Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-11-22 / 47. szám
IV. évfolyam. 47. szám. Mohács, 1885. november 22-én. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap, égjben minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : német-isten 82/ . Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hová a lapmelgrendelések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Blandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 11 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 11 kr., háromszori 4, tizszeriért 3 ka. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyittér egy petit, sora 10 kr. Hiányainkról II. Sok gyermek van városunkban, ki télen csak azért nem megy iskolába, mert cipője vagy kabátja nincs, és igy a 6 évi tanideje alatt, a végzendő 6 osztály helyett alig kettőt hármat hogy elvégez. Olvasni és írni se tanul meg becsületesen, alig hogy egy kissé számolni kezd, és már kikerül az iskolából, hogy egy pár év alatt azt a keveset is elfelejtse. Nos, mi nagy nehézség lenne abban, ha mi gondoskodnánk arról, hogy a különben eldobni szokott ruhát összeszedve, azt az illető gyermekek közt kiosztanák és ezáltal lehetővé tennék azt, hogy így a szükséges szellemi táplálékban azok is eléggé részesülvén, idővel belőlük is lehetőleg hasznos emberek váljanak?! Hiszen az ily, iskolába nem igen járó gyermekekből, kik otthon rendesen vajmi kevés jót látnak és hallanak, válnak többnyire az ingyenélő csavargók, kik a városnak csak terhére és kárára vannak! Nem lenne-e hát szép, sőt hasznos is, és pedig nemcsak éppen az illetőkre hanem magára a gondoskodó társadalom nézve is, ha azon szegény gyermeken, jobb nevelését a jelzett módon is egy kissé előmozdítani igyekezvén, azok jövőjének is némileg jobb irányt adna!? De hát bármily kevés áldozatba kerülne ez is nekünk , mi eddig még ezzel sem gondoltunk.* Hogyan jutna hát eszünkbe, hogy a szerencsétlen árván maradtak neveltetéséről is emberi méltóságukhoz illetőleg gondoskodnánk, hogy azokból is tevékeny és hasznos polgárok váljanak, amii pedig a terhet felosztva szintén nem sokba kerülne !? Hogyan gondolnánk arra, hogy ezeknek, valamint a munkaképtelenné váló szegényeknek hajlékot emeljünk, hogy azok végső napjaikban a koldulástól megóvatnának ! ? Hogyan arra, hogy egy tiszteséges kórházat építsünk!?* A szülők nagy része munkába (vagy néha csak egy kis pletykára) menvén, az apró gyermekeket rendesen a szobába zárják, vagy őrizetbenül csavarogni hagyják Ennek következtében azon gyermekeket sokszor a legnagyobb veszély fenyegeti, amennyiben a házat könnyen magukra gyújthatják, az udvaron szíthatnak tüzet, amint ez már csakugyan sokszor meg is történt, vagy a vízbe esnek, vagy a kocsi gázolja el, vagy egyéb szerencsétlenség éri őket. Nos ez valóban a legnagyobb könnyelműség először is az illető gyermekek élete, aztán pedig a közbiztonság ellen is! Az apró tehetetlen gyermekei őrizetét ennyire a véletlenre bízni, valóban égbekiáltó vétek ! Ennél még az általannak nevezett állat is jobban megőrzi az ő fiait ! Az ember műveletlensége sehol sem nyilvánul oly feltűnő módon, mint ezen a téren! — És ezen embertelen könnyelműségnek nem annyira szegénység az oka, mint inkább a szívtelenség, meg az élhetetlenség. Mert ha pl. városunkban kétezer házat véve fel, mindenikre csak t frtot számítanánk is, egy dajka nevelő központi óvoda mellett még 4 gyermekmenhelyet is szépen fentarthatnánk, hol a gyermekek gondos felügyelet mellett minden veszélytől megóvatnának, sőt a mellett a nekik való tisztességesebb nevelésben is részesíttethetnének, nem is említve azt, hogy ott a gyermekek egymást érteni is megtanulnák. . . . De hát mi, az okos észszel megáldott emberek, ennek a szükségét és hasznát sem látjuk be. Tehernek veszszük a legkisebb költséget is, nem gondolva meg, hogy a saját élete veszélyeztetésén kívül pl. egy gyermek által véletlenül előidézhetett tűzeset annyi kárt okozhat, mely a fenti intézmények 5—10 évi költségét is fedezhetné ! Nem látjuk be, hogy azon szellemi és erkölcsi javulás, melyet az illető gyermekek a folytonos gondozás által nyernének, a kérdéses költséget maga is sokszorosan visszapótolná ! Igen! mi okos emberek nem vagyunk képesek magunkat rávenni arra, hogy gyermekeink felügyeletét és értelmes gondozását házanként 1 frtnyi évi kölséggel biztosítsuk !* Mily jó és hasznos lenne az,ha községünk azon része, melynek télen át keresete nincs, valami könnyen űzhető házi iparral foglalkoznék, és így magát és családját az által is könnyebben fentartani segítene! Itt is a hozandó csekély áldozatot nagyon visszatérítené a várható haszon. Igen ám! de ha mi eszünket és akaratunkat ennek az előkészítésére sem használjuk fel! * No lám! bármennyire vagyunk is mi a „teremtés urai“ — sőt „remekei“, még arra sem vagyunk képesek, hogy a magunk urai lennénk; — hogy a jobbat magunk előtt látva, az után karjainkat kinyújtsuk, azt megragadjuk és birtokunkba vegyük! Ha azonban lenne valaki, ki mindazt, mit mi magunk is jónak látunk, a számunkra (— persze ingyen —) megszerezné, úgy csak elfogadnék azt; — de igy — minthogy egy pár írtba kerülne és magunknak kellene egy kissé az után járni — inkább lemondunk róla! Zayda. — Keleti Veszély. — Irta : Tárnai Károly. I. Kaukázia bérces vidékein vagyunk. A láthatárt félkörben magas dombok veszik körül, melyek mintegy védeni látszanak a vidéket a rohanó szelektől, melyek majd a Fekete-, majd a Kaspi-tenger felől jönek tomboló haraggal. — A nap ép most küldi végső sugarát a csendes vidékre, s lassan halvány sötétség száll az egész tájra; nemsokára azonban feltűnik a felhők közt a kerek arcú hold. Mosolygó arcát néha egy-egy sötétebb felhő fátyolozza el, mint ha féltenék, hogy védtelen arca gyorsabban veszíti el fénysugarait. A fák susogása, melyeket a langy esti szellő indít meg, igen szép összhangzatban van az ezüst tükrű patakocska morajával. Az egész táj oly kísérteties szépen van a hold rezgő fénye által megvilágítva: a fák hosszú árnyat bocsátnak, a hegyek egyes mélyebb helyei sötét foltot képeznek, a csermely ezüstös tükrében a hold képe hintálódik, a kristálytiszta víztükör mintegy kedvezni látszik az éj királynéjának. ÍSiri csend terjeng a vidéken, melyet az enyhe szellő fuvalma még halottiabbá tesz. Néha-néha a pásztor tilinkójának egyes panaszhangját röpíti ide a langy fuvalom, vagy az őreb vonítása szakítja félbe az ünnepélyes csendet. A majdnem nappali világosságnál, ha a tájat jobban szemügyre veszszük, szemünkbe ötlik azonnal a közeli domb oldalán egy épület-féle sötétebb folt. Közeledjünk hozzá ! Az egész építmény fából van készülve, de azért azt az egyszerű ízlés remekének mondhatjuk. Hamar jöhetünk ama gondolatra, hogy itt a vidéknek egy tekintélyes embere lakhatik. — Az épület mellett fák vannak, melyek azt nappal széles ernyőjükkel könnyen védhetik a napsugáritól. Ez Mirza cserkeszkhán lakhelye.......... Benn az épületben még fenn vannak, mert egy mécs halvány világa dereng az épület ablak féle nyílásán át. Lépjünk az épületbe ! . . . Az udvarban halk suttogás Lakik, s néha egy árny rejtőzik a bokrok közé. Az ember önként kezd valamitől tartani, pedig e lakban a boldogság tanyázik, senkitől sem zavarva meg. De tartsunk arra, hasmét a világosság jó ! Egy teremben vagyunk. A terem falait perzsa szőnyegek képezik, melyekről néhány fegyver lóg alá. Különben az egész terem bútorzatán meglátszik birtokosának egyszerűsége. Hosszú taláros egyének vannak a teremben, kik halk beszélgetésbe vannak elmerülve. Mirza khánt azonnal észreveszszük, mert öltönye feltűnőleg különbözik a többiétől, s arca nagyobb jellemet árul, mint a többié. Mirza testét könnyű vászon-talár fedi, mely sárga övvel van derekához szorítva, sötétbarna arcát hamvas szakál ékíti, fején bárányból ősüveg van, mely alól göndör hajtfürtjei hullámzanak. Mirzán minden, dacára elöhaladt korának, ifjú erőre mutat. Mirza egy pádhoz hasonló ülésen vizsgálja a kalmárok áruit (mert ezek voltak ők.) A kalmárok arcán titkos feszültség látszik, mi nagyon gyanúsakká tenné őket a khán előtt, ha ez annyira elmélyedve nem volna. — Nemde kegyelmes khán! leányod számára veszed e szöveteket ? — kérdé a kalmárok egyike. — Leányomat igen szeretem — monda a khán érces hangon — s azért igen szeretném mennél gazdagabban bocsátni el házamból. — Kegyelmes khán — szóla az előbbi kalmár — hívnád elő gyönyörű leányodat; tán jó volna ő reá bízni a választást, mert hisz a nők oly jó ízléssel bírnak! — Zaydát ! ? Ő már tán alszik is. — De khán, ne vond meg e szerencsét tőlünk, vendégeidtől. Már oly rég láttam őt, már nem is emlékszem tisztán e rózsára. — Ne legyen hát kivánságtok teljesülve! mondá a khán s csakhamar egy közeli terembe tűnt el. A kalmárok szemeiből feszült várakozás észlelhető.