Mohács és Vidéke, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-01-04 / 1. szám

alárendeltjeivel szemben tanúsított eljárása, igazságos magatartása, őt egyrészről csak­hamar a mohácsi társasélet kiváló tényező­jévé emelték, másrészről a vármegye köz­igazgatási tisztviselői karának egyik kima­gasló tagjává s elismert tekintélyévé tették. Szereti a munkát, sokat és jól dolgozik; ő a munka egyszerű harcosa s tény, hogy benne fényes tehetségei mellett első­sorban a fáradhatlan tevékenység, a munka embe­rét kell, hogy üdvözöljük. Különösen jó modora, lovagias bánásmódja a legnagyobb szeretet és ragaszkodást sze­rezte meg részére, a­minek egyik fő oka különösen az volt, hogy azt a demarkacio­­nális vonalat, mely a tisztviselőt és politi­kai individuumot elválasztja, mindig szem előtt tartotta. Szóval, ha az ország minden járásának ily képzett, munkás, pontos, lelkiismeretes, a vármegyei közigazgatás jó hírnevét oly melegen szívén viselő főszolgabirája lett volna, aligha ki­rekedtek volna felül ma a doktriner centralisták, kik a megyei auto­nómia megsemmisítésében, a szabad tiszt­választási jog megszüntetésében találják a jó közigazgatás garanciáit . . . íme rövid vonásokban a mohácsi járás főszolgabírójának egyénisége. S midőn közszolgálatába lépésének 30 ik évfordulója alkalmából egyéniségét ilyetén­­kép bemutatjuk, ünnepeljük és üdvözöljük, egyúttal azt kívánjuk, hogy az isteni gond­viselés szeretett főszolgabiránkat járásunk, vármegyénk és a haza javára is sokáig éltesse! Az év elején. Elmúlt, meghalt az ó év, nem sajnálja senki elvesztését Emberi természetünkben rejlik, hogy ne szánakozzunk az év kimúlá­sán. Az alacsony kunyhó arasznyira pislogó mécsének fényétől kezdve fel egészen a paloták szemkápráztató csilláráig mindenütt a megkönnyebbülés vágyakozó érzetével szemlélik az elmúlást. Volt! . . . Ennyiből áll nekrológja. A halálból támad az új élet. És még­sem léphetünk az újszülött böl­csőjéhez szívet derítő reménynyel, ha leg­alább egy röppenő óranegyedet nem szen­telünk az elmúltnak. A költő azt mondja, hogy a köny és mosoly határfák a kedély világában , amaz a fájdalmat, emez az örömet jelzi. És e határfák soha sem állanak egymás­hoz oly közel, mint az év utolsó napján. Pedig nem is a halottat siratjuk. Ha van a könnyezésre ok, akkor az legfeljebb fájó emlékeink módosuló sirkantjainak felidé­zése által sötétlik felénk. Az évet nincs okunk kárhoztatnunk, nincs okunk meg siratnunk. Esztelen az, a­ki az időnek feje fölött gyorsan forgó kerekéhez kapkod. Könnyen megeshetik, hogy béna karral fogja meg­siratni vakmerőséget. Az igaz elméjű ember nem vakmerőség­gel akar kitenni, hanem lelki bátorsággal, felmagasztosuló kebeles és törhetetlen eré­lyességgel uralja az időt s abban felmerülő viszonyokat. Ha egyes emberek, egyes családok ke­seregnek is az idő változásán, egy nemzet­nek, különösen a m­agyar nemzetnek nem szabad könnyeznie az elmúláson, hanem ellenkezőleg: az új évvel új reményt kell éleszteni egy jobb jövő iránt. És ha a lefolyt évet nem is írhatjuk be arany betűkkel történetünk lapjaira, még sincsen okunk­ fe­csü­ggedésre; erre még akkor sem volna okunk, ha — a­mit pedig a legnagyobb pesszimista sem állíthat igaz­ságosan — az elindít év csupa gyásznapo­kat hozott volna nemzetünkre. Mert a nemzetek élete is ugyanazon tör­vényeknek van alávetve, mint a természet. Tél után tavasz, boru után derű, árny után fény, a halál után a dicső feltámadás. Mostani apathiá­ik csak szendergés, csak téli álom, mely úton következni fog az él­tető tavasz. Fényes múltunk szebb és di­csőbb jövőnk zálogé. Ez lelkünk megingat­hatatlan hite, kebliünk szent meggyőződése. Csak egyre van szükségünk, hogy le­győzhetetlenek legyünk a harcban : a nem­z­e­t­i szellem megőrzésére és ápolására. Ezzel az erős vérttel fölfegyverkezve bátran nézhetünk a jövőbe. ■ Aki pedig tájékozottan­ akar bele­nézni a jövőbe, annak ismernie kell a múltat, ismernie kell a történelmet. Lehet minden hálátlan a nemzet iránt, csak a történelem nem lehet soha az. Ez felszedi a hálátlanok által eldobott emlékeket, megtisztítja azokat a rájuk tapadt sártól és penésztől, megálla­pítja valódi érték­­ük­et s elhelyezi azokat azon nemzeti műkincsek sorába, mik egyen­ként és összesen alk­otják a nemzet múltját, ezredéves csöméit és fájdalmát. Az a tudat, ontson belénk bátorságot, felemelkedni a föld rögei közül, hogy egy fé­nyes múlttal biró nemzetnek tagjai vagyunk s adjon nekünk erőt megvívni az élet igaz­ságos harcát, hogy minden új év új levelet fűzzön a nemzeti dicsőség koszorújába. Te pedig viszontagságos multtal biró B­a­r­a­n­y­a v­á­r­m­­e­g­y­e — és ebben a bő sok vérével bőven áztatott szülőföldünk Mohács: érezd a Gondviselés áldó kezét ez uj esztendőben! sok helyen megalakult iparos ifjúsági (ö­n­k­é­p­z­ő k­ö­r­ö­k, melynek az ifjakat egy testületben üsszegyűjtvén, gondoskodnak, arról, hogy a tagok ett a különben elfecsérlendő időt hasznosan és kellemesen eltölthessék.*) A mai kor különben is a társulás k­o­r­a. Bármely pályán, a­ki csak önálló életet él és boldogulni akar, mindinkább szükségét érzi annak, hogy a hozzá hasonló osztály- vagy hi­vatásbeliekkel részint a saját céljai elérése, ré­szint kellemesebb szórakozás szempontjából egye­sületbe lépjen. És ezen egyesülési irány minden foglalko­zású osztálynál hasznosnak bizonyul , mert a mellett, hogy az illető egyesületekben a tagok a szakbavágó és egyéb dolgokról bővebb ismere­teket szerezhetnek, s folyton tovább művelődhet­nek, a különben szétforgácsolandó erőket egyesít­hetik s értékesíthetik is. Természetes és kétségkívü­li azonban, hogy a társulásnak éppen az ipar terén, hol legnehe­zebb a küzdelem, van a legtöbb haszna és fon­tossága. Eltekintve attól, hogy az iparos ifjúság társulása első­sorban is az önképzés céljából bírálandó meg, még azon szempontból is nagy­­fontosságú az, hogy az ifjúságot előkészíti arra, hogy a társulási szellem nála kifejlődjék, s hogy ezt az illetők mint önálló iparosok méltá­nyolni és a netán alkotandó s­z­ö­v­e­t­k­e­ze­tekben, melyek a versenyképességre nem cse­kély befolyással bírnak, idővel értékesíteni is tudják. Kívánatos azért, hogy hazánk minden vala­mire való helyén, hol iparosok vannak, Így te­hát városunkban is a vázolt iparos ifjúsági ön­képző kör minél előbb megalakíttassék, hogy annak áldásait már a mai nemzedék, mely a külföldi ipar nyomását még inkább fogja külön­ben érezni, élvezhesse és fel­készülhessen­ arra, hogy a harcot bátran felvehesse. Nemcsak magának az iparos osztálynak, ha­nem az országnak is igen nagy érdekében fek­szik az, hogy iparosaink az idegenek ellenében minél előbb és minél nagyobb sikerrel megküzd­­hessenek. Mert hiszen iparunk gyengesége lévén szegényedik az ország leginkább , csak annak erősbödése folytán virágozhatik is hát az fel igazán. Más, műveltebb országokban az állam terhei leginkább az iparosok vállain nyugosznak és ezen vállak biztosítják is az illető országok felvirág­zását és jólétét. Nincs is ott becsültebb és tekintélyesebb, mint az iparos osztály , és azért meg is járná, ki ott az iparossal packázni merészelne. De meg .be-is apVrt, iTn szerint~az ím-steti*, hogy az ott sze­replő iparosok a kor színvonalán állanak, művelt­ség és hazafiság dolgában sem igen engednek azok más példabelieknek. Persze hogy külföldön is van emellett elég elmaradt iparos ! De hát ezek nem is boldogul­nak ott sem , és nem is ezekkel kell nekünk versenyeznünk ! Okulva a külföld példáján, mely leginkább az ipar felvirágzásán emelkedett nagggyá és ha­talmassá, igyekezzünk mi is azon, hogy iparo­sainkat minél inkább kiképezvén, azok a mi ha­zánknak is erős támoszlopaivá váljanak ! Óhajtandó lenne azért, hogy a kor követel­ményeit megértő és tapasztaltabb iparosok a dolgot kezükbe véve, az iparos ifjúság önképző körét nálunk is minél e­lőbb megalakítanák ! Ezen üdvös intézmény jótékony eredménye *) E tekintetben még a negyedrésznyi N. Boly is túl­szárnyalt már bennünket. S­ tehát, ha az arany fiatalság nem egyszer tréfálta meg az öregnek e gyöngéjét. Nem állítom ugyan, hogy­ az vele történt meg, mikor a deákok néhány, olaszoktól vásárolt fazekat néhány napig elásva, odavezették a jó öreget régiségek után kutatni, s ő azokat nagy örömére megtalálva, a legtudo­­mányosabb vizsgálatok után hivatalosan római leletnek deklarálta, de az már mégis megesett, hogy sok régi, a zsíbárustól vásárolt, vagy a kovácstól csent vasat, vagy tört patkódarabokat Hunyadi-korbelieknek állított. Szóval, hogy rövid legyek, az öreg a régiségtannak törhetetlen híve volt, olyannyira, hogy habár már az 50-et is gázolta, még mindig legény volt s hymen rózsa­­láncai még nem csavarodtak a nyaka köré. Nem tudom ugyan megmondani, mi volt ennek oka, vájjon az-e, hogy eddig még nem talált oly öreg nőt, kit ő érdemesnek talált volna boldogítani, vagy pedig az, hogy a századok előtti dolgokba merülve, megfeledkezett a jelenről, s Éva fiatal utódai,ragyogó szemeinek tüzes nyilai érzéket­lenül s hidegen pattantak vissza a rég elmúlt dolgok fagyos lehellete által megkopaszodott homlokáról. De gonosz csont a deák, mindenbe ártja magát. Így egy májusi délután egy küldöttség kérte fel a tudós tanárt, hogy eszközölne ásatá­sokat a közeli er­dőben levő romok között. Megtéve a kellő előkészületeket, tudományos léptekkel haladnak a kijelölt hely felé. Alig kezdé meg a kutatást, talált is néhány törött fazekat s ezeket közelebbről vizsgálva, az egyik fazékban talált egy ócska, sárga papirost, rajta alig olvasható betűk láthatók. A tudósnak szemei ragyognak, homloka kiderül s roppant izgatottság között olvassa e szavakat: „Foemina maximus est viri thesaurus, it a ut sive illa beatitudo nulla ! Quin­­tillianus.“ (Magyarul: a nő a férfi legna­gyobb kincse, úgy hogy nélküle nincs boldogság ! Quintillian). Arca elkomorul, morog magában va­lamit, egyszerre csak felkiált: íme uraim, eddig azt hittem, hogy a rónaiak voltak a világ leg­­tudósabb emberei, de itt látom, hogy még ők is tévedtek, mert tessék olvasni s e szavakkal nyújtá át a cédulát: látják, nekem nincs nem s mégis a legboldogabb vagyok ! Fontoskodó képpel olvastuk, de azért csak nagy nehezen tudtuk elfojtani a kitörni készülő derültséget. A tudós tanár pedig csak folytatta a kutatást: egyszerre bájos ének hangjai rezeg­­tették meg a levegőt, m­g a nap bucsusugarai fény­koronával övezték a rom komor ormát. A bájoló ének hangjai márinkább közeledtek s igen természetes, hogy a rég elmúlt dolgok iránti ér­deklődésünk azonnal megcsappant, a mindinkább az újonnan feltűnt rag­ogó csillag felé hajlott, azon táj felé, honnan az elragadó hangok jöttek. — Egyedül a tudós kutatott stoikus nyugalom­mal tovább. Egyszerre csak előttünk állott a tündérek honából e nyomorult földre szállott legszebb an­gyal, kinek biborajkai isalták elő az igéző han­gokat. Meglátva minké, megijedt őzikeként szö­kött vissza a sűrűbe, s lehány, a régiségtan tudo­mányába bevezetendő peák megfeledkezve a régi­ségtan fontosságáról, az eltű­nt újdonságot kezdé kutatni s üldözni. De már erre tudós tanárunkat is elhagyta stoikus nyugalma, s miután még egy ideig izga­tottan turkálta volna a romokat, takaródót fuvar­zott. Észrevettük ugyan rajta a változást, de most már nem tudtuk, vájjon a feltalált irat, vagy a feltűnt tündér, vagy talán mind a kettő, vagy pedig más valami nyugtalanítja Szobájába érve megtörtént az, amire még­ senki sem emlékezett, t­i. azt találta, hogy nincs minden a maga helyén, könyvei között rendetlenség uralog, a fazekak s egyéb régiségeit porosak, rendetlenül hevernek, a szobája oly rideg s puszta, az étel nem ízlett neki, a leves el van sózva, a hús nagyon kemény, egyszóval minden­ben talált kifogásolni valót. Fel-fel sóhajt, míg végre is csak kitör belőle a harag, hogy a szol­gáló denikre is csak lusta, megbízhatatlan, el kell csapni stb. Reggel észrevettük dúlt vonásain, hogy nagyon nyugtalan éje lehetett,, talán szemét se hunyta be. ' A ' * Este újra ott találtuk a romok­­között ku­­­tatva, s habár gondoskodtunk volt róla, hogy is­mét találjon néhány fazekat, mégis úgy találtuk,, hogy míg máskor roppantul megörült még egy törött fazéknak is, most a legtökéletesebben re­­zervált 5 fazék sem elégítette ki, hanem rossz­kedvvel indult hazafelé, míg egyszerre a tegnap hallott bajos hangok megállították útjában. Harmad­nap újra ott találtuk a romoknál kutatni, persze a c­salogány se maradt el az ő énekével. Negyedik nap már értésünkre adta, hogy mi csak zavarjuk őt kutatásaiban, azért ő ezentúl csak egyedül akar a romokba menni, mi ne háborgassuk. S észrevettük, hogy XVII. szá­zadbeli attiláját s Mária Therézia korabeli sár- Állítsunk iparos-ifjúsági önképző­kört!*) (Vége.) Ezen szép célnak szolgálnak hazánk már *) L. lapunk m. é. folyamának 50.és 51. számait. A szerk.

Next