Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-11-08 / 45. szám
tál nyilatkoztak a tudomány, művészet, közlekedés, kereskedelem, ipar és mezőgazdaság terén tett elhaladásunkról. Elismerték, hogy nemcsak hős katonanemzet vagyunk, melynek vitézségét még a közelmúltban is csodálta az ó- és új világ, hanem hogy a kulturális munka terén is megillet minket a diadalmi babér, szóval, hogy a szó szoros értelmében kulturállam vagyunk. És így, bár jövedelmi deficittel is zártuk be kiállításunkat, az árt nem tartjuk drágának az elismerés és tekintéllyel szemben, melyet a külföldnél kivívtunk. * * * * * És most lássuk a bezárási ünnepély lefolyását, melyet röviden azért találunk közlendőnek, hogy megörökítsük lapunkban is a királyfi szép és lelkes beszédjét, mely megérdemli, hogy minden magyar mélyen szívébe vésse, annak minden egyes szavát . . . Már reggel 9 órakor csakúgy hemzsegett a kiállítási terület a nagy népsokaságtól. A királypavillon előtt összegyülekeztek a miniszterek, a kiállítási elnökök, a kiállítási bizottság tagjai, a főváros képviselői, az országgyűlés képviselő- és főrendi házának számos tagja és a fővárosi társadalom kitűnőségei. Rezső trónörökös pontban 10 órakor, a jelenlevők lelkes éljenzése közt, lépett ki a királypavillonból s a keleti lépcső legfelső szakaszán foglalt állást, mig Széchenyi Pál gróf, kereskedelmi miniszter a lépcső aljához haladva, innen beszédet intézett a királyfihoz, mint a kiállítás védnökéhez, melyben kiemelve a kiállítás sikereit, a fenséges védnök és minden egyéb közreműködő e körüli érdemeit, kérte ő fenségét, hogy a kiállítást bezártnak jelentse ki. A miniszter szavait követő éljenzés lecsillapultával Rezső trónörökös tiszta magyarsággal a következő beszédet mondotta : „Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter urnak üdvözlő szavaiért s egyúttal mind ő neki, mind a két elnöknek, mind önöknek mindnyájuknak, uraim, kik ezen nagy kiállításban résztvettek s azt kezdettől fogva odaadó hazafiságukkal oly szépen megvalósiták, ernyedetlen fáradozásaikért, kitartó munkásságukért. Mai nap teljes megelégedéssel tekinthetünk ezen művünkre vissza, melynek erkölcsi értéke mindenek előtt tartós haszonra fog szolgálni, mert ezen kiállítás mindnyájunkban a bizalmat, az önérzetet s a hatalmas közművelődési emelkedésünk jövőjébe vetett hitet költötte föl és a külföld előtt is bemutatta, mivé alakult Magyarország az utóbbi évek alatt, hogyan emelkedett föl a szellemi és művészi alkotásoknak terein, épen úgy mint ipari és mezőgazdasági tekintetekben teljes mértékben a kulturállamok sorába. A Szent István koronájához tartozó országokra nézve e mostani kiállítás fontos szakaszát képezi ifjú erejű művelődési kifejlődésünknek, s ebben rejlik a legjelentékenyebb siker. Reánk nézve, kik szerencsések voltunk ezen műben résztvehetni, a legszebb jutalom és büszkeség azon öntudat, hogy hazánknak szolgáltunk, azon hazának, melynek szent földéhez a hűség és gyermeki szerezet legszívósabb kötelékei csatolnak bennünket. Ez ünnepélyes pillanatban, midőn ezen első nagy országos kiállítást bezárjuk, hála tetten egyesítsük szavainkat ezen felkiáltásban, mely minden magyarnak lelkesülten lebeg ajkain : Éljen a mi urunk és királyunk ő császári és apostoli királyi felsége, — és éljen a mi imádott hazánk!“ A királyfi gyönyörű beszéde leirhatlan lelkesedésre ragadta a jelenlevőket. Midőn ő fensége a királyt és a hazát éltette, a jelenlevők levették kalapjaikat s a felviharzó éljenzés alig akart végett érni. a trónörökös ezután, kíséretétől követve, az iparcsarnokba vonult, ahol rövid körutat tett. Miután még az erdészeti pavillont is megtekintette, visszatért a királypavillonba, hol néhány percig társalogván, búcsút vett a jelenlevőktől, a központi pályaudvarhoz hajtatott s onnan különvonattal Gödöllőre rándult a királyné látogatására. Dugd össze a két kezedet vagy pláne köttesd magadat gsízsba, s ahogy csak a torkodból kitelik, kiáltsd szemébe : Kakasfalvi Kakas Áron úr, ön egy gyáva, semmi fráter ! — biztosra veheted, hogy újra csak azzal a boszantó „ühüm“-mel fizet ki. Rettenetes egy ember, de önök is nyájas olvasóim, ugyan mit gondoltak, hogy még idáig egy árva kérdést sem kockáztattak, hadd fejteném ki : honnan eredhet az az állati butasága Kakas úrnak, mely önöket is bizonyára egytől-egyik idegessé tette. Nagyon egyszerű. Kakasfalvi Kakas Áron úr már csecsemő korában kétféle tejet szívott magába t. i. tejet és — pálinkát. Brr! Igenis pálinkát. Mikor az apja ura beadta a kologgomba azzal a nemes elhatározással, hogy Áron fiából — törik szakad — papot faragtat, nemes buzgóságában megfeledkezett egyről, hogy t. i. a pálinka nem barátja a múzsáknak még ha mézes is az. Szóval Kakasfalvi Kakas Mójzes uram irtózatos szörnyen eldobta a sulykot. Tanulási kedvet és erőt keresett a mézes pálinkában, nagy gondja volt rá, hogy egyetlen magzatra pálinka dolgában szükséget ne lásson. De az Áron gyerek meg is felelt édesapja ura várakozásának. Tanult, tanult és itta a pálinkát. Tanárai nem is sejtették. Annyit láttak, hogy napról-napra mind halaványabb, sápadtabb lesz vézna arca. Sokat tanul, bizonyosan az lesz az oka, — gondolák a bölcs férfiak s annál tovább egy lépést se keresték a baj forrását. Most Áron szörnyű sokat tanult, egész marha módra mint pajtásai szokták oda mondani. Tanult az annyit mint a legszorgalmasabb s tudománya hatodrészét se nőtte ki a legtestebbének. Hanem azért a tanitói vitték egyik klassisból a másikba fel. Sajnálták szegényt. Becsületes szorgalmas fiú — mondák — hadd menjen a többi között, majd lesz belőle — diurnista. Hohó! tiszteletes tudós tanár urak. Nem addig a! Hát azt hiszik, hogy Kakasfavi Kakas Mójzes uram azért hordozta be Áron fiának azt a tenger sok pálinkát — s még pedig mézelve — hogy diturnista legyen belőle ? Csalódnak, rettenetesen csalódnak. És a t. t. tanár urak addig vitték „sajnálatból“ Áront, mig egyszer csak kezében volt egy szép napon a „testimomisu maturitatis“. Kakasfalvi Kakas Áron aztán Nagy Ernyedig meg se állott. Lett theologus diák. A négy hosszú esztendő nyoma csak anynyiban látszott meg szegényen, hogy szép korszakára kerekedett, máskülönben maradt annak mi volt teljes életében, gyáva, „becsület bolondja“ gínytárgya az egész intézetnek. Természetesnek találják önök, hogy a theológiai professzorokban is volt annyi érzés, hogy felfedezzék benne a különben becsületes butát s csupa szánalomból áteresztették a papi vizsgán, a minek örömére Kakasfalvi Kakas Mójzes uram nemcsak hogy hét országra szóló vendégséget csapott, amg invitálta rá az egész falamiát, s nemcsak hogy Áron fiát az asztalfőre ültette, de még egy újabb igazán nemes és eléggé nem méltányható áldozatra szánta el magát. Kakasfalvi Kakas Mójzes uramnak nagyra látása i. s nem érte azzal, hogy az ő Áron fia, kinek ő 14 álló esztendeig oly ernyedetlen kitartással hordozta a jó mézes pálinkát, csak * * * Egy évvel ezelőtt Pestre utaztamban egyetlen egy ember volt ismerősöm a sok utitárs között s ez ember Kakasfalvi Kakas Áron ur vala Én voltam kalauza Pestig. Én részesültem a kiváló szerencsében, hogy lépten-nyomon szégyenkedjem, egymást érő ügyetlenségei miatt — úgy útközben mint, Pesten a vendéglőkben és kávéházakban. Mikor két nap leteltével kivittem az állomáshoz s betuszkoltam egy kupéba, nagyot lélegzettem . — Az Isten hordozza békével! Az akadémiai év leteltével ismét találkoztam vele. Alig szorítva kezet vele, oldalzsebébe nyúl s egy plajbászt ad át nekem. — Mért adja ezt nekem ? — Kérdem tőle. — A magáé. — Az enyém? — Uhüm. — Adtam én ezt Kakas urnak ? — Hát nem emlékszik? Mikor indultam Hollandiába, tudja — no ugye emlékezik ? — Na persze hogy ne emlékezném. Épen inni is akartam utána. Kakas ur, Kakas ur ! S ezt a semmiség plajbászt azóta tartogatja? — Ühüm.— Bizony maga valóságos „becsület bolondja“ barátom. — Ühüm. Benedek Aladár. Községi önkormányzat. — Községi virilistáink névjegyzéke.— Járásunk szolgabirája a következőHirdetményt bocsátotta ki. 3765 k. i. 1885. Az 1874-ik évi XVIII. t. c. 45. §-a értelmében 1886-ik évre Mohács n.községre nézve a legtöbb adófizetőknek alább olvasható névjegyzékét összeállitottam. Felhivatnak mindazok, kik ezen lajstromban tévesen vagy éppen nem vétettek fel, — továbbá azok kik államadójuk kétszeres számitását igénybe venni kívánják, hogy nálam f. évi November hó 21-ik napjáig szóval vagy írásban jelentkezni és jogosultságukat igazolni el ne mulasszák, különben igényük ez alkalommal tekintetbe nem foer vétetni. Freund Mór . 928írt77kr. Auber N. János . 519 yy 10 yy Frommer Miksa. . 509 yy 36yy Rosenfeld Simon . 492 yy 66 yy Beck András . . 434 yy 39 yy Keglevits István . 401 yy 64 yy Miskolcy Ármin . 397 yy 42 yy Fleischman Ede . . 355 yy 32 yy Mindszenti Aurél . 352 yy 19 yy Stajevits János . . . 331 yy 82 yy Landauer J. . 303 yy 85 yy Funták József . . . 286 yy 74 yy Sepac Elek . 266 yy 04 yy Fischer Adolf . 248 yy 01 yy Roheim Ferenc . . 244 yy 59 yy Volf Zsiga . . 240 yy 36 yy Goócs Gyula Witt József . 233 yy 45 yy . 232 yy 26 yy Kerese Imre . 224 yy8 yy Höldl Jakab . 223 yy 44 yy Közegészség1. A veszettség gyógyítása. Nincs az a veszélyes betegség, melynek „biztos“ ellenszerét egyes szédelgők a szalmaszál után kapkodó és a titokzatosság varázsában hivő embereknek a hírlapok hasábjain nagy szavakkal ne hirdetnék ! Hány csalhatatlannak kikiálltott csodaszer merül fel alkalmilag itt-ott a difteritisz-, a kolerastb-nél, valamint a minden másnál veszedelmesebb és kitörésében irtóztató betegség — a veszettségnél is, a nélkül azonban, hogy a valódi biztos szert valaki mindeddig kimutathatta volna ! Eddig a veszettség ellen csakis az illető m megharapott helynek rögtöni kimetszése vagy kiégetése, miáltal t. i. az illető méregnek a vér keringésébe való jutása megakadályoztatik, volt biztosnak tekinthető. A tudományos világ ezenkívül minden egyéb eljárást és szert okszerűtlennek ismert és teljesen hiábavalónak tekintett. Végre is egyes búvárok felbátorítva azon, csaknem százados tapasztalat által, hogy a himlőméreg enyhébb alakjának beoltása által az illetők a szintén életveszélyes himlő betegségétől néhány évre csaknem teljes biztossággal mentesíttethetnek, a veszettség ellen való gyógyításra nézve is ez irányban kezdtek kutatni, míg végre is, úgy látszik, hogy egy híres francia búvárnak sikerült ez eljárást feltalálnia, mely szerint t. i. a veszettség mérgét a beostás által az illető megharapott egyénben hatástalanná tévén, az a külömben kitörendő betegség és biztos haláltól megmenthető. E szerencsés tudós a nagyhírű Pasteur francia akadémiai tag, kinek hosszas kutatás után végre is sikerült annyira jutnia, hogy a francia akadémia másik két, szintén kitűnő tudós orvos tagja ellenőrzése mellett kimutathatta, hogy az általa feltalált eljárásmellett a veszettség igenis gyógyítható. És így a tapasztaltakról maga a kiküldött két tudós tette meg jelentését az akadémiának. E jelentésből kitűnik, hogy Pasteur ezelőtt már évekkel képes volt a kutyákat a veszettség kitörése ellen megvédelmezni. Az embernél azonban óvatosabb és hosszabb időt igénylő eljárásra lévén szüksége, a próbát mindeddig késleltette. Most is csak véletlennek köszönhető, hogy a próba végre is megtörtént. A fentnevezett 2 híres orvoshoz ugyanis vidékről egy veszett kutya által megharapott 9 éves fiú orvoslás végett vitetvén, azok ennek életéről lemondottak és igy ajánlották őt Pasteurnak ... ki aztán a különben is veszendő Meiszter József nevű finn — bár nagy aggodalmak közt — az első próbát szerencsésen végre is hajtotta. Az eljárás a következő volt: P. először is kikutatta a veszett kutyából nyert méreg különböző hatását, mely szerint az a beojtás után hosszabb vagy rövidebb idő után nyilvánult, ami neki végre teljesen sikerült, így rájött a rendelkezésére szolgáló állatok beojtásánál, hogy a veszettségnek a vérbe való első átojtásánál a hatás vagyis a veszettség kitörése, a 15-ik nap következett be. Az így beojtott állat vérét azonban folyton más és más állatba ojtván be, azt találta, hogy a hatás folyton növekszik, úgy hogy a 30-ik átojtásnál a veszettség már a 8-dik napon kitört az állaton, amolyan másod, harmadosztályú eklézsiához tarthasson számot. Hadd menjen a fiú „külső országba,“ lásson országot — világot. Ha aztán legalább esztendeig akadémián ülhet, még a püspök segédje is lehet idővel !