Mohács és Vidéke, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-03 / 23. szám

VII. évfolyam. 23. szám. Mohács, 1888. junius 3-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Boli­­ lap szellemi részét illető közlemények küldendők : német-utca My1 . Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a l­ap megrótt h­elm­ek és hirdetések küldendők: Blandl Jánoa könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt Egyes szása 10 kr. Egyes példányok Klandl­­Tánoa könyvnyomdájában kaph­atók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., három­szori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. A magyarosodás- A magyarosodás jelszava korunknak. Fenn és lenn, az ország magas intéző kö­reiben épenúgy, mint a társadalom alsóbb osztályaiban mindenütt egy hang hallható, egy kívánság, egy törekvés észlelhető nap­jainkban, és ez az, hogy magyarosod­­junk, hogy szeressük és térj­es­z­­szü­k édes honi nyelvünket. Manap már a szegény tót legény is töri nyelvün­ket és az utolsó sváb faluban is magyar köszöntést hallunk az iskolások ajkairól. S ez jól van így ! Nyelvében él a nemzet; nyelvére büszke minden nép; a­kinek anyanyelve nincs, az hontalan ! A hazai nyelv a nemzet védlelke, pal­­ládiuma; ez tartja fenn a nemzet egységét, erejét, erkölcseit és jellemző sajátságait; ez őrzi hagyományait, éleszti a munkás hon­szeretet szent tü­zét. A nyelv kihaltával kihal a nemzet is; mert kitört­ltetik a népek családjának nagy könyvéből, melyben nyelve által képvi­selve van. — — Az anyanyelvtől a haza nem esik mesz- 873bb mint testünkben a nyelv a szívtől. Mily lealázása volna tehát az anya­nyelvnek, ha az első helyet idegennek volna kénytelen átengedni Angol, francia, német anyák bizonyára nem tanítják kicsinyeiket addig idegen nyelvre, míg a magáét jól nem beszéli — miért akarna tehát épen a magyar anya gyer­mekéből német, angol vagy franciát nevelni!? Idegen nyelveket tudni szép és hasznos, de a magáét meg nem tanulni: szégyen ; azért az anya, ki fejével együtt a magyar nyelvet is mintegy beleönti gyermekébe, h­a n­­­e­n­n­y­i kötelességet teljesít és magát nemzetének hálájára érdemesíti. Igen, az anyák kebelén virul a nem­zetiség gyengéd virága ; az anyák kezében van nagy részben a hon jövője, mert oly fiai lesznek hazánknak, minőket az anyák­­ számára nevelnek. Toldy Ferencről tudjuk, hogy midőn szülei a magyar nyelv tanulása végett fa­lura adni akarták, felkiáltott­a kis Franci: „Nem akarok én magyar fiú lenni . Ek­kor édes­anyja megcsókolta, mondván: „Aki Magyarhonban született, az magyar, s azért magyarul tudnia kell!“ — — A magyarosodásnak hivatott emeltyűje és súlypontja továbbá az iskola, és ennek előcsarnoka: az óvoda. Jól tette a magyar kormány, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvé­nek köteles tanítását az összes, nem magyar tannyelvű népiskolákban is elrendelte (1879. XVIII. t. c.) és a kö­telező tantárgyak közé felvétette. Hisz annyit csak megkívánhat a magyar állam más nemzetiségű és nyelvű alattvalóitól, hogy ha hazánkban élnek, a magyar pol­gárok minden jogában részesülnek és saját nemzetiségük nyelvén beszélhetnek, legalább a magyar nyelvet is megtanulják. Nagy horderejű kul­túrmissiót teljesítenek tehát az óvodák vezet­i és az idegenajkú népiskolában működő tanítók, midőn a magyar ABC mézes betűinek alakjait nem csak megismertetik, hanem egyszersmind meg is kedveltetik a más nemzetiségű kis honpolgárokkal és fáradságos, de tervszerű munkájuk által magukhoz édesgetik az apró népséget, hogy az ne csak magyarosíttassék, hanem önkényt is magyarosodjék — nyelvben és érzületben. Szépen kifejezte a tanítói hivatás e hazafias kötel­mét hazánk koszorús költője, Jókai Mór, midőn mondá : „Magyarországot még egy­szer meg kell hódítani, és e hadviselés az ország néptanítóira vár!“ Midőn azonban egyrészről dicsérőleg kiemelem a magyarosodás érdekében or­szágszerte megindult nagyjelentőségű moz­galmat , másrészt semmikép sem tudom helyeselni azon túlbuzgó atyafiak állás­pontját, kik tűzzel-vassal, tüskén-bokron, bányát homlok szeretnének magyarítani, egyszerre kiküszöbölvén minden német, horvát, tót, oláh stb. könyvet az iskolából, minden más nyelvű prédikációt az Isten házából s­i.­t. Ezen jó urak kissé túl lő­nek a célon! Ezeknél a magyarosítás in­kább sport, mintsem ama szent, meggyő­ződésnek kifolyása, hogy minden állam­polgárnak jól felfogott érdeke kívánja, mi­szerint anyanyelve mellett bírja az ország nyelvét is. Csak így értjük mi a magya­rosítást.­­ A túlhajtás öreg hiba! — kivált midőn ily nagyfontosságú kérdésről van szó, mely­ben minden erőszakoskodás, minden izga­tás véresen megboszulhatja magát és még inkább elidegeníti tőlünk az amúgy is fel­bőszült sokféle nemzetiségeket. A­kik ily elvekkel szaturáltalak, azok nem jó haza­fiak, hanem chauvinisták. Már pedig chauvinisztikus tendenciákkal nem lehet állami problémákat megoldani. Itt bölcs mérséklet­, kevés eszélyesség­ és tapintatra van szükség, hogy célt érjünk! — Jó a csillagok járását megfigyelni, s utánuk in­dulni, de sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy a földön vagyunk . . . A nemzetiségi kérdés fejlődése egyre kényesebbé teszi a magyar állam feladatát. Újabb időben minden úgynevezett kultur­­állam inkább tömörülni iparkodott , és ez áramlattal hazánknak is számolnia kell, de mégis úgy, hogy mások te­t­tes jogait ne sértse, midőn az államéit biz­tosítani akarja. „Actio parii reactionem.“ A különféle nemzetiségeket nem akarja és józanul nem is akarhatja senki sem meg­fosztani anyanyelvüktől, mert hiába­ a nép nyelve a nép birodalma. Maga az idő és a praktikus szükséglet lesznek a magyar nyelv elterjedésének legtermésze­tesebb rugói. Amit az 1848. előtti kor­mányok, a régi magyar társadalom e te­kintetben elmulasztottak, azt nem lehet most egy csapással helyreütni. Ugyanazért bölcs mérséklet és helyes tapintat vezé­relje hazafias működésükben mindazokat, kiknek e nagy horderejű kultúrfeladat meg­oldásában épen nem irigylendő osztály­rész jutott. Schultz Károly, t­áboa. Deák Tiszáról. Nem elég az ész, akarat, szerencse is kell arra, hogy valaki próféta legyen a hazájában. De ha elérte azt, hogy nagy ember hítébe ke­verik, úgy nő, úgy izmosodik az alakja sírjáig, sírjától a halhatatlanságig, mint a lavina. A tu­dálékosság s a hízelgés szemezein átgördülve, hamisítatlan egyéniségét elburkolják az idegen, képzelt vonások, így lesznek az élőkből mese­királyok , így lesz a históriából legenda. Boldogult Deák Ferenc a kiegyezés után valamelyik lap tárcájában saját életrajzát ol­vasva, így szólt egyik atyafiához : „Öcsém, lá­tod, az ember úgy lesz halhatatlanná, hogy előbb nagy hazugsággá válik !“ Az öreg urra immár szabadon foghatnak s fognak is mindent, nem protestálhat ellene, úgy tüntetik őt fel sok egyéb között, mint ügyes diplomatát; pedig a­mint én ismertem őt, sokkal egyenesebb lelkű volt, hogy sem az le­hetett volna. Az ő ereje és nagysága — szerin­tem — éppen abban volt, hogy mindig ki tudta mondani az igazságot, a­nélkül, hogy sértett volna. Kétségtelen, hogy sok volt benne a régi jó idők táblabíráiból. Nem tudott furfangos lenni, de annál előre látóbb volt. Szerette az igazságot, de még job­ban a békét és nyugalmat. Ez adott alapot az ő államférfiúi alkotásaihoz. Megjegyzéseimet némely részében talán iga­zolja az öreg úr egy beszélgetése. A kiegyezés után az öreg úr nem igen ke­reste föl falusi rokonait, azért esztendőként egy­szer, kétszer magam is feljöttem a fővárosba, hogy nála tiszteletemet tehessem. Jóllehet, az öreg nem szeretett politizálni, mégis megtette a jó falusiak kedvéért, hogy néhány tréfás, vagy komoly, de rövid nyilatko­zatával adott egy télire való fejtörőt. Abban épen nem tudtam megnyugodni, hogy az öreg nem lett minszter. Ki is fúrta volna az oldalamat, ha ezt előtte elhalgatom. Meglehetős szorongás között érintettem ezt a búrt s e jó­akarón mosolyogva igy felelt : — Sok minden kell ahoz, öcsém ! — Talán urabácsi mégis csak jobb minisz­ter lenne azoknál, a kiket helyére ültetett. — Ideje teszi Öcsém ! Majd terem oda em­ber, csak várjatok. — Terem ! Bajos azt elvárni ! Arra mi fe­lénk bizony nem igen dicsérik a mai urakat. — Pedig magamfajta emberek. Jó minisz­terek, de rosz politikusok! De hát azzá szü­letni kell! — Mit gondol ura bácsi, nem kerekedik-e felül a baloldal ? — A bizony megesik. Akkor kaptok jó mi­nisztert Tiszában ! — Igen rebellis miniszter lenne abból! — Tud az más nótát is, ne féljetek ! — Azt az embert nem az idő tolja: — foly-­ta-tá — az az ember minden szélnek tud vitor­lát feszíteni. Van abban akarat, szívósság, tapin­tat, ügyesség, majd csinál az nektek politikát — halála napjáig ! Egyszerű embernek szánt egyszerű szavak ezek, de talán mégis érdekesek, mert nem igen olvastam, hogy Deák Tiszáról nyilatkozott volna. Jóslata idáig teljesült. Várjon teljesül e vé­gig ? Bársonyszékében marad-e Tisza halála napjáig? Ez volt az Öreg úr utolsó „fejtörője,“ ma is tépelődöm rajta. Öreg vagyok, aligha érem meg a megfejtését, Zalai.

Next