Mohács és Vidéke, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-06-03 / 23. szám
VII. évfolyam. 23. szám. Mohács, 1888. junius 3-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Boli lap szellemi részét illető közlemények küldendők : német-utca My1 . Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lap megrótt helmek és hirdetések küldendők: Blandl Jánoa könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt Egyes szása 10 kr. Egyes példányok KlandlTánoa könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. A magyarosodás- A magyarosodás jelszava korunknak. Fenn és lenn, az ország magas intéző köreiben épenúgy, mint a társadalom alsóbb osztályaiban mindenütt egy hang hallható, egy kívánság, egy törekvés észlelhető napjainkban, és ez az, hogy magyarosodjunk, hogy szeressük és térjeszszük édes honi nyelvünket. Manap már a szegény tót legény is töri nyelvünket és az utolsó sváb faluban is magyar köszöntést hallunk az iskolások ajkairól. S ez jól van így ! Nyelvében él a nemzet; nyelvére büszke minden nép; akinek anyanyelve nincs, az hontalan ! A hazai nyelv a nemzet védlelke, palládiuma; ez tartja fenn a nemzet egységét, erejét, erkölcseit és jellemző sajátságait; ez őrzi hagyományait, éleszti a munkás honszeretet szent tüzét. A nyelv kihaltával kihal a nemzet is; mert kitörtltetik a népek családjának nagy könyvéből, melyben nyelve által képviselve van. — — Az anyanyelvtől a haza nem esik mesz- 873bb mint testünkben a nyelv a szívtől. Mily lealázása volna tehát az anyanyelvnek, ha az első helyet idegennek volna kénytelen átengedni Angol, francia, német anyák bizonyára nem tanítják kicsinyeiket addig idegen nyelvre, míg a magáét jól nem beszéli — miért akarna tehát épen a magyar anya gyermekéből német, angol vagy franciát nevelni!? Idegen nyelveket tudni szép és hasznos, de a magáét meg nem tanulni: szégyen ; azért az anya, ki fejével együtt a magyar nyelvet is mintegy beleönti gyermekébe, ha nennyi kötelességet teljesít és magát nemzetének hálájára érdemesíti. Igen, az anyák kebelén virul a nemzetiség gyengéd virága ; az anyák kezében van nagy részben a hon jövője, mert oly fiai lesznek hazánknak, minőket az anyák számára nevelnek. Toldy Ferencről tudjuk, hogy midőn szülei a magyar nyelv tanulása végett falura adni akarták, felkiáltotta kis Franci: „Nem akarok én magyar fiú lenni . Ekkor édesanyja megcsókolta, mondván: „Aki Magyarhonban született, az magyar, s azért magyarul tudnia kell!“ — — A magyarosodásnak hivatott emeltyűje és súlypontja továbbá az iskola, és ennek előcsarnoka: az óvoda. Jól tette a magyar kormány, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének köteles tanítását az összes, nem magyar tannyelvű népiskolákban is elrendelte (1879. XVIII. t. c.) és a kötelező tantárgyak közé felvétette. Hisz annyit csak megkívánhat a magyar állam más nemzetiségű és nyelvű alattvalóitól, hogy ha hazánkban élnek, a magyar polgárok minden jogában részesülnek és saját nemzetiségük nyelvén beszélhetnek, legalább a magyar nyelvet is megtanulják. Nagy horderejű kultúrmissiót teljesítenek tehát az óvodák vezeti és az idegenajkú népiskolában működő tanítók, midőn a magyar ABC mézes betűinek alakjait nem csak megismertetik, hanem egyszersmind meg is kedveltetik a más nemzetiségű kis honpolgárokkal és fáradságos, de tervszerű munkájuk által magukhoz édesgetik az apró népséget, hogy az ne csak magyarosíttassék, hanem önkényt is magyarosodjék — nyelvben és érzületben. Szépen kifejezte a tanítói hivatás e hazafias kötelmét hazánk koszorús költője, Jókai Mór, midőn mondá : „Magyarországot még egyszer meg kell hódítani, és e hadviselés az ország néptanítóira vár!“ Midőn azonban egyrészről dicsérőleg kiemelem a magyarosodás érdekében országszerte megindult nagyjelentőségű mozgalmat , másrészt semmikép sem tudom helyeselni azon túlbuzgó atyafiak álláspontját, kik tűzzel-vassal, tüskén-bokron, bányát homlok szeretnének magyarítani, egyszerre kiküszöbölvén minden német, horvát, tót, oláh stb. könyvet az iskolából, minden más nyelvű prédikációt az Isten házából si.t. Ezen jó urak kissé túl lőnek a célon! Ezeknél a magyarosítás inkább sport, mintsem ama szent, meggyőződésnek kifolyása, hogy minden állampolgárnak jól felfogott érdeke kívánja, miszerint anyanyelve mellett bírja az ország nyelvét is. Csak így értjük mi a magyarosítást. A túlhajtás öreg hiba! — kivált midőn ily nagyfontosságú kérdésről van szó, melyben minden erőszakoskodás, minden izgatás véresen megboszulhatja magát és még inkább elidegeníti tőlünk az amúgy is felbőszült sokféle nemzetiségeket. Akik ily elvekkel szaturáltalak, azok nem jó hazafiak, hanem chauvinisták. Már pedig chauvinisztikus tendenciákkal nem lehet állami problémákat megoldani. Itt bölcs mérséklet, kevés eszélyesség és tapintatra van szükség, hogy célt érjünk! — Jó a csillagok járását megfigyelni, s utánuk indulni, de sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy a földön vagyunk . . . A nemzetiségi kérdés fejlődése egyre kényesebbé teszi a magyar állam feladatát. Újabb időben minden úgynevezett kulturállam inkább tömörülni iparkodott , és ez áramlattal hazánknak is számolnia kell, de mégis úgy, hogy mások tettes jogait ne sértse, midőn az államéit biztosítani akarja. „Actio parii reactionem.“ A különféle nemzetiségeket nem akarja és józanul nem is akarhatja senki sem megfosztani anyanyelvüktől, mert hiába a nép nyelve a nép birodalma. Maga az idő és a praktikus szükséglet lesznek a magyar nyelv elterjedésének legtermészetesebb rugói. Amit az 1848. előtti kormányok, a régi magyar társadalom e tekintetben elmulasztottak, azt nem lehet most egy csapással helyreütni. Ugyanazért bölcs mérséklet és helyes tapintat vezérelje hazafias működésükben mindazokat, kiknek e nagy horderejű kultúrfeladat megoldásában épen nem irigylendő osztályrész jutott. Schultz Károly, táboa. Deák Tiszáról. Nem elég az ész, akarat, szerencse is kell arra, hogy valaki próféta legyen a hazájában. De ha elérte azt, hogy nagy ember hítébe keverik, úgy nő, úgy izmosodik az alakja sírjáig, sírjától a halhatatlanságig, mint a lavina. A tudálékosság s a hízelgés szemezein átgördülve, hamisítatlan egyéniségét elburkolják az idegen, képzelt vonások, így lesznek az élőkből mesekirályok , így lesz a históriából legenda. Boldogult Deák Ferenc a kiegyezés után valamelyik lap tárcájában saját életrajzát olvasva, így szólt egyik atyafiához : „Öcsém, látod, az ember úgy lesz halhatatlanná, hogy előbb nagy hazugsággá válik !“ Az öreg urra immár szabadon foghatnak s fognak is mindent, nem protestálhat ellene, úgy tüntetik őt fel sok egyéb között, mint ügyes diplomatát; pedig amint én ismertem őt, sokkal egyenesebb lelkű volt, hogy sem az lehetett volna. Az ő ereje és nagysága — szerintem — éppen abban volt, hogy mindig ki tudta mondani az igazságot, anélkül, hogy sértett volna. Kétségtelen, hogy sok volt benne a régi jó idők táblabíráiból. Nem tudott furfangos lenni, de annál előre látóbb volt. Szerette az igazságot, de még jobban a békét és nyugalmat. Ez adott alapot az ő államférfiúi alkotásaihoz. Megjegyzéseimet némely részében talán igazolja az öreg úr egy beszélgetése. A kiegyezés után az öreg úr nem igen kereste föl falusi rokonait, azért esztendőként egyszer, kétszer magam is feljöttem a fővárosba, hogy nála tiszteletemet tehessem. Jóllehet, az öreg nem szeretett politizálni, mégis megtette a jó falusiak kedvéért, hogy néhány tréfás, vagy komoly, de rövid nyilatkozatával adott egy télire való fejtörőt. Abban épen nem tudtam megnyugodni, hogy az öreg nem lett minszter. Ki is fúrta volna az oldalamat, ha ezt előtte elhalgatom. Meglehetős szorongás között érintettem ezt a búrt s e jóakarón mosolyogva igy felelt : — Sok minden kell ahoz, öcsém ! — Talán urabácsi mégis csak jobb miniszter lenne azoknál, a kiket helyére ültetett. — Ideje teszi Öcsém ! Majd terem oda ember, csak várjatok. — Terem ! Bajos azt elvárni ! Arra mi felénk bizony nem igen dicsérik a mai urakat. — Pedig magamfajta emberek. Jó miniszterek, de rosz politikusok! De hát azzá születni kell! — Mit gondol ura bácsi, nem kerekedik-e felül a baloldal ? — A bizony megesik. Akkor kaptok jó minisztert Tiszában ! — Igen rebellis miniszter lenne abból! — Tud az más nótát is, ne féljetek ! — Azt az embert nem az idő tolja: — foly-ta-tá — az az ember minden szélnek tud vitorlát feszíteni. Van abban akarat, szívósság, tapintat, ügyesség, majd csinál az nektek politikát — halála napjáig ! Egyszerű embernek szánt egyszerű szavak ezek, de talán mégis érdekesek, mert nem igen olvastam, hogy Deák Tiszáról nyilatkozott volna. Jóslata idáig teljesült. Várjon teljesül e végig ? Bársonyszékében marad-e Tisza halála napjáig? Ez volt az Öreg úr utolsó „fejtörője,“ ma is tépelődöm rajta. Öreg vagyok, aligha érem meg a megfejtését, Zalai.