Mohács és Vidéke, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-17 / 46. szám

hogy az emberek műveletlenségét és rom­lottságát csak ellesúlyozzák, a társada­lomra nézve teljesen el lenne veszve, mert a baj e mellett mégis felí­rna v­a­d­n­a. De ha azon összegek arra fordíttatnának, hogy az emberek értelmesebbek, a családi és közérdekek iránt fogékonyabbak, munká­­sabbak és erkölcsösebbek legyenek, akkor a ké­t s­z­e­r­k­e­tt­ő biztosságával mond­hatnék, hogy azok nem vesznének el, hanem oly kamatozó tőkévé vál­nának, mely nem csak a közbizton­ság őrzésének szükségét folyton kevesbítené, hanem városunk elő­menetelének minden más tekintet­ben is alapját venné. Látni való tehát, hogy a mi kiskorú állapotainkból csak úgy emelkedhetünk ki, ha előbb a mi kiskorú gondolkozásunkból kiemelkedünk. Mert ez a legfőbb kellék ahoz, hogy se magunknak, se másnak kárt ne tegyünk, hogy bajainktól megszabadul­junk és közü­gyeinket a saját előnyünk sze­rint berendezzük és azokon munkálkodjunk. De igyekszünk-e mi ezen?! Erről azonban jövőre. S­e­r­­­i S­á­n­d­or: Magyar kézműipar. Magyar ipart teremteni! Ez a jelszó hangzik föl az ország egyik végétől a másikig és nincs igaz hazafi, a­kinek keblében e szavak élénk viszhangot nem keltenek. A kormány és a nemzet egyaránt át vannak hatva attól az igazságtól, hogy ipar nélkül a nép gazdasági élete szánalomra méltó tengődés csupán, mely mellett az állam hátramarad és a nép menthetlenül elsatnyul. Ezt akarják megakadályozni azok, kiknél a hazai iparügyek föllendítésére egy idő óta na­gyobb tevékenységet kifejteni látunk. Ámde ez nagyobbára csak a lázas kapkodás jellegét viseli magán. Olyan forma föllábadása ez az erőnek, melyek még tökéletes öntudatra nem ébredtek és küzdeni kénytelenek a mély és hosszú álom utó hatásával. A küzdésre való elhatározás a nemzetben megvan. Magyarország nem akarja tovább tűrni, hogy az osztrák ipar gyarmat telepe legyen és le akarja rázni a láncot, melylyel a bécsiek ipari fejlődésünket megkötötték. Az akarat a fölszabadulásra mindenütt meg­volt. Kormány és nemzet egyaránt fölkarolták az eszmét; csak az volt a baj, hogy az eljárás nem volt egyöntetű és igen sok tekintetben magán viselte a kapkodás, a cselekvési ingertől eltelt lélek bizonytalan epekedésének bélyegét. Ez akadályozott meg bennünket abban, hogy a helyes célra, a helyes eszközöket megragadjuk. Kezdtünk tervezgetni, izegni-mozogni, írni, dikci­­ózni, és a nagy hűhóban eltévesztettük a helyes, biztos utat, mely egyedül képes bennünket a ha­zai ipar ígéret­földjére vezetni. A legbiztosabb út erre nézve első­sorban az, mely a hazai fogyasztó közönség meghódí­tására vezet, mely kedvelt íróit, a kikkel külön külön mind­egyre találkozik, együtt is szeresse látni. Ez a kérdés sok fejtörést okozott kiadóknak és íróknak egyaránt, mígnem a Singer és Wolfner kiadó cég, szövetkezve Mikszáth Kálmánnal, „mert és nyer“. A közönség hamar megadta a választ. Igenis, szereti együtt látni kedvelt íróit. A Mikszáth féle Almanach váratlanul fényes sikert aratott első föllépésével s ma már az Almanach a leg­népszerűbb szépirodalmi könyv Magyarországon. A magyarázat igen egyszerű: az Almanach a régibb és újabb írói nemzedék legjobbjainak a találkozója. S mert valamennyi nem találhat he­lyet egyszerre, minden esztendővel újabb meg újabb, a közönség előtt azonban nem ismeretlen név vegyül a régibbek közé. Minden esztendőben 14—15 elbeszélő találkozik az Almanachban s mesél egy nálunk szokatlanul nagy számú közön­ségnek. A magyar írók általában — fájdalom — még mindig szenvednek az ősrégi magyar beteg­ségben, de csodák csodája, mihelyt arról van szó, hogy az Almanach közönségének kell írni, levetközik e betegséget s igazi becsület kérdésévé teszik, hogy az Almanachban a legszebb dolgo­kat írják meg a legszebben, a legtöbb gonddal. Mert egy napi­lapban a sok mindenféle közle­mény közt elvész a gyenge, hirtelenében össze­hányt-vetett dolgozat is, ám az Almanachban valamennyi igyekszik kitenni magáért, tudván, hogy nem olyan közönség elé lép, a­mely csak olvas, de a­mely bírál is. Valóságos nemes ver­seny az, melyre kelnek íróink — öregek és ifjak — minden esztendőben egyszer. Ennek termé­szetesen a közönség örül a legjobban. Innen van aztán, hogy az Almanach évről évre emelkedik. Voltak, kik átlátták ugyan e föltétel nélkü­­lözhetlenségét, de nem rendelkeztek ama gyakor­lati erő fölött, melylyel e meghódítást keresztül­v­inni képesek lettek volna. Gondoskodni kellett volna, hogy egyrészt oly intézkedések történjenek, melyek a hazai gyártmányok elő­állítást megkönnyítik és más­részt törekedni kellett volna arra, hogy a kül­földi gyártmányok iránti gyerekes és semmivel sem indokolható­ előszeretet a fogyasztó közönség­ben a magyar áruk jósága és szolidsága iránti bizalom váltsa föl s a magyar iparnak ma már nem kellene töb­bé küzdenie a kezdet nehézsé­gével. Különösen a társadalomé e nagy kötelesség, ha komolyan akarunk hozzá l­át­ni a gazdasági bajok orvoslásához. Nem elég az, hogy minden alkalommal ha­zafias beszédeket tartsunk, de e beszédnek érvényt is kell szerezni, ha azt akarjuk, hogy e beszéd ne csak elröppenő szó maradjon a pusztában. És itt kénytelenek vagyunk egy mulasztásra irányítani a közfigyelmet, melyet azonban még most könnyen jóvá tehetnek az illetékes ténye­zők. Ott vanak példái a nagyobb ünnepek, me­lyek bizonyos nyugvó­pontot képeznek a társa­dalmi élet zajában. Ekkor történnek a legtöbb bevásárlások, részint a fokozottabb ünnepi szük­ségletek beszerzésére, de többnyire a családi együttlét viszonyaiból kifolyólag is. Szülő, gyer­mek, rokon, ismerősök ekkor szokták leróni az együtt-tartozóság amaz adóját, mely oly szép vonását képezi az élet ideális részének. Ily al­kalommal oda kellene hatni, hogy ne idegen, hanem hazai gyárosoknál, iparosoknál eszközöl­tessenek a bevásárlások ! Elég cégünk van a fővárosban, melyek nem csak az olcsó ár, hanem a minőség tekintetében is jóval fölöttébb állanak bármely külföldi fir­mának. Itt van a kereskedelmi és iparmúzeum, a­hol dús választékban mindent megtalál a vevő, a­mely a háztartás komoly cikkei gyanánt tekinthető. A játékszerekkel és úgynevezet nürrnbergi árukkal eddig Bajorországból özönlötték el ha­zánkat. Most ez iparág is, itthon teljesen ma­gyar kezekben van Késmarsky és Illés budapesti cég több százra menő magyar munkást foglal­koztat — Újpesten, a­hol gyermek babákat, bő­rönd és díszműcikket — és Szélaknán, a­hol számtalan magyar család árváival a legszebb fa­­faragványokat és a gyermek­szobák minden­nemű­ pipere és szükségleti tárgyait készítteti. A ne­vezett cég ekkér már­is örvendetes sikerrel szo­rítja le a bajor árukat hazai piacunkról. Itt megemlítjük még a magyar fém és lámpa­gyár készítményeit, melyek e téren szintén bát­ran kiállják a versenyt minden e fajta külföldi gyártmányokkal. Mindezekből kitűnik, hogy a magyar ipar fejlesztése körül oly tényezők működnek, kik a kellő támogatás mellett a nemzeti érdekeket szi­gorúan szem előtt tartani képesek és a legjobb uton haladnak, hogy a magyar nép szükségletét teljesen kielégítsék. Ezzel nem akarunk propagandát csinálni az említett fővárosi cégeknek; azt sem akarjuk mondani, hogy vevő közönségünk a fővárosba tegye meg bevásárlásait, mert azt óhajtjuk, hogy a közönség első­sorban a helyi kereskedelmet, a helyi ipart támogassa , hanem igenis maguknak a kereskedőknek figyelmét akarjuk a honi gyá­rosokra felhívni s ezzel arra buzdítani, hogy nem csak érdekességében, de irodalmi értéké­ben is. Előttünk fekszik az 1890-re szóló Almanach, a harmadik évfolyam e nagybecsű vállalatból. S mindjárt kellemesen lep meg, hogy Mikszáth szellemes előszava után, Jókai, a magyar költők fejedelme nyitja meg a sort. Jókai mindig érde­kes, most különösen az, mert csakugyan beváltja fenyegetését az aradi hölgyekkel szemben : vázát adja ama színművének, melynek aradi nők lesz­nek a hősei. Az aradi nők voltak t. i. a­kik fölfogadták, hogy Jókaitól, a 25. §. megszava­zása után nem olvasnak többet. De egy regény­írót­ bajos kifogni, főként ha az a regényíró Jókai. Mindjárt megfenyegette (?) az aradi nőket, hogy csak azért is drámát ir, melynek ők lesz­nek a hősnői s mint az Almanachban jelzi, ő kedves fenyegetését tényleg be is váltotta. Hogy tapsolnak majd e drámának az aradi hölgyek, csupa öröm lesz látni. Jókai után mindjárt egy fiatal leány : Tutsek Anna. A szerkesztőtől minden esetre szép figye­­lm volt, hogy a nagyobb közönség előtt most először föllépő fiatal leány kezét a Jókai kezébe teszi. Ám hogy magára is biztosan menne, azt mindenki el fogja ismerni, a­ki elolvassa a „Reggeltől estig“ című költői szép novellát. Új név e helyen a Murai Károlyé is, ki pompásan beillik az előkelő társaságba. Egy kis vígjáték játszódik le előttünk egészséges humortól pezsgő novellájában. Csak jelenetezni kellene s kész a vígjáték, méltó tát­ka a „Virágfakadás“ vak mely ma is repertoár darabja a nemzeti színháznak. Megint egy uj név: Jusiih Zsigmond. Egy áz éve, hogy feltűnt e fiatal író, ki nemcsak az hazafias kötelességüknek tartsák bevásárlásai­kat, itthon tenni és nem a külföldön, mely utóbbinak áraiért az elég nagy árakon felül még magas vámot is kell fizetniük. Azt óhajtjuk tehát, hogy a magyar társa­dalom e tekintetben is teljesítse a maga köte­lességét. A vörös kereszt egylet harmadik estélye. Az első két élvezetes estély után élénk vá­rakozással nézett közönségünk az orsz. vörös kereszt egylet mohácsi fiókjának múlt szombaton tartott harmadik estélye elé, mely — előrebo­csátjuk — siker tekintetében méltán sorakozhatik a két­ első mellé. Ezúttal változatosság okáért ismét a kaszinó műkedvelői voltak szívesek közreműködni, színre hozván „A csiszolatlan gyémánt“ és „A nász­utazás“ c­ímű egy-egy felvonáson vígjátékot. Általi htos jellemzésül elmondhatjuk, hogy szerencsés estélye volt az egyletnek is, a közön­ségnek is. Az elsőnek azért, mert a nézőtér a szakadó eső dacára csaknem egészen megtelt, sőt vidékről is voltak vendégek , a másodiknak pedig azért, mert élvezhető, jó előadásokat látott. Az első darab előadása ügyes és összevágó volt, mely mindvégig lekötötte a nézők figyel­mét. A szereplők egytől egyig kitettek magukért. Teljes erejükből igyekeztek szerepeiknek meg­felelni. Nem is tudjuk, kin kezdjük a sort; jó volt mindenki, a főszereplőtől kezdve a legkisebb szerepet személyesítőig. A u b­e­r Elma k. a. a címszerepben fényes sikert­ratott. „Margery“-t oly természetesen, oly eredetiséggel, oly kedve­sen, oly élénken s oly jó felfogással játszta, hogy rohamosan hódította meg a közönséget, mely­nek ez éne kedvencévé lön s mely zajos tapsok­ban nyilatkozó elismeréssel adózott neki. Per­li­z é­s Szeréna k. a. elegáns és bájos „Mary“ volt: szerelmi bánatot kifejező arca, szerencs­ése­n Össze­vágott a szerep alapjellegével, jeles partnerével dr. R . 1 1 Bélával, ki igen fess tengerészkapitány volt és a ki benső érzéssel személyesítette a szerelmének tárgyával való egyesülés sehetlensége miatt bánkódó férfiút, számos tapsot aratott. Petrikovits Géza („Evergreen“) most is teljesen érvényre juttatta szerepét és találó játé­kával élt, mérést vívott ki. Babits Sándor lord Plate szerepében kitűnően volt maszkírozva és dicsérettel említendő a többi szereplő mellett­ S­e­r­e­g­­­y László „Joe“ t, „Margery“ léhatő unokaöcscsének szerepét kitűnően játszta és folytonos derültségben tartotta a nézőket. Egy­általában a közönség nagyon meg volt elégedve az előadása is ; több izbeti kifejezést is adott ér­zelmeinek és a szereplőket zajosan megtapsolta úgy nyílt jelenetekben, mint a darab végén. „A n­á­s­z­u­t­a­z­á­s“ című vígjáték, me­lyet műkedvelőkre nézve egyáltalában nagyon hálátlan darabnak kell jellemeznünk, gördüléke­nyen folyt le, a szereplők jelesen működtek közre s a közönség mulattatására a magukét meg­tették. C­u­r­m­a­n Irma k­a,-t („Marie“) ez al­kalommal először láttuk a világot jelentő deszká­kon ; a lámpalázt teljesen leküzdve, a bemutatás kedvezően ütött ki rá nézve ; csino-’, kedves és elegáns alak volt; átgondoltan és nemes egysze­rűséggel játszott; szereplése kielégítette a vára­kozást, minek a közönség bő tapsokban adott kifejezést. G á 11 o v i c h Arthur, ki itt Mohácson életben, de az író világban is méltó helyet foglal el az előkelőségek közt. A ki „A két Ernesztina“-t elolvassa, annak kedvencévé lesz Justh Zsigmond, ki nemcsak éles látású megfigyelő, de ügyes elbeszélő is. Nemcsak színez, de mesél is s alak­jai valósággal el vannak lesve az életből. Több uj alak nincs az Almanachban. A többi­vel találkozott az olvasó az Almanachnak vagy első, vagy második évfolyamában. Újra találko­zunk a régi gárda egy jelesével, Vadnai Károl­­­­lyal, kinek „Bolla Nella“, sajátságos című novellája a szabadságharc és azt követő sötét korszakból veszi érdekes tárgyát. Bolla Nella vén leány s megindító történet mondja el , hogyan lett azzá. A h­egy világot, Tutsek Aninán kívül, Benicz­­kyné­ Bajza Lenke és Gyarmathy Zsigáné képvise­lik. Beniczkyné külföldön játszat le egy romantikus érdekes meséjü történetet, mig Gyarmathy Zsi­gáné története („Házasság, hadverés Isten dolga“) az ő kedves Kalotaszegién játszódik le s egyike az Almanach legszebb darabjainak. Mos jön a fiatal gárda, Petelei István a rajzok kitűnő mestere („Az öreg legény“), Tótti Béla az ő „Güb­abá“-jával, aztán Bársony István a „A szabad ég alatt“ írója, ki nemcsak a le­írásokban, de a mesélésben is nagyhirtelen elsőrendű íróvá lett. Rákosi Viktor, kit sokkal többen ismernek Sipulus néven, Hevesi József, ki ezúttal egy jó humoros történettel mutatja be magát —■ s legeslegvégül a szerkesztő Mikszáth „Jus gladii“ című pompás történetével. Termé­szetesen úgy illett, hogy a szerkesztő maradjon utolsónak. Könnyű neki, úgyis tudják róla, hogy nem utolsó.

Next