Mohács és Vidéke, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1891-01-04 / 1. szám
alárendeltjeivel szemben tanúsított eljárása, igazságos magatartása, őt egyrészről csakhamar a mohácsi társasélet kiváló tényezőjévé emelték, másrészről a vármegye közigazgatási tisztviselői karának egyik kimagasló tagjává s elismert tekintélyévé tették. Szereti a munkát, sokat és jól dolgozik; ő a munka egyszerű harcosa s tény, hogy benne fényes tehetségei mellett elsősorban a fáradhatlan tevékenység, a munka emberét kell, hogy üdvözöljük. Különösen jó modora, lovagias bánásmódja a legnagyobb szeretet és ragaszkodást szerezte meg részére, aminek egyik fő oka különösen az volt, hogy azt a demarkacionális vonalat, mely a tisztviselőt és politikai individuumot elválasztja, mindig szem előtt tartotta. Szóval, ha az ország minden járásának ily képzett, munkás, pontos, lelkiismeretes, a vármegyei közigazgatás jó hírnevét oly melegen szívén viselő főszolgabirája lett volna, aligha kirekedtek volna felül ma a doktriner centralisták, kik a megyei autonómia megsemmisítésében, a szabad tisztválasztási jog megszüntetésében találják a jó közigazgatás garanciáit . . . íme rövid vonásokban a mohácsi járás főszolgabírójának egyénisége. S midőn közszolgálatába lépésének 30 ik évfordulója alkalmából egyéniségét ilyeténkép bemutatjuk, ünnepeljük és üdvözöljük, egyúttal azt kívánjuk, hogy az isteni gondviselés szeretett főszolgabiránkat járásunk, vármegyénk és a haza javára is sokáig éltesse! Az év elején. Elmúlt, meghalt az ó év, nem sajnálja senki elvesztését Emberi természetünkben rejlik, hogy ne szánakozzunk az év kimúlásán. Az alacsony kunyhó arasznyira pislogó mécsének fényétől kezdve fel egészen a paloták szemkápráztató csilláráig mindenütt a megkönnyebbülés vágyakozó érzetével szemlélik az elmúlást. Volt! . . . Ennyiből áll nekrológja. A halálból támad az új élet. És mégsem léphetünk az újszülött bölcsőjéhez szívet derítő reménynyel, ha legalább egy röppenő óranegyedet nem szentelünk az elmúltnak. A költő azt mondja, hogy a köny és mosoly határfák a kedély világában , amaz a fájdalmat, emez az örömet jelzi. És e határfák soha sem állanak egymáshoz oly közel, mint az év utolsó napján. Pedig nem is a halottat siratjuk. Ha van a könnyezésre ok, akkor az legfeljebb fájó emlékeink módosuló sirkantjainak felidézése által sötétlik felénk. Az évet nincs okunk kárhoztatnunk, nincs okunk meg siratnunk. Esztelen az, aki az időnek feje fölött gyorsan forgó kerekéhez kapkod. Könnyen megeshetik, hogy béna karral fogja megsiratni vakmerőséget. Az igaz elméjű ember nem vakmerőséggel akar kitenni, hanem lelki bátorsággal, felmagasztosuló kebeles és törhetetlen erélyességgel uralja az időt s abban felmerülő viszonyokat. Ha egyes emberek, egyes családok keseregnek is az idő változásán, egy nemzetnek, különösen a magyar nemzetnek nem szabad könnyeznie az elmúláson, hanem ellenkezőleg: az új évvel új reményt kell éleszteni egy jobb jövő iránt. És ha a lefolyt évet nem is írhatjuk be arany betűkkel történetünk lapjaira, még sincsen okunk fecsüggedésre; erre még akkor sem volna okunk, ha — amit pedig a legnagyobb pesszimista sem állíthat igazságosan — az elindít év csupa gyásznapokat hozott volna nemzetünkre. Mert a nemzetek élete is ugyanazon törvényeknek van alávetve, mint a természet. Tél után tavasz, boru után derű, árny után fény, a halál után a dicső feltámadás. Mostani apathiáik csak szendergés, csak téli álom, mely úton következni fog az éltető tavasz. Fényes múltunk szebb és dicsőbb jövőnk zálogé. Ez lelkünk megingathatatlan hite, kebliünk szent meggyőződése. Csak egyre van szükségünk, hogy legyőzhetetlenek legyünk a harcban : a nemzeti szellem megőrzésére és ápolására. Ezzel az erős vérttel fölfegyverkezve bátran nézhetünk a jövőbe. ■ Aki pedig tájékozottan akar belenézni a jövőbe, annak ismernie kell a múltat, ismernie kell a történelmet. Lehet minden hálátlan a nemzet iránt, csak a történelem nem lehet soha az. Ez felszedi a hálátlanok által eldobott emlékeket, megtisztítja azokat a rájuk tapadt sártól és penésztől, megállapítja valódi értéküket s elhelyezi azokat azon nemzeti műkincsek sorába, mik egyenként és összesen alkotják a nemzet múltját, ezredéves csöméit és fájdalmát. Az a tudat, ontson belénk bátorságot, felemelkedni a föld rögei közül, hogy egy fényes múlttal biró nemzetnek tagjai vagyunk s adjon nekünk erőt megvívni az élet igazságos harcát, hogy minden új év új levelet fűzzön a nemzeti dicsőség koszorújába. Te pedig viszontagságos multtal biró Baranya vármegye — és ebben a bő sok vérével bőven áztatott szülőföldünk Mohács: érezd a Gondviselés áldó kezét ez uj esztendőben! sok helyen megalakult iparos ifjúsági (önképző körök, melynek az ifjakat egy testületben üsszegyűjtvén, gondoskodnak, arról, hogy a tagok ett a különben elfecsérlendő időt hasznosan és kellemesen eltölthessék.*) A mai kor különben is a társulás kora. Bármely pályán, aki csak önálló életet él és boldogulni akar, mindinkább szükségét érzi annak, hogy a hozzá hasonló osztály- vagy hivatásbeliekkel részint a saját céljai elérése, részint kellemesebb szórakozás szempontjából egyesületbe lépjen. És ezen egyesülési irány minden foglalkozású osztálynál hasznosnak bizonyul , mert a mellett, hogy az illető egyesületekben a tagok a szakbavágó és egyéb dolgokról bővebb ismereteket szerezhetnek, s folyton tovább művelődhetnek, a különben szétforgácsolandó erőket egyesíthetik s értékesíthetik is. Természetes és kétségkívüli azonban, hogy a társulásnak éppen az ipar terén, hol legnehezebb a küzdelem, van a legtöbb haszna és fontossága. Eltekintve attól, hogy az iparos ifjúság társulása elsősorban is az önképzés céljából bírálandó meg, még azon szempontból is nagyfontosságú az, hogy az ifjúságot előkészíti arra, hogy a társulási szellem nála kifejlődjék, s hogy ezt az illetők mint önálló iparosok méltányolni és a netán alkotandó szövetkezetekben, melyek a versenyképességre nem csekély befolyással bírnak, idővel értékesíteni is tudják. Kívánatos azért, hogy hazánk minden valamire való helyén, hol iparosok vannak, Így tehát városunkban is a vázolt iparos ifjúsági önképző kör minél előbb megalakíttassék, hogy annak áldásait már a mai nemzedék, mely a külföldi ipar nyomását még inkább fogja különben érezni, élvezhesse és felkészülhessen arra, hogy a harcot bátran felvehesse. Nemcsak magának az iparos osztálynak, hanem az országnak is igen nagy érdekében fekszik az, hogy iparosaink az idegenek ellenében minél előbb és minél nagyobb sikerrel megküzdhessenek. Mert hiszen iparunk gyengesége lévén szegényedik az ország leginkább , csak annak erősbödése folytán virágozhatik is hát az fel igazán. Más, műveltebb országokban az állam terhei leginkább az iparosok vállain nyugosznak és ezen vállak biztosítják is az illető országok felvirágzását és jólétét. Nincs is ott becsültebb és tekintélyesebb, mint az iparos osztály , és azért meg is járná, ki ott az iparossal packázni merészelne. De meg .be-is apVrt, iTn szerint~az ím-steti*, hogy az ott szereplő iparosok a kor színvonalán állanak, műveltség és hazafiság dolgában sem igen engednek azok más példabelieknek. Persze hogy külföldön is van emellett elég elmaradt iparos ! De hát ezek nem is boldogulnak ott sem , és nem is ezekkel kell nekünk versenyeznünk ! Okulva a külföld példáján, mely leginkább az ipar felvirágzásán emelkedett nagggyá és hatalmassá, igyekezzünk mi is azon, hogy iparosainkat minél inkább kiképezvén, azok a mi hazánknak is erős támoszlopaivá váljanak ! Óhajtandó lenne azért, hogy a kor követelményeit megértő és tapasztaltabb iparosok a dolgot kezükbe véve, az iparos ifjúság önképző körét nálunk is minél előbb megalakítanák ! Ezen üdvös intézmény jótékony eredménye *) E tekintetben még a negyedrésznyi N. Boly is túlszárnyalt már bennünket. S tehát, ha az arany fiatalság nem egyszer tréfálta meg az öregnek e gyöngéjét. Nem állítom ugyan, hogy az vele történt meg, mikor a deákok néhány, olaszoktól vásárolt fazekat néhány napig elásva, odavezették a jó öreget régiségek után kutatni, s ő azokat nagy örömére megtalálva, a legtudományosabb vizsgálatok után hivatalosan római leletnek deklarálta, de az már mégis megesett, hogy sok régi, a zsíbárustól vásárolt, vagy a kovácstól csent vasat, vagy tört patkódarabokat Hunyadi-korbelieknek állított. Szóval, hogy rövid legyek, az öreg a régiségtannak törhetetlen híve volt, olyannyira, hogy habár már az 50-et is gázolta, még mindig legény volt s hymen rózsaláncai még nem csavarodtak a nyaka köré. Nem tudom ugyan megmondani, mi volt ennek oka, vájjon az-e, hogy eddig még nem talált oly öreg nőt, kit ő érdemesnek talált volna boldogítani, vagy pedig az, hogy a századok előtti dolgokba merülve, megfeledkezett a jelenről, s Éva fiatal utódai,ragyogó szemeinek tüzes nyilai érzéketlenül s hidegen pattantak vissza a rég elmúlt dolgok fagyos lehellete által megkopaszodott homlokáról. De gonosz csont a deák, mindenbe ártja magát. Így egy májusi délután egy küldöttség kérte fel a tudós tanárt, hogy eszközölne ásatásokat a közeli erdőben levő romok között. Megtéve a kellő előkészületeket, tudományos léptekkel haladnak a kijelölt hely felé. Alig kezdé meg a kutatást, talált is néhány törött fazekat s ezeket közelebbről vizsgálva, az egyik fazékban talált egy ócska, sárga papirost, rajta alig olvasható betűk láthatók. A tudósnak szemei ragyognak, homloka kiderül s roppant izgatottság között olvassa e szavakat: „Foemina maximus est viri thesaurus, it a ut sive illa beatitudo nulla ! Quintillianus.“ (Magyarul: a nő a férfi legnagyobb kincse, úgy hogy nélküle nincs boldogság ! Quintillian). Arca elkomorul, morog magában valamit, egyszerre csak felkiált: íme uraim, eddig azt hittem, hogy a rónaiak voltak a világ legtudósabb emberei, de itt látom, hogy még ők is tévedtek, mert tessék olvasni s e szavakkal nyújtá át a cédulát: látják, nekem nincs nem s mégis a legboldogabb vagyok ! Fontoskodó képpel olvastuk, de azért csak nagy nehezen tudtuk elfojtani a kitörni készülő derültséget. A tudós tanár pedig csak folytatta a kutatást: egyszerre bájos ének hangjai rezegtették meg a levegőt, mg a nap bucsusugarai fénykoronával övezték a rom komor ormát. A bájoló ének hangjai márinkább közeledtek s igen természetes, hogy a rég elmúlt dolgok iránti érdeklődésünk azonnal megcsappant, a mindinkább az újonnan feltűnt ragogó csillag felé hajlott, azon táj felé, honnan az elragadó hangok jöttek. — Egyedül a tudós kutatott stoikus nyugalommal tovább. Egyszerre csak előttünk állott a tündérek honából e nyomorult földre szállott legszebb angyal, kinek biborajkai isalták elő az igéző hangokat. Meglátva minké, megijedt őzikeként szökött vissza a sűrűbe, s lehány, a régiségtan tudományába bevezetendő peák megfeledkezve a régiségtan fontosságáról, az eltűnt újdonságot kezdé kutatni s üldözni. De már erre tudós tanárunkat is elhagyta stoikus nyugalma, s miután még egy ideig izgatottan turkálta volna a romokat, takaródót fuvarzott. Észrevettük ugyan rajta a változást, de most már nem tudtuk, vájjon a feltalált irat, vagy a feltűnt tündér, vagy talán mind a kettő, vagy pedig más valami nyugtalanítja Szobájába érve megtörtént az, amire még senki sem emlékezett, ti. azt találta, hogy nincs minden a maga helyén, könyvei között rendetlenség uralog, a fazekak s egyéb régiségeit porosak, rendetlenül hevernek, a szobája oly rideg s puszta, az étel nem ízlett neki, a leves el van sózva, a hús nagyon kemény, egyszóval mindenben talált kifogásolni valót. Fel-fel sóhajt, míg végre is csak kitör belőle a harag, hogy a szolgáló denikre is csak lusta, megbízhatatlan, el kell csapni stb. Reggel észrevettük dúlt vonásain, hogy nagyon nyugtalan éje lehetett,, talán szemét se hunyta be. ' A ' * Este újra ott találtuk a romokközött kutatva, s habár gondoskodtunk volt róla, hogy ismét találjon néhány fazekat, mégis úgy találtuk,, hogy míg máskor roppantul megörült még egy törött fazéknak is, most a legtökéletesebben rezervált 5 fazék sem elégítette ki, hanem rosszkedvvel indult hazafelé, míg egyszerre a tegnap hallott bajos hangok megállították útjában. Harmadnap újra ott találtuk a romoknál kutatni, persze a csalogány se maradt el az ő énekével. Negyedik nap már értésünkre adta, hogy mi csak zavarjuk őt kutatásaiban, azért ő ezentúl csak egyedül akar a romokba menni, mi ne háborgassuk. S észrevettük, hogy XVII. századbeli attiláját s Mária Therézia korabeli sár- Állítsunk iparos-ifjúsági önképzőkört!*) (Vége.) Ezen szép célnak szolgálnak hazánk már *) L. lapunk m. é. folyamának 50.és 51. számait. A szerk.