Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-08-02 / 31. szám

IV. évfolyam. 31. szám. Mohács, 1885. augusztus 2-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi,hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények kü­lden.Jók ■ n­éillet'isten 82/ Kéziratok Vissza nem küldetnek. /74 Kiadó hivatal: Hová a lapmegfrendelések és hirdetések küldendők: Miamii János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 fil. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Miamii János könyvn­yomdájában kaphatók. Hirdetések ára : hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért fe­br., három­szori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Egy 3 Válasz Vrasath­ Balogh Lajos nyílt leveleire. Kedves Barátom ! II. Hogy a magyarosítás ügyében mit tet­tünk mi tanítók, arról röviden csak azt jegyzem meg, hogy kötelességünkről egy percre sem felejtkeztünk meg. Erről tanús­kodhatnak egyesületi jegyzőkönyveink. Igen, a „Mohácsvidéki tanítóegylet“ 12 évi fenn­állása óta arra törekedett, hogy úgy hely­ben, mint a környékben tartott évi gyű­lésein tanácskozásai, értekezései, gyakorlati előadásai magyar nyelven tartassanak, s azoknak, kik nem voltak teljes birtokában a nyelvnek, megmaigyaráz­h­assanak. Igye­kezett­ az egyesület, hogy a magyar nyel­vet nem értő, vagy abban kevéssé jártas tagjai a kormány által nyitott magyar­nyelvi pót­tanfolyamon részt vegyenek, s ma már elmondhatjuk, hogy nincs egyetlen tagja egyesületünknek, aki nem beszélné , tanítaná iskolájában a magyar nyelvet. Ezen kívü­l szerény lapocskánk hasáb­jain nem egyszer tettük azon indítványt, hogy városunkban alakíttassák egy „nép­nevelési egylet“, természetesen bevonva ebbe a környék értelmiségét is, mely egy­letnek legfőbb teendője volna a magyaro­sítás, a szegény gyermekek segélyezése taneszközök s ruhaneműekben, a társadalmi életnek kiszélesbítése, de egyszersmind a szép, jó és nemes eszmék megbeszélése, megvalósítása által a szellemi erőknek szo­rosabbá fűzése. E téren már nem voltunk oly szeren­csések mint a magunk kis körében. Sza­vunk elhangzott. . . . Süket fülekre, érzé­ketlen szívekre talált . . . sőt mi tűrés tagadás , még bántalmazás volt jutalmunk olyanok részéről is, kiktől bátorítást, segít­séget reméltünk. Mindazonáltal mi nem csüggedünk. Munkálkodunk továbbra is abban a szerény körben, melybe a gond­viselés állított. Ezt, nyugodt lélekkel ígé­rem azon kartársaim nevében is, kik ed­­digelé velem együtt, vállvetve igyekeztek nemes hivatásuk lelkiismeretes betöltésén. Ezen ígéretet, annál inkább tehetem, mert kartársaim is azon véleményben van­nak, hogy a­ jóakaratú igyekezetét, a be­csületes munkát előbb utóbb siker kö­­vetendi. Én hiszem, hogy megjó az az idő, mi­kor a társadalom be fogja látni, hogy mindaz mit, ez ideig tett, nagyon kevés. Be­fogja, be kell látnia, hogy szégyenpkr nél­kül nem szabad halogatnia a­ cselekvés megkezdését. Be kell látnia, hogy a kez­üknek iránt ed­zük tanúsított magaviselete hasonló volt a szalmatűzh­sz, mely amilyen hirtelen fellobban, oly gyorsan ki is alszik. Ki kell szabadítania magát a közöny, a semmivel nem törődés átkos bilincseiből, föl kell emelnie a­ haladás­, zászlóját s ki­lépni bátran a tettek iilésére. Meg kell barátkoznia tini társadalmunk­nak is azzal a gondolattal, hogy nem a születés teszi az embert, hanem a szív, a lélek nemessége, az erényes tettek emelik őt felül az oktalan állatokon , hogy a bí­borban született csecsemő is állattá aljasul, ha neveléséről nem gondoskodnak. Én azt hiszem, de a tapasztalás is azt bizonyítja, hogy senki sem születik jónak, vagy rosznak. Az okszerű nevelés teszi az embert jóvá, nemessé, tehát, valódi emberré; az eltévesztett nevelés szüli a nemtelen in­dulatokat s az ezekből folyó aljas bűnöket s alacsonyitja az embert a föld porában fetrengő féreggé. Okszerű nevelés által ki lehet irtani az emberből a netalán vele született gonosz indulatokat, meglehet valósítani a legszebb ideális gondolatokat, a legmagasztosabb eszméket. Ennek az okszerű nevelési rendszernek természetesen a családi tűzhelynél kell kez­dődnie s első teendője kell hogy legyen : a társadalmi válaszfalak lerombolása, mely elkülöníti a gazdagot a szegénytől, az urat a szolgától. Nem szabad a gyermeknek tudnia, hogy az ő apja ezrekkel rendelke­zik, mig a másiknak alig van betevő fa­latja, hogy az neki alárendelt szolgája, ki­nél sokszor többre becsüli a kezét nyaló ebet; s mig ezt elkényezteti, dédelgeti, ad­dig a szegény rabszolgához egy szép szava sincs. Az ily tévesztett nevelési rendszer eredménye aztán az, hogy az emberben nem ismerjü­k fel az­ embert, hogy azt nem saját magáért, s erényeiért, hanem társa­dalmi magas állása-­s vagyonáért be­csü­l­j­ük. Ez általános betegséget a társadalom­ban hivatva, hogy gyökeresen gyógyítsa. Hogy e nagy feladatot megoldhassa: szük­séges volna szerintem is, hogy a nevelés államivá tétessék, hogy minden rendű és rangú szülők gyermekei együttesen és nem elkülönítve, egyes családok által fent tartott iskolákban nyernék az alapnevelést.­­ Talán másutt is, de nálunk Mohácson az a rosz szokás dívik évek óta, hogy 5 — 6 intelligens család össze­áll, s mellőzve elemi iskoláinkat, külön neveltetetik gyer­mekeiket ; hihetőleg nem akarják, hogy azok az iparos, vagy éppen a földmíves gyermekeivel csak találkozzanak is. Hogy az ilyen — nem mondom elzárt, de min­denesetre elkülönített nevelés aztán jó ide­jén felkölti a gyermeki kebelben a nagyra­vágyó« démonát, a külső műveltségben Egy­r­ől-másról. — Terefere. — Hát bizony Mohácson is beköszöntött a holt évad. Ezt az én mondásomat nem úgy kell ma­gyarázni, hogy itt nálunk mindekkorig valami nagyon „eleven“ idők jártak volna, mert azt — mi tagadás benne — ország-világ tudja, hogy Mohácson a holt idő képezi az általánosságod a határral nem biró virágtalan, lankasztó levegőjű sivatagot, — az „eleven“ százon pedig az a, kicsi oázis, melyen hosszú, unalmas, lélekölő cammogás után csak néhány órára pihenhetünk meg; az a rövid álom, mely után az elmúlni nem akaró durva valóság következik be; az az óhajtva várt ritka ünnep, a­melyet az esemény­telen hétköznapok egész nagy óceánja vesz kö­rül. Levetettük ünneplő köntösünket és elénk kötöttük ismét a nehézkes termetünkhöz már egészen hozzátört bőrkötényt. Ha városunknak „igazi“ történetírója volna, most becsapná nagy fóliánsú historiás könyvét, és elmenne .... aludni ! És álma — bizony mondom — hosszabb volna, mint a medvének a téli álma. A­kik az országos kiállításra készültek, azok is . . . haza­tértek már, az a néhány fe­hér holló, a­kinek a fürdőre is tellik, néhány nap múlva haza repül, az aratás szép ünnepe is elmúlt, a levegő melege lehűlt, a párbajra kész bajnokok tüze elaludt, a pergő nyelvű asszonyok sem tudnak fris pletykát feltálalni a kávés asz­talra, az imádott diva is itt hagyott bennünket szegény ördögöket, hogy a fővárosi „ördög“-nek „pirulái“-t vehesse be, a színházzá avatott ipa­ros kör nagy termében a megriasztott egerek visszafoglalták őket törvényesen megillető fész­keiket és lyukaikat. Szóval minden és mindenki az ő megszokott régi kerékvágásába és vágá­nyába tért vissza. A csordás tülkének melódiás zenéjére ébredünk ismét fel, legkedvesebb házi állatjainkkal, a tyúkokkal, fekszünk le, bor helyett vizet iszunk . . . néha­­ sokat alszunk és „álmosak“ vagyunk mindig , fanyar mosolyra, de mégis mosolyra tudjuk vonni ismét ajkunkat a százszor hallott élcekre, melyeket egyik-má­sik konvenciós viccelünk kaszinóban, korcsmá­ban, úton-útfélén szikra nélkül sziporkáztak Teli tüdővel szivjuk magunkba ismét a jó mohácsi port, nem bánt már a város közepén nyomta­tók látványa sem, nem . . . már semmi! Csen­des, nyugodt, álmos most itt minden, még a le­veleknek is, melyet kapunk, az a mottója, hogy: „Jó éjszakát“ !* Milyen más idők jártak nem is nagyon ré­gen. Mikor még a delirium Ninae mákonyos álomképeiben annyi odaadással, annyi élvezettel gyönyörködtünk ; mikor még alig vártuk az es­tét, hogy az egész éjjelt kitombolhassuk ; mikor­ egypár szemnek a sugarai prometheuszi tüzet gyújtottak abban a szegény elnyűgözött lelkű emberben is, a­ki csak mint alvajáró lézengett már közöttünk ; mikor virágcsokrokról gondol­koztunk s nem azok áráról; mikor verseket szór­tunk s nem jutott eszünkbe a hitelezők számlá­jának egész özöne ; midőn „első előadások“-at rendeztünk s még sejtelmünk sem volt az „utolsó nap“-nak ott a hajóállomásnál ránk leső kín­jairól, fájdalmáról; midőn a 30 éles pincéből hazatérve keblünkre tudtuk volna ölelni még a halálos ellenségünket is, hát azt hogy ne ra­jongta volna körül felmagasztosult lelkünk áb­rándja, a­kit . . . szerettünk kivétel nélkül mindnyájan, mikor a hold­ fényét ringató tük­rén a csendes Dunának úszott csónakunk a leg­kedvesebb teherrel és mi mintha csak az ezer­egyéjszaka bűvös tündérmeséit hallottuk volna a túlsóparti sziget ezer még ezer fáinak ábrán­dos zizegésében , mikor ... De ne folytassuk tovább, hiszen elmúlt, h­álom volt az egész , szép, elfelejthetlen álom, melyet a jó szellemek csak ritkán bontanak ránk, egyszerű, hétköz­napi emberekre. Maga az álmok szép tündére is felébredt talán már ebből az álomból, hogy hivatásszerűen ismét más álomba ringassa ma­gát és . . . másokat ! De igen, mégis emlékezik ránk, tudja, hogy vagyunk ily álom után, bár aludni, soha sem akartunk s őt sok szép álmá­ban megzavartuk. Emlékezik ránk, mert azt szeni, hogy : „jó éjszakát !“ Hogy magyarázzuk ezt, te álmok szép tündére ? Azt kivánod-e, hogy újra meg újra álmodjuk azt a szép álmot ? Vagy csendes, nyugalmas „jó éjszakát“ kivánsz csupán a sok átvirasztott éjszakára? Egyiknek, vagy tán csak „egy“-nek azt a régi bűvös ál­mot kívánod, a* * másiknak, vagy mondjuk , má*

Next