Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-08-02 / 31. szám
IV. évfolyam. 31. szám. Mohács, 1885. augusztus 2-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi,hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények külden.Jók ■ néillet'isten 82/ Kéziratok Vissza nem küldetnek. /74 Kiadó hivatal: Hová a lapmegfrendelések és hirdetések küldendők: Miamii János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 fil. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Miamii János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért febr., háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Egy 3 Válasz Vrasath Balogh Lajos nyílt leveleire. Kedves Barátom ! II. Hogy a magyarosítás ügyében mit tettünk mi tanítók, arról röviden csak azt jegyzem meg, hogy kötelességünkről egy percre sem felejtkeztünk meg. Erről tanúskodhatnak egyesületi jegyzőkönyveink. Igen, a „Mohácsvidéki tanítóegylet“ 12 évi fennállása óta arra törekedett, hogy úgy helyben, mint a környékben tartott évi gyűlésein tanácskozásai, értekezései, gyakorlati előadásai magyar nyelven tartassanak, s azoknak, kik nem voltak teljes birtokában a nyelvnek, megmaigyarázhassanak. Igyekezett az egyesület, hogy a magyar nyelvet nem értő, vagy abban kevéssé jártas tagjai a kormány által nyitott magyarnyelvi póttanfolyamon részt vegyenek, s ma már elmondhatjuk, hogy nincs egyetlen tagja egyesületünknek, aki nem beszélné , tanítaná iskolájában a magyar nyelvet. Ezen kívül szerény lapocskánk hasábjain nem egyszer tettük azon indítványt, hogy városunkban alakíttassák egy „népnevelési egylet“, természetesen bevonva ebbe a környék értelmiségét is, mely egyletnek legfőbb teendője volna a magyarosítás, a szegény gyermekek segélyezése taneszközök s ruhaneműekben, a társadalmi életnek kiszélesbítése, de egyszersmind a szép, jó és nemes eszmék megbeszélése, megvalósítása által a szellemi erőknek szorosabbá fűzése. E téren már nem voltunk oly szerencsések mint a magunk kis körében. Szavunk elhangzott. . . . Süket fülekre, érzéketlen szívekre talált . . . sőt mi tűrés tagadás , még bántalmazás volt jutalmunk olyanok részéről is, kiktől bátorítást, segítséget reméltünk. Mindazonáltal mi nem csüggedünk. Munkálkodunk továbbra is abban a szerény körben, melybe a gondviselés állított. Ezt, nyugodt lélekkel ígérem azon kartársaim nevében is, kik eddigelé velem együtt, vállvetve igyekeztek nemes hivatásuk lelkiismeretes betöltésén. Ezen ígéretet, annál inkább tehetem, mert kartársaim is azon véleményben vannak, hogy a jóakaratú igyekezetét, a becsületes munkát előbb utóbb siker követendi. Én hiszem, hogy megjó az az idő, mikor a társadalom be fogja látni, hogy mindaz mit, ez ideig tett, nagyon kevés. Befogja, be kell látnia, hogy szégyenpkr nélkül nem szabad halogatnia a cselekvés megkezdését. Be kell látnia, hogy a kezüknek iránt edzük tanúsított magaviselete hasonló volt a szalmatűzhsz, mely amilyen hirtelen fellobban, oly gyorsan ki is alszik. Ki kell szabadítania magát a közöny, a semmivel nem törődés átkos bilincseiből, föl kell emelnie a haladás, zászlóját s kilépni bátran a tettek iilésére. Meg kell barátkoznia tini társadalmunknak is azzal a gondolattal, hogy nem a születés teszi az embert, hanem a szív, a lélek nemessége, az erényes tettek emelik őt felül az oktalan állatokon , hogy a bíborban született csecsemő is állattá aljasul, ha neveléséről nem gondoskodnak. Én azt hiszem, de a tapasztalás is azt bizonyítja, hogy senki sem születik jónak, vagy rosznak. Az okszerű nevelés teszi az embert jóvá, nemessé, tehát, valódi emberré; az eltévesztett nevelés szüli a nemtelen indulatokat s az ezekből folyó aljas bűnöket s alacsonyitja az embert a föld porában fetrengő féreggé. Okszerű nevelés által ki lehet irtani az emberből a netalán vele született gonosz indulatokat, meglehet valósítani a legszebb ideális gondolatokat, a legmagasztosabb eszméket. Ennek az okszerű nevelési rendszernek természetesen a családi tűzhelynél kell kezdődnie s első teendője kell hogy legyen : a társadalmi válaszfalak lerombolása, mely elkülöníti a gazdagot a szegénytől, az urat a szolgától. Nem szabad a gyermeknek tudnia, hogy az ő apja ezrekkel rendelkezik, mig a másiknak alig van betevő falatja, hogy az neki alárendelt szolgája, kinél sokszor többre becsüli a kezét nyaló ebet; s mig ezt elkényezteti, dédelgeti, addig a szegény rabszolgához egy szép szava sincs. Az ily tévesztett nevelési rendszer eredménye aztán az, hogy az emberben nem ismerjük fel az embert, hogy azt nem saját magáért, s erényeiért, hanem társadalmi magas állása-s vagyonáért becsüljük. Ez általános betegséget a társadalomban hivatva, hogy gyökeresen gyógyítsa. Hogy e nagy feladatot megoldhassa: szükséges volna szerintem is, hogy a nevelés államivá tétessék, hogy minden rendű és rangú szülők gyermekei együttesen és nem elkülönítve, egyes családok által fent tartott iskolákban nyernék az alapnevelést. Talán másutt is, de nálunk Mohácson az a rosz szokás dívik évek óta, hogy 5 — 6 intelligens család összeáll, s mellőzve elemi iskoláinkat, külön neveltetetik gyermekeiket ; hihetőleg nem akarják, hogy azok az iparos, vagy éppen a földmíves gyermekeivel csak találkozzanak is. Hogy az ilyen — nem mondom elzárt, de mindenesetre elkülönített nevelés aztán jó idején felkölti a gyermeki kebelben a nagyravágyó« démonát, a külső műveltségben Egyről-másról. — Terefere. — Hát bizony Mohácson is beköszöntött a holt évad. Ezt az én mondásomat nem úgy kell magyarázni, hogy itt nálunk mindekkorig valami nagyon „eleven“ idők jártak volna, mert azt — mi tagadás benne — ország-világ tudja, hogy Mohácson a holt idő képezi az általánosságod a határral nem biró virágtalan, lankasztó levegőjű sivatagot, — az „eleven“ százon pedig az a, kicsi oázis, melyen hosszú, unalmas, lélekölő cammogás után csak néhány órára pihenhetünk meg; az a rövid álom, mely után az elmúlni nem akaró durva valóság következik be; az az óhajtva várt ritka ünnep, amelyet az eseménytelen hétköznapok egész nagy óceánja vesz körül. Levetettük ünneplő köntösünket és elénk kötöttük ismét a nehézkes termetünkhöz már egészen hozzátört bőrkötényt. Ha városunknak „igazi“ történetírója volna, most becsapná nagy fóliánsú historiás könyvét, és elmenne .... aludni ! És álma — bizony mondom — hosszabb volna, mint a medvének a téli álma. Akik az országos kiállításra készültek, azok is . . . hazatértek már, az a néhány fehér holló, akinek a fürdőre is tellik, néhány nap múlva haza repül, az aratás szép ünnepe is elmúlt, a levegő melege lehűlt, a párbajra kész bajnokok tüze elaludt, a pergő nyelvű asszonyok sem tudnak fris pletykát feltálalni a kávés asztalra, az imádott diva is itt hagyott bennünket szegény ördögöket, hogy a fővárosi „ördög“-nek „pirulái“-t vehesse be, a színházzá avatott iparos kör nagy termében a megriasztott egerek visszafoglalták őket törvényesen megillető fészkeiket és lyukaikat. Szóval minden és mindenki az ő megszokott régi kerékvágásába és vágányába tért vissza. A csordás tülkének melódiás zenéjére ébredünk ismét fel, legkedvesebb házi állatjainkkal, a tyúkokkal, fekszünk le, bor helyett vizet iszunk . . . néha sokat alszunk és „álmosak“ vagyunk mindig , fanyar mosolyra, de mégis mosolyra tudjuk vonni ismét ajkunkat a százszor hallott élcekre, melyeket egyik-másik konvenciós viccelünk kaszinóban, korcsmában, úton-útfélén szikra nélkül sziporkáztak Teli tüdővel szivjuk magunkba ismét a jó mohácsi port, nem bánt már a város közepén nyomtatók látványa sem, nem . . . már semmi! Csendes, nyugodt, álmos most itt minden, még a leveleknek is, melyet kapunk, az a mottója, hogy: „Jó éjszakát“ !* Milyen más idők jártak nem is nagyon régen. Mikor még a delirium Ninae mákonyos álomképeiben annyi odaadással, annyi élvezettel gyönyörködtünk ; mikor még alig vártuk az estét, hogy az egész éjjelt kitombolhassuk ; mikor egypár szemnek a sugarai prometheuszi tüzet gyújtottak abban a szegény elnyűgözött lelkű emberben is, aki csak mint alvajáró lézengett már közöttünk ; mikor virágcsokrokról gondolkoztunk s nem azok áráról; mikor verseket szórtunk s nem jutott eszünkbe a hitelezők számlájának egész özöne ; midőn „első előadások“-at rendeztünk s még sejtelmünk sem volt az „utolsó nap“-nak ott a hajóállomásnál ránk leső kínjairól, fájdalmáról; midőn a 30 éles pincéből hazatérve keblünkre tudtuk volna ölelni még a halálos ellenségünket is, hát azt hogy ne rajongta volna körül felmagasztosult lelkünk ábrándja, akit . . . szerettünk kivétel nélkül mindnyájan, mikor a hold fényét ringató tükrén a csendes Dunának úszott csónakunk a legkedvesebb teherrel és mi mintha csak az ezeregyéjszaka bűvös tündérmeséit hallottuk volna a túlsóparti sziget ezer még ezer fáinak ábrándos zizegésében , mikor ... De ne folytassuk tovább, hiszen elmúlt, hálom volt az egész , szép, elfelejthetlen álom, melyet a jó szellemek csak ritkán bontanak ránk, egyszerű, hétköznapi emberekre. Maga az álmok szép tündére is felébredt talán már ebből az álomból, hogy hivatásszerűen ismét más álomba ringassa magát és . . . másokat ! De igen, mégis emlékezik ránk, tudja, hogy vagyunk ily álom után, bár aludni, soha sem akartunk s őt sok szép álmában megzavartuk. Emlékezik ránk, mert azt szeni, hogy : „jó éjszakát !“ Hogy magyarázzuk ezt, te álmok szép tündére ? Azt kivánod-e, hogy újra meg újra álmodjuk azt a szép álmot ? Vagy csendes, nyugalmas „jó éjszakát“ kivánsz csupán a sok átvirasztott éjszakára? Egyiknek, vagy tán csak „egy“-nek azt a régi bűvös álmot kívánod, a* * másiknak, vagy mondjuk , má*