmi kevés a remény a menekülésre. Mintha bizony a szabadság hajnali pírja, mely a jobbágyság felszabadításával, függetlenségével köszöntött be, arra ébresztette volna fel hosszú álmából az igához szoktatott jobbágyot, hogy a piros hajnal hasadtával pincékben, korcsmákban, torok s murikban az újkor legszebb vívmányát, szabadságát, függetlenségét, bor s pipaszó mellett zengedezze csak ! ? A soha fenségesebben kelő nap sugarai nem-e azért melegítették, hevitették át, egész valónkat, hogy az igát, lerázva, felocsúdjunk tespedésünkből s megragadjuk függetlenségünket azzal a férfiúi elhatározzással, hogy elkövetünk mindent, annak fenntartása érdekében s habár véres verejtékkel szűnni nem akaró munkakedvvel fejlesztjük, —áhítattal őrizzük, hogy nemes gyümölcseit ne csak mi élvezhessük, hanem késő unokáink is? Nem-e osztály különbség nélkül fogadtuk ama nemes hévben, hogy szabadságunkat, függetlenségünket mint szent ereklyét hiven — ha kell életünk, vérünk árán is megőrizzük s mint legdrágább kincsünket fel nem adjuk? S mégis mire ébredtünk?! Függetlenségünk egyik alaposzlopát, a szabad földet, e 35 éven keresztül úgy megingattuk, hogy elszorul szívünk annak a, láttára, mint pusztulunk, mint, vésztünk, nem az idegen ármánykodása, hanem édes magunk élhetetlensége, tehetetlensége fölytán. Vagy önállóságunk első éveiben nem-e úgy kezdettük a gazdálkodást, hogy ha földjeinket, úgy a hogy felszántottuk— jobban mondva: felvakartuk — elvetettük — a jó Istenre bíztuk. Ha megáldott, learattuk, padlásra, hordtuk, dicsérve az ég urát a jó termésért. Éltünk vígan, gond nélkül, mert mindegyik azt hitte, hogy ha, poreióját, lerótta, papja, tanítója, jegyzője, kis birája, harangozójának járó termesztményeket, kiszolgáltatta s egyéb községi tartozásának is eleget tett, teljesítette emberi, honfiúi kötelességét. Arra, hogy a legközelebbi év rész esztendő is lehet, ki gondolt? Jó az isten! Ez volt a jelszó. Takarékoskodni, helyes gazdálkodást űzni, a földet, megismerni tanulni, annak termőképességét emelni — ugyan hánynak jutott eszébe? — így ment ez éveken keresztül s megy ma is kevés változtatással. — Hogy ily gazdálkodás vagy jobban mondva slendrián mellett a föld termőképessége nem jön emelve, csak kiaknázva, a gazdasági önállás nem fejlesztve, hanem mélyen aláásva, azt hisszük hosszasabban fejtegetnünk, nem szükséges. Vagy ha gazdasági íróink figyelmeztették gazdáinkat a hely telen gazdálkodásra,— nem az volt-e a, vá- T A R O A. Óh, ne ígérj!... Oh, ne ígérj hit szerelmet ! Oh, ne ígérj boldogságot! . . . Tudom én, hogy boldog veled Soha, soha nem lehetek ! . . . . . . Tűnnek már a bűvös álmok . . . Inkább mondd meg, hogy te enyém Soha, soha nem fogsz lenni ! — Ölj ki minden reményt bennem ! . . . Eh boldog lesz árva lelkem, Ha oda lenn fog pihenni . . . Petrikás Mór: Holdas est volt... Holdas est volt, amikor ő Elzengé a bucsuszót; Lelkem minden szép reménye Követé a búcsúzót. Méláinísan fénylett a hold, — Látta felhős homlokom — Ki emlékül sápadt fényét lm’ itt hagyta arcomon ! Petrikás Mór. 33. lap esti levél. (A Wagner cyrvlus. A „Fütty“. A lóversenyek. Az írók pozsonyi kirándulási. Csángók. Óriás. Országgyűlés.) Ma már mindenki úgy van vele, hogy ha nagyot vár az estétől, az előadásról, melyre élvezni megy, rendesen csalódik. Ily csalódással ér föl az én esetem, mely sok időmbe, főfájásomba és busás pénzembe került. Zenéért vagyok, de nem affektálom azért a klasszikus zene iránti imádattal, azon egyszerű oknál fogva, mert mi tűrés-tagadás nincs érzékem hozzá. Fülem sincs. No nem konkrét, de abstract fogalomban. De divat mindenhová elmenni a mi újdonság, mint divat az uj gúnya, az uj kalap és mint nemsokára divat lesz a krinolin, a tyúkborító módi. Elmentem tehát a 30 frton vett drága jegyre én is a német színházba. Harminc pénz, nagy összeg. Jézus Krisztust se becsülte Júdás többre, vagyis oly nagy összeg volt a harminc forint, hogy egy megváltót adott érte. Én is azt hittem, mikor az előadásra a kürtszó (ez volt a jel a bemeneti kezdetre) behívott, hogy az én Wagner zenében hinni nem akaró füleim megváltatnak és szeretni, tisztelni fogom a fárasztó „jövő“ zenéjét. Csalódtam. A „Niebelungen“ trilógia engem nem lepett, nem kapott meg. A társaság silány, kivéve Friedrich Matterna asszonyt, a zenekar kicsiny, ha összevágta,sz innen is onnan is, hogy ki az ördöge,ha, hogy a szánkást,vetést,, a parasztgatgot, az ember a könyvből tanulja, beszélhetőek, írhatnak — mondogatták, ha, az isten nem akarja, mindhiába az a, sok szó. — Sajnos, — hiába is volt! — Mint a gyermek játékával úgy tetszelgett magának a kisbirtokos az ő függetlenségével. Nem parancsolt neki senki, úrrá lett, távolról sem sejtve, hogy léhasága a tönk szélére juttatja s hogy önmaga tör rést, függetlenségén s önmagát taszítja oda, honnan való szabadulását Messiásként várta századokon keresztül. Vagy talán jobb a mai — kisbirtokosokból lett — napszámosok helyzete a volt jobbágyénál?! — Nem jobb, ellenkezőleg sokkal roszabb, mert új urasági és függési viszonyok keletkeztek, melyek épen oly kiáltó ellentmondásban állanak a jogi állam lényegével és céljaival, mint a jobbágyság rendszere, de még veszélyesebbnek mondhatnák, mert míg a jobbágy osztálybeli ellentétet, nem ismert, addig ma, a nép erkölcsi s anyagi bukásából eredő függő viszony megszüli az osztálygyűlöletét. Kisbirtokosainkat több osztályba kellene soroznunk azért, hogy külön-külön kitüntethet,nők, minden osztály tönkre jutásának, nagy mérve eladósodásának indító okát. — Szerény lapunk szűk tere nem engedi azonban a bármily fontos kérdés bővebb pertraktációját, s azért nem bocsátkozunk részletekbe. Tény az s ezt végre be kell ismernünk, ha a, való előtt szemet hunyni nem akarunk, hogy kisbirtokos osztályunknak ma már nem segít a jó tanács, a, helyes gazdálkodási módot illetőleg, az a, sok jó tanács t. i., hogy a földet, nay meg amúgy műveljük, ezt meg azt, tegyük értékének s járadékainak emelésére. — Ezek a jó tanácsok, mint voltak a múltban, piumi desideriumnál ma, sem egyebek, palliatió szerek, melyek ha ideig-óráig követhetnének is — a meglevő bajt nem orvosolják. De hogy is van játszik is, a decoratiok silányak és magva, a zene oly fárasztó, hogy a 7 órától éjfélig tartó szakadatlan ártatlan zene nem elégített ki. — Nekem kaviar volt.—■ Az olasz zenét nem adom érte. S hozzá még elég hangtalanul adták elő az erős hangot igénylő dalszerepeket. Játékuk az már elég jó volt. S igen érthetően deklamálták azt a magas hoch-deutsch stylis szövegűt, mely szöveget különben jó magain s nagy része a publikumnak megvett, hogy a tárgyat, az eseményeket megértse. — Lássák —lássák — klasszikus fülek, rajta kaptam, így a fű növését nem érthetik meg, mivel úgy böngésztek, mint jó magam a szövegben, hogy hát tulajdonképen ez mit akar most jelenteni. — Már pedig az olasz operák általam imádott dallamaihoz szöveg nem kell. Valóságos „Lieder ohne Worte“-k azok. Megérti a páholy közönsége úgy, mint fi kakasülöé. Ezzel nem azt mondom, hogy Wagner „Tannhauser“ és „Lohengrin“-je nekem nem tetszik, de csak azt, hogy én egy 4 estét betöltő Niederingen trilógiát fárasztóbbnak találok, mint élvezetet a mennyit nyújt. He a mennyire csalódtam a Wagner „Niebelungen cyklusában“ úgy lepett meg várakozásomon felül kellemesen a „Fütty“ című népszínmű, melyre úgy indultam, hogy hát hiszen majd kifütyülik szegény ismeretlen Nyirő szerzőt. S találtam friss, egészséges poézistól hemzsegő szó-